• Szkíta Út
• A Belső Ösvény hagyománya

Azt mondjuk, hogy egy évezredes hagyományhoz tartozunk, de ez nem azt jelenti, hogy úgy vagyunk hagyománytisztelők, hogy a régi dolgokat tiszteljük. Nem kell feltétlenül és vakon tisztelni a régi dolgokat. A jelent kell tisztelni, a belső ösvény hagyományát, ami a jelenben van. Buddha azt jelenti, hogy a fölébredett, megvilágosodott. De mit is jelent pontosan a fölébredett? Mit is csinál az ember, amikor fölébred?

Jelenleg álmodunk, alszunk, emlékszünk a múltra, tervezgetjük a jövőt, és akkor egyszer csak fölébredünk, és akkor vajon hol vagyunk? A jelenben vagyunk, és egyszerre rájövünk, hogy eddig csak álmodtunk. Nem tettünk mást, mint a múltra emlékeztünk, a jövőt tervezgettük, fantáziáltunk, álmodoztunk. De ha fölébredünk, a jelenben vagyunk. Tehát a Szkíta Bölcs Buddha fölébredt a zavaros, kavargó tudatból, ezért hívjuk Felébredettnek, ezt jelenti a Buddha.

Azóta a hagyomány nem szól másról, mint fölébredni a jelenben, és megtapasztalni a jelent, annak, ami. A jelenben minden itt van, a jelen végtelen, óriási. Ha fölébredünk a jelenben, minden a miénk, belül-kívül, mindenhol. Tehát a hagyomány annak a hagyománya, hogy Buddha segített a tanítványainak fölébredni. Így nem a régi dolgok kövületeit kell tisztelni, hanem föl kell ébredni a jelenben, és a hagyomány, amiről beszélünk, egy ilyen hagyomány.

Nem arról szól, hogy a Felébredett Szkíta Bölcset azért tiszteljük, mert 2500 évvel ezelőtt milyen csodálatos dolgokat valósított meg. Lehet, de itt a jelenben most mi közünk is van hozzá? Nem tudhatjuk, hogy nagy ember volt-e, azt sem tudhatjuk, hogy ténylegesen létezett-e. De mivel fölébredt, és a tanítványait is segítette fölébredni, és azok is a saját tanítványaikat, és ez mind a mai napig folytatódik, ezért fontos nekünk ő. Mert megmutatta, hogy itt a jelenben föl lehet ébredni. Konkrétan erről a hagyományról van szó, és nem másról. Így nem kell nekünk semmilyen hagyománynak a kövületeit tisztelni. A hagyomány itt kizárólag arról szól, hogy ébredj föl, most, itt a jelenben. Erről is nagyon sok szó van a Szkíták és hunok a Buddhák ősi útján I-II. című könyvben.

A nem-dogmatikus Belső Ösvény hagyománya tágabb értelemben nagyon messzire visszavezethető – időben, években, számokban nem is tudjuk kifejezni, milyen messzire. Például 19 000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában élt és tanított Tönpa Senrab Buddha, akinek hagyománya ma is él Tibetben, és mai követői bön néven nevezik azt. De létezik egy közelebbi hagyományvonal is, amely a szkíta királyfiból lett Megvilágosulttal, Buddhával kezdődik, aki 2500 évvel ezelőtt született Észak-Indiában.

Azonban a jelen világrendszer sem az első, léteztek előtte más világrendszerek, és azokban is éltek megvilágosodottak, akik tudásukat továbbadták. Ilyen tágabb értelemben a nem-dogmatikus Belső Ösvény hagyománya visszavezethető időtlen időkre, egy olyan őstudásra, amely időtlen, a tér és idő fogalmai felett áll. A nem-dogmatikus Belső Ösvény hagyománya nemzedékről-nemzedékre továbbadva, élő hagyományvonalban terjed, és lassan egy dús lombú, hatalmas fává terebélyesedve jutott el hozzánk. Ágai ma szerteágaznak az egész világon.

Az élő hagyományvonalnak saját belső szellemi ereje van. Ezt nevezzük a hagyomány áldásának. Aki a hagyományvonal átadásának áldásában részesül, mintegy rákapcsolódik erre az erőre. Egy hétköznapi példával élve, az élő hagyomány erejét a villamos áramhoz hasonlíthatjuk, melyre rákapcsolhatunk például egy számítógépet, ami így az áramtól nyeri a működéséhez szükséges erőt. A nem-dogmatikus Belső Ösvény az élő hagyománytól nyeri erejét. Élő, gyakorló hagyománynak itt azt nevezzük, amelyben a jelen élő pillanatban felismerhető teljesség eleven megtapasztalása a régi megvilágosult mesterek óta töretlen vonalban leszármazott a mai napig, a ma élő tanítókig. A hagyomány minden ma élő, megvilágosult mestere élő embertől, a saját mesterétől kapta a hagyományt oly módon, hogy a mester útmutatásai, tanácsai, segítsége alapján, és a saját szorgalmas munkája eredményeképpen megtapasztalta a végső és tökéletes felébredés szavakban megfogalmazhatatlan élményét. Ezt a felismerést természetesen nem lehet átadni, azonban rá lehet vezetni valakit ügyes módszerekkel. A felismerés pillanatában a mester és a tanítvány elméje találkozik, elválaszthatatlanná válik, eggyé olvad. Ez az átadás pillanata.

Az átadás nem más, mint a jelen pillanat teljességének a megtapasztalása – a két tudat találkozik a valóság igaz természetének az élményében. Az átadás nemzedékről-nemzedékre, töretlen folytonosságban lejátszódott az ősidők mesterei idejétől egészen napjainkig. Ezt hívjuk a Belső Ösvény lényegi hagyományának. Az átadást általában sok év munkája előzi meg – mialatt a tanítvány mestere személyes irányításával tanul és gyakorol.

A Belső Ösvényen a gyakorlás minden részlete – a művészetekkel, a tudományokkal, a hétköznapi élet tennivalóival és a többivel – élő hagyományvonalhoz kötődik, mert az élő hagyományban örököljük meg az erőt, amely életünk minden mozzanatát a belső utazásunk részévé teheti. A Belső Ösvény lényegi hagyománya, fő ütőere mindemellett a meditatív tapasztalás hagyománya, azaz a jelen pillanat szellemi gyakorlatok segítségével történő élő megtapasztalásának a hagyománya.

A jelen pillanat varázslata, és a jelen pillanat,
a ‘most’ átélése az a híd, amely
a múlt bölcsességét összeköti jelenünkkel.

Megszületésünk pillanatától, első lélegzetvételünktől kezdve önálló egyének vagyunk. Érzelmi ragaszkodásunk szüleinkhez természetesen folytatódik, ám felnőtté válásunk folyamán fokozatosan csökken, és lassacskán a szüleinktől függetlenül működő egyénekké válunk. Életutunk során előbb-utóbb meg kell szabadulnunk attól az aggályos ragaszkodástól, mely szerint mindig „valaki gyermekének” érezzük magunkat. Ki kell alakítanunk a saját ösvényünket, hogy érett és független egyénekként személyes szabadságot élvezhessünk. Fejlődésünk e kezdő fokának elérését azonban követnie kell annak a lépésnek, hogy az emberi közösség érzését megosztjuk társainkkal, ami szerves következménye emberi érettségünk szélesebb látomásának. Belső fejlődésünk folyamán természetes összetartozást kezdünk érezni a többiekkel. Ez az egyedüli valóságos alapja mások megsegítésének, és végső soron az emberi közösség valódi építésének.

Másokkal való kapcsolatunknak és a sorsuk iránti törődésünknek azonban személyes és gyakorlati módon kell megnyilvánulnia, a puszta elvont elméleteknek nem sok hasznuk van. A javak és tapasztalatok megosztását és a mások javáért végzett munkát leggyakorlatibb és legközvetlenebb módon saját otthonunkban, családunkban kezdhetjük el, és onnan terjeszthetjük tovább, a nemzeti összetartozáson keresztül az emberiségre, és a világ összes lényére. Személyes fejlődésünk egyik fontos lépése ezért az, hogy olyan emberré váljunk, aki tiszteli mindennapos otthoni életét, és elkötelezetten munkálkodik annak felemeléséért. Nem oldhatjuk meg a társadalmi kérdéseket puszta látomásokkal. Az elképzeléseknek lehet valami értékük, azonban azokat be kell tudni foglalni az egyén mindennapi otthoni életének tapasztalatába. Máskülönben egy óriási szakadék lesz monumentális látomásunk és hétköznapi tapasztalatunk között.

Családtisztelő embernek lenni azt is jelenti, hogy büszkék vagyunk a családi hagyományunkban örökölt bölcsességre. A Belső Ösvény hagyománya szempontjából az, hogy valaki tiszteli saját családját és nemzeti hagyományait nem jelenti azt, hogy ezzel ő másoktól elkülöníti magát, vagy azt, hogy származása tudatában mások fölé helyezi magát. E tisztelet inkább annak a tudatosítása, hogy a családi hagyományban tükröződnek egy egész nép tudásának legmélyebb értékei. Ezt a bölcsességet örököltük, mégpedig úgy, hogy ténylegesen jelen van hétköznapi életünk minden mozzanatában. Ezért a családi hagyomány nagyra értékelése által megnyitjuk magunkat az egész világ gazdagságának a befogadására.

Vannak társadalmak, ahol az emberek szentélyeket állítanak az ősök tiszteletére. Japánban például, amely egy igazán fejlett, mai társadalom, napjainkban is nagyon erős az ősök tisztelete. Vannak olyan vélemények, melyek szerint az ősök tisztelete pusztán egy kezdetleges gondolkodásmód babonás megnyilvánulása. De őseink és hagyományaink tisztelete valójában egyben a mi saját műveltségünkben felhalmozott bölcsesség tiszteletének a jele is. Értékelnünk kell, hogy az emberek évezredeken át gyűjtötték a bölcsességet. Méltányolnunk kell, amit őseink megvalósítottak: az emberek megtanultak eszközöket készíteni, kifejlesztették a kést, az íjat, a nyilat. Megtanultak fát vágni, ételeket főzni, fűszereket használni. Nem szabad megfeledkezni a múlt eredményeiről.

Mindenképpen értékelnünk kell azt a bölcsességet, amelyet az emberek sok-sok ezer éven át felhalmoztak. Őseink számtalan kudarcon és nehézségen át, sokszor saját életüket feláldozva fejlesztették ki azt a tudást, azokat az eszközöket, amelyek életünk alapjaivá váltak. Lehet azt mondani, hogy ezeknek ma már nincs jelentőségük, másrészt a múlt tisztelete önmagában nem fogja a világ kérdéseit megoldani. Meg kell találni a kapcsolatot hagyományaink és jelen életünk között. A jelen pillanat varázslata, és a jelen pillanat, a „most” átélése az a híd, amely a múlt bölcsességét összeköti jelenünkkel. Ha értékeled egy festmény, zenedarab vagy irodalmi mű szépségét, attól függetlenül, hogy az mikor készült, most értékeled. Ugyanazt a most-ot éled át, amelyben a mű létrejött. Mindig „most” van.

A most-ot úgy élhetjük át, ha ráébredünk, hogy ez a szent pillanat, életünknek ez a szent pontja mindig az alkalom. Ezért annak a tudatosítása, hogy hol vagy és mi vagy, ott, helyben, nagyon fontos. Ez az egyik ok, amiért a családi helyzetünk, a mindennapos otthoni életünk olyan fontos. Otthonunkat szent helynek kell látnunk, amely ragyogó alkalmat kínál a most átélésére. A szentség értékelése nagyon egyszerűen úgy kezdődik, hogy valaki az élet minden részletét érdeklődéssel követi. Az érdeklődés azt jelenti, hogy tudatosan odafigyelünk, mi folyik hétköznapi életünkben – tudatosság főzés közben, tudatosság vezetés közben, tudatosság pelenkázás közben, sőt tudatosság még veszekedés közben is. Az ilyen tudatosság segíthet megszabadulni a rohanástól, a zűrzavartól,

a belső kényelmetlenségtől és mindenféle elégedetlenségtől. Megszabadíthat a most átélésének akadályaitól, úgyhogy ott, helyben mindig felderülhetsz.

A jelenben-lét a megvilágosult társadalom létrehozására irányuló törekvés esetében is nagyon fontos. Felmerülhet a kérdés, mi a társadalom segítésének a legjobb megközelítése, és hogyan tudhatjuk, hogy amit csinálunk hiteles vagy jó. Az egyedüli válasz a most. A most a lényegi pont. Hogy a most valódi most. Ha nem vagy képes átélni a most-ot, akkor el vagy tévedve, mert egy másik most-ot keresel, ami lehetetlenség. Ha így teszel, csak múltat vagy jövőt találsz.

Mikor a romlás befészkeli magát egy műveltségbe, az azért történhet meg, mert az a műveltség többé nem most van, hanem múlttá és jövővé válik. A történelem nagy korszakai, amikor nagy művészet született, amikor a tudás előre haladt, vagy a béke terjedt, mind most voltak. Olyan emberek tevékenykedtek, akik a Belső Ösvényt járták, és ezért képesek voltak a most-ban élni és alkotni. Azok a helyzetek mind az ő most-juk szent pillanatában történtek meg.

Fenn kell tartanunk a most-ot, nehogy gyarapítsuk a romlást, nehogy elferdítsük a most-ot, és nehogy bármilyen hamis szinonimáink legyenek rá. A megvilágosult társadalom látásmódja az, hogy a hagyomány, a műveltség, a bölcsesség és a méltóságérzet megtapasztalható most, és mindenki most fenntartja. Így sosem következhet be semmiféle romlás. A megvilágosult társadalomnak jó alapon kell állnia. Az otthoni helyzetünk most-ja ez az alap. Innen lehet továbblépni. Azáltal, hogy otthonodat szentnek látod, képes vagy az otthoni helyzetekbe tudatossággal és örömmel belépni, nem pedig azzal az érzéssel, hogy zűrzavarnak veted alá magad. Úgy tűnhet, hogy a mosogatás és a főzés teljességgel világi tevékenység, ám ha alkalmazzuk a tudatosságot, akkor az egész lényünket arra képezzük, hogy bármely helyzetben még jobban megnyíljunk, s nem kell attól tartanunk, hogy létezésünk beszűkül.

Az emberek túlságosan gyakran gondolják, hogy a világ bajainak megoldása végett igába kell hajtani a Földet, nem pedig megérinteni a földet, megérinteni az alapot. A romlásnak, a „hanyatló Nap mentalitás”-nak egy meghatározása így hangzik: megkísérelni igába hajtani a Földet azért, hogy a valóságot eltussoljuk. El vagyunk árasztva mindenféle szagosító dezodorokkal, nehogy megérezhessük a valóság illatát, és mindenféle készételekkel, nehogy megkóstoljuk a nyers alapanyagokat. A Belső Ösvény látásmódja nem próbál álomvilágot teremteni, ahol senkinek sem kell vért látnia, vagy rémálmokat átélnie. A Belső Ösvény látásmódja azon alapul, hogy ezen a földön élünk, a valóságos földön, a földön, amelyen gabona terem, a földön, amely ellát táplálékkal. Megtanulhatunk élni ezen a földön: hogyan kell tábort ütni, sátrat verni, megülni a lovat, tehenet fejni, tüzet rakni. Még ha városban is élünk, a huszadik században, megtanulhatjuk átélni a szentséget, a most-ot, a valóságot. Ez a megvilágosult társadalom megteremtésének az alapja.

A harcosi magatartás lényege,
avagy az emberi bátorság lényege:
sohase add fel, ne mondj le senkiről és semmiről.

Napjainkban az emberiség talán minden eddiginél mélyebb problémákkal néz szembe. A világ dolgainak jelenlegi állapota mindannyiunkat aggodalommal tölt el: a sok helyütt dúló háborúk, környezetünk elszennyezése, az ökológiai egyensúly megbomlása, a kiterjedt szegénység és gazdasági instabilitás, a társadalmi és politikai zűrzavar – a világ olyan, mint a megbolydult méhkas. Megnövekedett a fontossága ezért annak, hogy egyszerű, közvetlen és könnyen használható módokat találjunk arra, hogy önmagunkon dolgozhassunk, és tudásunkat megoszthassuk másokkal.

A Belső Ösvény tanításai arra alapulnak, hogy az emberben természetszerűleg létezik egy bölcsesség, egy erő, amelynek segítségével megoldhatjuk Földünk problémáit. Ez a bölcsesség és erő nem valamely kiválasztott faj, műveltség vagy vallás tulajdona. Ellenkezőleg, ez az egész emberiség harcosi hagyománya, amely létezett számos műveltség keretében, történelmünk számos korszakában.

Harcosnak lenni nem azt jelenti, hogy háborút folytatunk valaki más ellen. Az erőszak a bajok forrása, nem pedig a megoldása. A „harcos” szó itt vitézt, bátrat jelent – a harcos félelemtől mentes. A bölcsesség harcosi hagyományát képviselték többek között a japán szamurájok, az indiánok, Artúr király lovagjai. Nekünk, magyaroknak különösen erőteljes vitézi hagyományunk van, amely az ősi időkbe nyúlik vissza: a mindenki tiszteletét és csodálatát kivívott szittya, hun és magyar vitézek leszármazottai vagyunk. E hagyomány kiemelkedő örökösei voltak nagy lovagkirályaink – Atila, Árpád, Szent László, a Hunyadiak –, végváraink védői, a kurucok, a messze földön híres magyar huszárok, de sorolhatnánk a végtelenségig… Az ő vérük csorog ereinkben, s e vérrel együtt a szittya virtus.