A dolgok nem azok, aminek látszanak, de nem is mások.
A személyes jelenségek mindazok a jelenségek, amelyeket csak mi magunk észlelünk: saját gondolataink, érzelmeink, képzeteink, érzéseink, elképzeléseink, álmaink stb.
Egy példa a személyes jelenségekre az álomban észlelt jelenség, amely éjjel lép fel a nappali szokások alapján. Álmunkban láthatunk egy házat. Mivel csak mi látjuk, az a mi személyes jelenségünk. Később felépíthetjük a házat a valóságban, és így mások számára is láthatóvá válik. Ekkor általános jelenség lesz belőle.
Az általános jelenségek az embercsoportok vagy társadalmak tagjai által közösen osztott, általánosan látható, vagy tárgyiasult szokások.
A személyes jelenségek különböző kifejeződései összeállnak, és együtt általános jelenséget alkotnak, amely azután rányomja bélyegét további személyes jelenségekre.
Például, egy divattervező a saját személyes jelenségei révén behozhat egy új divatot, ami így általános csoportjelenséggé válik, amely megihlethet egy másik tervezőt, aki aztán egy új divatot hozhat ki belőle.
Egy másik példa: A gondolatban megtervezett ebéd a mi személyes jelenségünk. Ha elkészítjük, általános jelenséggé válik; majd azokban, akik elfogyasztják, élmények, érzések személyes jelenségeit váltja ki: az egyiknek ízlik, a másiknak nem. Ha élményeiket, véleményüket szóban vagy másképpen kifejezésre juttatják, azzal új általános jelenségeket hoznak létre.
Az általános jelenségekben a közös megállapodáson alapuló kiegészítő durva erők és következtetések alapján bízunk.Például, ha csak a fehér cukrot ismerjük, és sosem láttunk még barna cukrot, akkor fehér cukor képzettel rendelkezünk, így ha cukorra gondolunk, önkéntelenül mindig fehérre gondolunk. Nincs is szükség a fehér szóra, mert ez egy általánosan elfogadott és feltételezett dolog. Ezzel szemben, ha valahol máshol az emberek csak a barna cukrot ismerik, nekik nincs szükségük a barna szó ra, mert ha cukorra gondolnak, természetszerűleg barnára gondolnak. Azonban azok, akik megszokták mind a fehér, mind a barna cukrot, megkérdik: „Milyen cukor, fehér vagy barna?”
Egy másik példa: Amikor vásárolni akarunk, előveszünk egy bankjegyet, amely a kiegészítő durva erők megjelenése. Ha a bankjegy pénzneme és értéke az eladó által ismert és elfogadott közös megállapodáson alapul, az adás-vétel a bizalom alapján megtörténik.
Látszatigazság, akadályozó jelenségek
A Belső Ösvény tanításai két igazságról beszélnek: a végső igazságról és a látszatigazságról. A megvilágosult nemkettős Bölcsesség Tudat a jelenségek végső természetét látja – ez a végső igazság. A zavaros korlátolt kettős tudat igazsága a látszatigazság, amely a hétköznapi valóságunk viszonylagos igazsága.
Milyen az elefánt?
EGYSZER ODAVEZETTEK néhány vakot egy elefánthoz, és megkérdezték tőlük, milyen az elefánt. Az első vak megtapogatta az elefánt agyarát, és azt mondta, az elefánt olyan, mint egy hatalmas répa. A második a fülét fogta meg, és úgy vélte, az elefánt olyan, mint egy legyező. A harmadik, aki a hasát tapintotta, azt hitte, az elefánt olyan, mint egy óriási hordó. A negyedik a lábát ölelte át, és úgy érezte, az elefánt olyan, mint egy mozsár. Az utolsónak pedig, aki a farkát ragadta meg, úgy tűnt, az elefánt olyan, mint egy kötél. Egyik vak sem volt képes leírni az elefánt valódi alakját. Ugyanígy, ahogy történetünkben a vakok csak az adottságaik szűk korlátai között voltak képesek az elefánt érzékelésére, a zavaros korlátolt tudatunk, amely csak a viszonylagos látszatigazságot látja, képtelen a dolgok igaz természetének megértésére. Hacsak zavaros tudatunk nincs az öntudatlan tudat tompaságában, vagy amíg megvilágosult Bölcsesség Tudattá nem válik, mindig lesznek akadályozó jelenségek. A megvilágosult Bölcsesség Tudat számára a jelenségek nem akadályozók, ami azt jelenti, hogy mint a szivárvány az égen, teljességgel megfoghatatlanok és leírhatatlanok, mégis önkéntelen természetességgel, tisztán megjelennek, majd ugyanúgy feloldódnak.
A zavaros korlátolt kettős tudat a megfoghatatlan jelenségeknek akadályozó tulajdonságokat tulajdonít,
olyanokat, mint: igaz, nem igaz; külső, belső; nagy, kicsi;
kellemes, kellemetlen; kezdet, vég; én, más; jó, rossz stb.
Az „én és más” képzetével együtt megszületik a kettős elme, amely az észlelő „én”-t elvágja az észlelt jelenségektől, a „más”-tól. Az „én” és a „más” képzetei tehát nem mások, mint a zavaros kettős tudat által a nem akadályozó jelenségeknek tulajdonított, azokra rávetített, korlátozó fogalmak, azaz puszta nevek, amelyeket nem szabad összetéveszteni magukkal a jelenségekkel, melyekre csupán csak rámutatnak, de amelyekkel nem azonosak.
Sose feledjük, hogy
a jelenségek, tünemények korlátozatlanok, megfoghatatlanok, csodálatosak, szabadok.
Erre mutat rá nagyon egyenesen ez a gyermekmondóka, amely bemutatja a fogalmak ellehetetlenedését:
Én vagyok én,
te vagy te,
melyikünk a nagyobb szamár,
én, vagy te?
A válaszunk akár „én”, akár „te”,(vesszők hátrébb) mindkét esetben pórul járunk, ami leleplezi az én és a te fogalmának korlátozottságát, viszonylagosságát.
Ugyanezt fejtegeti Shakespeare a Romeo és Júlia erkély jelenetében:
JÚLIA: Ó Romeo, mért vagy te Romeo?
Tagadd meg atyád és dobd el neved!
S ha nem teszed, csak esküdj kedvesemmé –
S majd én nem leszek Capulet tovább!
…….
Csak neved ellenségem, s nem magad.
S te önmagad vagy, s nem Montague.
Mi Montague? Se kéz, se láb, se kar,
Se arc, se test … Ó, válassz más nevet!
Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
Ha Romeót nem hívják Romeónak,
Szakasztott oly tökéletes marad,
Akármi néven … Dobd el hát neved!
És egy élettelen szóért cserébe –
Tiéd az életem!
ROMEO: Szavadnak állj!
Mondj szeretődnek, s újra megkeresztelsz:
Nem lesz a nevem többé Romeo.
JÚLIA: Ki vagy te, ki az éj fátylán keresztül
Kilested titkomat?
ROMEO: Egy puszta név
Meg nem mondhatja néked, ki vagyok.
Én meggyűlöltem tulajdon nevem,
Mert néked ellenséged, drága szent,
Ha írva volna, foszlányokra tépném.
(Mészöly Dezső fordítása)
Valódi énünk teljességgel megfoghatatlan, természete túlmutat a viszonylagosság mulandó keretein. Mi azonban, ragaszkodásunk révén, önmagunkat nagyon is kézzelfogható dolognak érezzük. A csalafintaság abban áll, hogy énünket általában a testünkkel azonosítjuk.
Alábbi mesénk leírja, miként lesz egy megfoghatatlan jelenségből először korlátozott személyes jelenség, majd pedig általános csoportjelenség, és végül teljes zűrzavar.