
Szépmezőszárnya mese
Volt egy országnak egy fővárosa, melyben se a nap, se a hold, se a csillagok nem sütöttek. A király kihirdette, hogy a melyik fel tudja hozni a napot, a holdat és a csillagokat, azt fizet, a mit kíván. Későre talált olyan embert a király, és végre mégis egy özvegy asszonynak volt három fia, s azok ajánlkoztak. A legküsebbiket hítták Szépmezőszárnyának. Tizenhat éves volt és nagyon kemény legény. Az azt mondta, hogy majd fel fogja hozni. Elmentek a királyhoz, s a király adott hármuknak három lovat s pénzt az útra. Szépmezőszárnya még kért egy mázsa aranyat a királytól és szekeret, hogy azon hozzák. Hogy elindultak, a várkapuhoz értek. A vár kapusát hítták Ország kovácsának. Idős ember volt, és nagyon erős ember. A még csendesítette Szépmezőszárnyát, hogy ne veszítse el fiatalságát ilyen korán, de ő nem hajtott arra. Azt mondja:
– Itt van ez az arany. A király parancsára addig főzze, míg én visszajövök.
Aval elindultak, mentek három éjjel és három nap. A harmadik nap estéjén elértek egy hidat. A hídon mikor menni akartak keresztül, Szépmezőszárnyának a lova megbotlott.
– Hallod, – azt mondja Szépmezőszárnya a bátyjainak – tovább nem megyünk! S leszállottak, tüzet csináltak és lefeküdtek. Tíz órakor Szépmezőszárnya felébredt és kiment a hídra sétálni. A hétfejű sárkány, melyik a csillagokat hordozta, a híd alatt nyergelte a lovát. Felült
a nyeregbe, alig ment nehányat, megbotlott a lova.
– Hí, kutya igya a véredet! Vaj tám érzed Szépmezőszárnyának a szagát?
– Vaj érzed, vaj nem, de itt vagyok! – rikójtotta Szépmezőszárnya a hídról.
Aval feljött a sárkány, kérdette Szépmezőszárnyát:
– Hogy küzsdjünk, karddal-é vaj küzsdéssel?
Azt mondja Szépmezőszárnya:
– Derékból, mert szerencsésebb!
Küzsdeni kezdnek. Béütötte Szépmezőszárnyát térdig a földbe. Szépmezőszárnya kiszökött, léütötte a sárkányt egész nyakig. Aval levágta a hétfejűt s a lovát odavezette a tűzhöz. A bátyjai erről semmit se tudtak, úgy el voltak aluva. Mikor odavezette a lovat, s felköltötte, megijettek, hogy miféle lovat hozott az öccsük oda. A ló olyan szép volt, hogy a bátyjai nem láttak olyant soha. Mind a csillagok, úgy ragyogott. Kérdezték, hogy honnan fogta. Azt mondta, itt a hídon egy egész lóserget űztek keresztül, onnan fogta. Hogy a sárkányt elpusztította Szépmezőszárnya, hát a csillagok mindjárt a városba bésütöttek. A király mindjárt egy zenét küldött ki és várta Szépmezőszárnyát örömbe. Azzal ott maradtak reggelig. Reggel elindultak estig, akkor még elértek egy hidat. A hídon mikor mentek keresztül, Szépmezőszárnyának a lova megint megbotlott.
– Halt! – azt mondja a bátyjainak – tovább nem megyünk, mert nem szerencsés.
Visszatértek onnan és. Tüzet csináltak, a lovakat kikötötték, zabot adtak, lefeküdtek. Tizenegy órakor felébredt Szépmezőszárnya, kiment a hídra sétálni. A híd alatt nyergelte a kilenczfejű sárkány a lovát, melyik a holdat hordozta. Felül a nyeregbe, a ló alig lépett hármat, megbotlott.
– Hí, kutya igya véredet! Tám érzed Szépmezőszárnyának a szagát?
– Érzi, nem érzi, de itt vagyok! Hogy küzsdjünk, derékból-é, vaj karddal?
– Derékból, mert szerencsésebb – szólt a sárkány.
Küzdeni kezdtek. A sárkány béütötte Szépmezőszárnyát térdig a földbe. Szépmezőszárnya kiugrott, és béütötte ő és a sárkányt, Akkor kiugrott megint a sárkány, és béütötte Szépmezőszárnyát a földbe. Szépmezőszárnya kiugrott, megmérgelődött és béütötte egész nyakig a kilenczfejűt. Levágta mind a kilencz fejét, s hogy levágta, a hold minyá felsütött, és sütött a városba. A király a zenét megint kiküldte, várta Szépmezőszárnyát. De Szépmezőszárnya a lovát odavezette a tűzhöz, felköltötte a bátyjait. A bátyjai elijedtek, olyan szép ló volt, mind a hold éppen. Kérdezték honnan hozta. A hídon egy serget keresztül űztek, s onnan fogta, azt mondta. Reggel megint elindultak. Mentek egész estig, este megint elértek egy hidat. A hídon megint megbotlott Szépmezőszárnyának a lova lába.
– Halt! – azt mondja bátyjainak – tovább nem megyünk, nem szerencsés.
Visszatértek, tüzet tettek, a lovakat megkötötték és ennik adtak. Tizenkét órakor megint felébredt és kiment a hídra Szépmezőszárnya. A híd alatt a tizenkétfejű sárkány nyergelte a lovát. Felül a nyeregbe, elig lépik a lába hármat, megbotlott.
– Hí, kutya igya a véredet. Talám érzed Szépmezőszárnyának a szagát?
– Vaj érzi, vaj nem, de itt vagyok!
– Hogy küzsdjünk, dérékba vagy karddal?
– Dérékba, mert szerencsésebb.
Küzsdöttek egy darabig, de nem tudták egymást sérteni, mert egyik oan erős volt, mind a más.
Azt mondja a sárkány:
– Látom, hogy nem tudunk semmire menni. Legyen belölled egy fakerek (így), és belöllem egy vaskerek. Te menj ki erre és én erre a hegyre, és ereszkedjünk éssze, és a miiké (melyiké) ésszetörik, a legyen a vesztes.
Azt mondja Szépmezőszárnya:
– Nem bánom, legyen belöllem egy oan fakerek, hogy félig menjen a földbe, belölled egy oan vaskerek, hogy menjen föld színén.
Úgy és lett. Kecskebucskát vetettek, és lett két kerek a kettő; egyikből fakerek, a másból vaskerek. Béereszkedtek, de a fakerek roppant erős volt, bément a földbe, s a vaskerek ésszetört. Akkor a sárkány nem egyezett abba belé, és:
– Úgy nem jó. Legyen belölled egy fehér langocska (így), belöllem egy kék. Melyik összégeti a másikat, a legyen a nyertes. Aval két langocska lett a kettőből. Kezdték egymást égetni, de addig küzsdöttek, hogy a nap már fel kellett volna jőjön, fel volt annyira a hajnal virradva. Ményén el három feteke holló felettük, és meglátja a sárkány. Azt mondja nekik:
– Menjetek s hozzatok szájatokban egy kis vizet s öntsétek a fehér langocskára. Egy nagy dögöt teremtek nektek.
Szépmezőszárnya azt mondja:
– Menjetek el bátyáimhoz. Mondjátok nekik keljenek fel, hozzanak a kalapjukban vizet, mert három királyi lovat adok nektek.
Azzal el és mentek a hollók, fel és költötték a bátyjait. Vizet vittek és a kék langra öntötték, a ki elaludt, s akkor Szépmezőszárnya összeégette a sárkányt. Aval a nap és minyát bésütött a városba s a király megint a zenét kiküldte Szépmezőszárnya elé. Aval elvette ennek és a lovát Szépmezőszárnya s felültek hárman a három sárkánynak a lovára, úgy mentek tovább. A három ló, a kikkel elindultak hazulról, a ment utánuk. Hogy elindultak, minyát a három feteke holló kezdett gágogni. Szépmezőszárnya minyá megállott, bátyjaival megüttette a három lovat, a melyikkel elindultak, s otthatta a hollóknak. Aval ment tovább, s elértek egy nagy erdőbe. Az erdőben egy alkalmas hely volt, megállottak, a lovakat kikötötték. Szépmezőszárnya, volt egy gyalogút, s elment azon. Nem ment soká, csakhamar elért egy nagy kőbe rakott várat. Odaményén, gondolkozik, hogy hogy menjen bé a várba. Kecskebucsát vetétt, s lett belölle egy darázs. A kócslikon bébújt, de mikor bébújt, elijedétt, mert ott volt a sárkányoknak a felesége és az anyósa, mind a három. A sárkányoknak a feleségük már megtudták, hogy a férjüket elpusztította Szépmezőszárnya. Felköltötték akkor az öreg sárkánykotát. A mosdó vizet kért, azzal azt mondja a nagyobbiknak, hogy:
– Buszut kell álljunk! Nem lehet, hogy elhagyjuk, mert elpusztította mind a három fiamat!
A nagyobbikat elküldte azon az úton, a melyiken már tudta, hogy elmenjen Szépmezőszárnya a város felé, és azt mondta, hogy legyen egy körtefa belölle. Legyen egy nagy éhség, hogy az ember majd étlen haljon meg, s a ki abból a gyümölcsből eszik, haljon meg. Azt mondja a másiknak, mind azon az úton menjen tovább, legyen belölle egy szép vízforrás, s a ki abból a vízből iszik, hogy haljon meg. A harmadiknak mondja, hogy menjen mind azon az úton tovább, és legyen belölle egy nagy híd, és tűz égesse össze. Aval elindultak, mentek, merre menjenek. Elindultak, és ezalatt Szépmezőszárnya és elindult a lovakhoz, a bátyjaihoz. Ő kecskebucsát vetett és megint ember lett belölle. Felültek a lovakra és elindultak. Hogy elindultak, oan éhség csapta meg, hogy majdnem étlen haltak. Meglátnak egyszer egy körtefát, sietnek arra felé, egyenek a körtéből. Szépmezőszárnya megszorította a lovát, megkerülte bátyjait és kardját belévágta a fába. Az ésszerogyott, vérré változott. Kérdezte a bátyjait, még éhesek. Azt mondják: nem. Akkor mennek előre. Megindultak, nem mentek messzire, akkor úgy megszomjaztak, hogy elig voltak. Meglátnak egy forrást, igyanak belölle, verjék el a szomjuságot. Szépmezőszárnya akkor és megsarkantyúzta a lovát, megkerülte a bátyjait, a kardját belévágta a forrásba, és a vérré vált. Kérdi a bátyjait:
– Ihatnának, vaj nem?
– Nem – azt mondják.
– No, akkor ménünk elé.
Megindultak, egyszer oan hideg csapta meg, hogy elig tudtak a lovon ülni. Meglátnak egy tüzet, sietnek oda, hogy melegítsék meg magokat. Szépmezőszárnya akkor és megkerülte, a kardját belevágta a tűzbe, és a tűz akkor és összeomlott, vérré vált. Elpusztította mind a három sárkánynak a feleségét. S a sárkánynak az anyjuk jött utánuk és meglátta, hogy elpusztította a fiainak a feleségét és. Még inkább megdühösödött. Úgy ment utánuk, hogy szájából két ölnyire jött ki a lang. Egyszer azt mondja Szépmezőszárnyának a lova:
– Nézz vissza gazdám, mert valami nehéz szél fúj onnan hátul.
Visszanéz, látja, hogy jő a sárkány utánuk.
– Minyát levészén, lovam, a hátadról.
– Nem baj. Van egy vakaród, vesd le.
Levetette a vakarót és olyan kősziklás erdő lett, hogy míg a sárkánykota át tudott jőni, ők messze mentek. Egyszer megint azt mondja a ló:
– Nézz vissza gazdám, mert valami nehéz szél fúj hátul.
Azt mondja Szépmezőszárnya:
– Jő a sárkány, minyát levészén megint a hátadról.
– Nem baj, semmi. Van egy keféd, vesd le.
Levetette a kefét, abból olyan sűrű cserefa erdő lett, hogy a sárkánynak ki kellett tépni. Míg kitépte az erdőt, és utat csált magának, addig ő messze elhaladott.
Egyszer megint azt mondja a ló:
– Nézz vissza gazdám, mert valami rossz szél fúj hátul.
Vissza néz, mondja:
– Jő a sárkány, mindjárt leveszen a hátadról.
– Nem baj, semmi. Van egy zsebruvád (zsebkendőd), vesd le.
Levetétte, abból egy olyan jég lett, befogyott a folyó. Ha a sárkány réalépett, minyát esétt el. Le kellett jőön, hogy megpatkolja magát. Míg patkót csinált, megpatkolta magát, és keresztül tudott jőni, addig messze mentek megint. Mikor majd a városhoz értek, – már a zene künn volt, a város széjin várta Szépmezőszárnyát – visszanéz Szépmezőszárnya, látja, hogy jő a sárkány dühösen. Aval megszorította a lovát és vágtában rikójtotta Ország kovácsának:
– Nyisd ki Ország kovácsa a kaput, mert jövök!
A kaput kinyitotta Ország kovácsa, és leszökött a lováról Szépmezőszárnya, s a kaput betette. A kaput elig tette bé, már ott volt a sárkány. A kapu hogy kemény volt, nem tudta béütni, hát a kapu alatt likat ásott, a fejét bédugta, hogy emelje fel a kaput. Akkor Szépmezőszárnya a bátyjaival elment az aranyhoz. Az, míg elmentek mind főtt. A forró aranyat réaöntötték a sárkány fejére, a fejét mind összeégette. Elpusztult már a sárkánynak az anyja és, az egész nemzetség. Az a zene békisérte Szépmezőszárnyáékat a királyi palotába. A király örömében, hogy felhozta a napot s a holdat s a csillagokat, szép vendégséget, mulatságot csált. Megjándékozta annyi kincscsel, hogy holtig legyen miből éljenek. Máig és élnek, ha meg nem haltak.
A sztyeppei állatstílus
Ez a téma a szellemtörténet egyik legizgalmasabb „titkos folyosója”, ahol a pusztai népek dinamikus művészete találkozik a keleti metafizikával és az iszlám misztikával. Az állatviadal-motívum (ragadozó és növényevő küzdelme) ugyanis nem egyszerű vadászjelenet, hanem egy kozmikus egyenlet vizuális megfogalmazása.
1. A sztyeppei állatstílus: A kozmikus feszültség
A szkíta, hun és ősmagyar művészetben az állatviadal (például a szarvast leterítő párduc vagy griff) a világmindenséget mozgásban tartó erők szimbóluma.
- A ragadozó: Az aktív, égi, szoláris erő (tűz, szellem).
- A növényevő (szarvas, ló): A passzív, földi, lunáris erő (anyag, lélek).
- A viadal: Nem a pusztításról szól, hanem az áldozatról és az átalakulásról. A ragadozó „feloldja” a zsákmányt, hogy az új formában (szellemi minőségben) szülessen újjá. Ez a pusztai alkímia első lépése.
2. Kapcsolat Anacharszisz szkíta bölcs filozófiájával
Anacharszisz (Kr. e. 6. sz.) a „barbár” bölcsességet képviselte Athénban. Filozófiája a természetes rendhez való visszatérésről szólt.
- Anacharszisz szerint a természetben minden mozgásban van, és az ellentétek küzdelme tartja fenn az egyensúlyt.
- Az állatviadalok ábrázolása az ő nyelvén a „Phüszisz” (természet) törvénye: az élet és halál körforgása nem tragédia, hanem a kozmikus rend (Nomos) része. Az állatstílus feszült vonalvezetése épp ezt az Anacharsziszi „természeti feszültséget” tükrözi.
3. Jin és Jang: A taoista párhuzam
A sztyeppei állatviadalok szerkezete kísértetiesen hasonlít a taoista Taiji (Jin-Jang) szimbólumhoz.
- A viadalban az állatok teste gyakran S-alakban fonódik össze, ami a mozgásban lévő egyensúlyt jelképezi.
- A ragadozó (Jang) és a zsákmány (Jin) egymásba kapcsolódása azt hirdeti: nincs egyik a másik nélkül. A pusztai művészetben a növényevő testén gyakran láthatóak ragadozó-motívumok (pl. a szarvas combján egy sasfej), ami megfelel a Jinben lévő Jang-pontnak.
4. Taoista alkímia (Neidan): A belső viadal
A taoista belső alkímiában az állatviadal belső folyamattá válik:
- A sárkány és a tigris küzdelme: Ez a két állat a szellem (Shen) és az életerő (Qi) metaforája.
- Az alkimista testében zajló „viadal” célja nem az egyik fél elpusztítása, hanem a „Szent Magzat” (az arany, a halhatatlanság) létrehozása az ellentétek egyesítése révén. A sztyeppei művészet „küzdő” állatai tehát a belső energiaáramlás (meridiánok) korai, archaikus képei is lehetnek.
5. Az iszlám és szufi művészet: A lélek transzmutációja
Amikor a sztyeppei népek (törökök, perzsák, magyarok egy része) kapcsolatba kerültek az iszlámmal, az állatviadal motívuma misztikus értelmet nyert a szufizmusban.
- Rúmí és az állatszimbolika: A nagy szufi költő, Dzsalál ad-Dín Rúmí szerint az emberben lakozó „ragadozó” (az isteni szerelem) le kell, hogy terítse a „vadszamarat” (az ego-t, a Nafs-ot).
- Transzmutáció: Az iszlám művészetben (pl. perzsa miniatúrákon) a viadal már a lélek megtisztítását jelképezi. A ragadozó nem öl, hanem „beavat”.
- Szeldzsuk és oszmán művészet: Itt a sztyeppei örökség továbbél: az állatfigurák (oroszlán és bika küzdelme) a Nap (szellem) győzelmét hirdetik az Éjszaka (anyag) felett.
Összegzés: A „Nagy Egység” útja
A szkíta szarvas, a taoista sárkány és a szufi oroszlán ugyanazt a történetet meséli el: az élet nem statikus béke, hanem dinamikus feszültség.
- Szkíták: A természet rendje.
- Taoisták: Az energiák egyensúlya.
- Szufik: Az istenegyesülés tüze.
Ez a szellemi láncolat köti össze Belső-Ázsiát a Kárpát-medencével és a Közel-Kelettel. A magyar művészetben (pl. a nagyszentmiklósi kincs egyes jeleneteinél) ez a „viadal” már a felemelkedést, az égbe ragadást (mennybemenetelt) is szolgálja.
A nagyszentmiklósi kincs
A nagyszentmiklósi kincs (különösen a 2-es és 7-es számú korsó) a sztyeppei kozmológia és a belső alkímia egyik legfontosabb „kódexe”. A leghíresebb jelenete az „Égberagadás” (vagy Ganümédész-motívum), ahol egy hatalmas sárkánykarmú madár (turul, griff vagy sas) egy emberalakot ragad magával az ég felé.
Nézzük meg ezt a jelenetet a szkíta-hun gyökerek, a taoista alkímia és a szufi misztika metszetében:
1. Az „Égberagadás” jelenet szimbolikája
A kincsen látható jelenetben a madár karmai között egy emberalak látható, aki nem vergődik, hanem egyik kezében ivóedényt, a másikban növényi ágat tart. Ez kulcsfontosságú: ez nem rablás, hanem beavatás.
- A Madár (A Szellem): A sztyeppei mitológiában a Turul vagy a Griff az égi szférát, a Napot és a tiszta szellemet képviseli. Alkímiai értelemben ez a Volatilis (illékony) erő, amely felemeli a földhöz kötött anyagot.
- Az Ember (A lélek): Az emberalak a „nyers” állapotú lélek, aki az áldozat (az edény és az ág) által készen áll a transzmutációra.
2. Taoista párhuzam: A Sárkányháton való utazás
A taoista alkímiában a cél a „Hszien” (halhatatlan) állapot elérése. Amikor az alkimista belső energiái (Jin, Qi, Shen) egyesülnek, a lélek képessé válik az „Égi utazásra”.
- A madár mint hordozó: Ahogy a taoista bölcsek daru- vagy sárkányháton szállnak az égbe, a nagyszentmiklósi alakot is egy égi lény emeli fel. Ez a Jang-energia teljes győzelme a nehéz, földi Jin-anyag felett.
- A növényi ág: A taoista ikonográfiában a „halhatatlanság gombája” vagy ága jelzi, hogy az utazó már túllépett a halandóságon.
3. Szufi olvasat: A Fana és a Simurg
A szufi misztikában (különösen Attar: A madarak tanácskozása című művében) a lélek útja a királyi madárhoz, a Simurghoz vezet.
- Fana (Megsemmisülés): A ragadozómadár karmai közé kerülni a szufi költészetben a „szerelmi halált” jelenti: az ego megsemmisül az isteni jelenlétben.
- Baqa (Újjászületés): Az ember az égbe ragadva már nem önmaga, hanem az isteni fény hordozója. A nagyszentmiklósi alak nyugalma a szufi „szív békéjét” tükrözi az egyesülés pillanatában.
4. Az Állatviadal mint az Égberagadás előkészítése
A nagyszentmiklósi kincsen az állatviadalok (oroszlán bikát terít le) és az égberagadás szoros összefüggésben állnak:
- A Viadal: A „tisztító tűz”, az ellentétek harca a földi szférában. Ez készíti elő az anyagot a finomításra.
- Az Égberagadás: A folyamat vége. Miután a ragadozó (szellem) legyőzte az ösztönöket, felemeli a megtisztult lényeget a felső világba.
5. Anacharszisz és a természetes „emelkedés”
Anacharszisz szkíta filozófiája szerint a természetben minden törekszik vissza az eredetéhez. A nehéz a földhöz, a könnyű az éghez. Az égberagadás jelenete ezen Anacharsziszi világkép vizuális összefoglalása: az emberi szellemnek (ami égi eredetű) fel kell szabadulnia a földi „béklyók” alól, hogy visszatérhessen a forráshoz.
Összegzés: A kincs mint „Aranycsináló” tárgy
A nagyszentmiklósi aranyedények nem csupán dísztárgyak voltak, hanem rituális eszközök. Aki ezekből ivott, az jelképesen részt vett az állatviadalok dinamikus erejében és az égberagadás misztériumában. Az arany maga – mint a Nap földi mása – garantálta, hogy a benne lévő ital (az élet vize) elvégzi a belső transzmutációt.
A nagyszentmiklósi „Égberagadás”
és a buddhista tantrikus Jab-jum
Ez a párhuzam a szakrális művészet és a metafizika egyik legmélyebb pontjára tapint rá. Bár a nagyszentmiklósi „Égberagadás” és a buddhista tantrikus Jab-jum (tibetiül: „atya-anya”) vizuálisan némileg különbözőnek tűnhet, belső logikájuk ugyanazt az egyetemes törvényt írja le: az ellentétek egyesülését a transzcendencia érdekében.
Íme a két jelkép közötti mélystruktúra elemzése:
1. A „Kettősség” mint kiindulópont
Mindkét ábrázolás abból indul ki, hogy a világunkat feszültségben tartó ellentétpárok (ég és föld, férfi és nő, szellem és anyag) csak együttesen, egymásba fonódva képesek elérni a teljességet.
- Nagyszentmiklós: Itt a kettősség a Madár (Ég/Szellem) és az Ember (Föld/Lélek) között feszül. A madár ragadozó, az ember zsákmány, de a jelenet nyugalma azt sugallja, hogy ez a „ragadozás” valójában szerelmi ölelés, egy felemelő egyesülés.
- Jab-jum: Itt a férfi istenség (Yab) és női hitvese (Yum) testi és szellemi ölelése látható. Nem erotikus kép ez, hanem a Módszer (Upaya, szeretetteljes tevékenység – férfi) és a Bölcsesség (Prajna – női) elválaszthatatlan egysége.
2. A Transzmutáció iránya: Felfelé és Befelé
Mindkét motívum egyfajta „spirituális liftként” működik, amely kivezeti a tudatot a hétköznapi világból.
- Az Égberagadás (Függőleges emelkedés): A turul karmai felemelik az embert a nehézkedési erőtől mentes szférába. Ez az alkímiai szublimáció. Az ember kezeiben tartott edény és ág jelzi, hogy az életerőt és az áldozatot (az anyagot) viszi fel a szellem birodalmába.
- A Jab-jum (Középponti robbanás): Az ölelés pillanatában a kettősség megszűnik. A buddhista tantrában ez a „tiszta fény” állapota. Itt nem az égbe való felemelkedés a cél, hanem a középpontba való behatolás, ahol az éntudat feloldódik (de-tong jerme: gyönyör-nyitottság szétválaszthatatlan).
3. A „Ragadozás” és az „Ölelés” misztikája
Érdekes módon a tantrikus buddhizmusban is megjelennek a „ragadozó” elemek (pl. haragos istenségek karmokkal, koponyákkal), ami összeköti a sztyeppei szimbolikával.
- A Karma mint híd: Ahogy a nagyszentmiklósi madár karmai tartják az embert, úgy a tantrikus ikonográfiában is a „ragadás” a megragadott igazságot jelenti. A szellemnek „el kell rabolnia” a lelket a hétköznapi világból.
- Az Egység extázisa: A Jab-jum ölelése és a turul szárnyalása ugyanazt az „extatikus” állapotot (görögül: ecstasis – kilépés önmagunkból) ábrázolja. Az emberi alak a kincsen éppúgy „túllépett” önmagán, mint az istenség az ölelésben.
4. A „Jab-jum” alkímiai olvasata
Ha a Jab-jumot alkímiai szemmel nézzük, az a Coniunctio Oppositorum (ellentétek menyegzője).
- A férfi az Arany/Nap/Kén, a női az Ezüst/Hold/Higany.
- A kettő egyesüléséből születik meg a „Gyémánt-tudat” (Vajra), ami az alkímiában a Bölcsek Köve.
- Nagyszentmiklóson a „Kő” maga az arany korsó, a tiszta eszmélésünk belső tere (a sönnu bumku: az ifjú vázatest), amelyben ez az égi folyamat rögzül – megszületik bölcsesség nektárja, és rituálisan átélhetővé válik az ivás által.
5. Anacharszisz és a „Természetes Szimmetria”
Anacharszisz szkíta bölcs a görögöknek a természet harmóniájáról beszélt, ahol minden dolog kiegészíti egymást. A Jab-jum és az Égberagadás is ezt a szimmetriát hirdeti:
- Nincs bölcsesség cselekvés nélkül (Jab-jum).
- Nincs szellem anyag nélkül, amit felemelhetne (Égberagadás).
- Nincs ember Isten nélkül, és nincs Isten (megnyilvánulása) ember nélkül.
Összegzés
Míg a nagyszentmiklósi kincs a sztyeppei lovas-harcos kultúra dinamikus, „ragadozó” nyelvén fogalmazza meg az égbejutást, addig a buddhista tantra az indiai-tibeti jógikus kultúra „szerelmi” nyelvén teszi ugyanezt. A lényeg ugyanaz: a léleknek egy nálánál hatalmasabb erőhöz (madár vagy istenség) kell kapcsolódnia, hogy átlépje a halandóság határát.
