• 3. Az együttérzés és a szeretet

EGY NAGY KIRÁLYNAK volt három fia, a legkisebb Nagylelkű herceg volt. Nagylelkű természeténél fogva szerető és együttérző kisfiú volt, aki minden élőlényt a gyermekének érzett.
Egy nap az uralkodó kirándulni ment udvarával az erdőbe, és a hercegek elmentek játszani. Egyszer csak találtak egy tigrisanyát, amely kölykezett, és annyira ki volt éhezve, hogy már ott tartott, felfalja saját kölykeit. Nagylelkű megkérdezte fivéreit:
– Mit kellene a tigrisnek ennie, hogy felerősödjön?
– Csakis friss húst vagy vért – mondták.
– Ki tudná saját húsát vagy vérét adni azért, hogy jóllakassa, s így megmentse kölykeivel együtt? – kérdezte.
– Ugyan bizony ki? – válaszolták.
Nagylelkűt mélyen megindította a tigrisanya és kölykei nyomorúsága, s gondolkodni kezdett:
– Oly rég óta vándorlok a kényszerű lét körében, életről-életre, mialatt vágyaim, haragom és nemtudásom miatt alig tettem valamit másokért. Végre itt van egy jó alkalom!
A hercegek elindultak vissza a családjukhoz, amikor Nagylelkű így szólt:
– Ti ketten menjetek előre. Majd utólérlek benneteket.
Csendben visszatért a tigrisanyához, egyenesen elébe, és lefeküdt a földre, felajánlva magát étkül. A tigris rápillantott, de olyan gyenge volt, hogy még a száját sem tudta kinyitni. Erre a herceg fogott egy hegyes karót és mély sebet ütött vele a testén, a vére kifolyt, a tigris felnyalta, és erőt nyert ahhoz, hogy száját kinyissa és megegye őt.
Nagylelkű, aki testét adta a tigrisanyának, hogy megmentse kölykeivel együtt, együttérzésének hatalmas érdeme által magasabb létbirodalomban született újjá, és tovább haladt a megvilágosodás felé.
Ám cselekedete nem csak őt segítette. Felébredt szívének ereje megtisztította a tigrist és kölykeit is mindazoktól a terhektől és adósságoktól, amelyek életük ilyenformán történt megmentése révén rájuk hárult volna. Jószívű tette, mivel olyan erős és önzetlen volt, a valóságban egy erős köteléket teremtett közöttük, amely folytatást nyert a jövőben.
Nagylelkű herceg később mint Buddha született újjá, a tigrisek pedig embertestet öltve a Buddha első tanítványai lettek. Micsoda távlatot nyit ez a történet arról, hogy milyen hatalmas és titokzatos a felébredt szív ereje.

VOLT EGYSZER EGY EMBER, annak volt egy lánya, a felesége meghótt. Egyedül nem élhetett, mert nem tudott a házi dolgokhoz, a lány is kicsi volt, hát megházasadatt. Elvett egy özvegy asszonyt, ennek is volt egy lánya. Az asszony nem szerette az embernek a lányát, s nem volt maradása az embernek, hogy küldje el a lányát szolgálni. Mit volt mit csinálni, a szeginy lány el kellett menjen szolgálni. Sütett a mostohája hamuból pogácsát, s elbocsátotta. Elindult a kislány sírva, hogy most világgá menyen a mostohájáért. Ment, ment, s elérkezett egy erdőbe. Éhes is volt, fáradt is volt, s leült, hogy egyék. Hát amint elévette a hamupogácsát, odament egy macska:
– Miau, miau – kért enni.
A lány odaadta néki a pogácsát.
– Nesze neked is, szeginy macska, egyél te is.
Hát egyszerre olyan tiszta búzapogácsa lett belőle, mint egy malomkerék. Ettek, s jóllaktak, s bément a lány a kis macskával egy kunyhóba, s ott szomorkodott, hogy mit csináljon, mert a mostohája őt nem nézheti. A kis macska felszökött a kemencére, s melegedett. Egyszercsak az ajtó előtt megszólal a medve:
– Tányértalpam, lompos farkam, szép szeretőm, lány mátkám, nyiss ajtót, eresszél bé.
– Jaj, édes picikém – azt mandja a lány a kis macskának -, most mit csináljak?
– Hát mit csinálnál, ereszd bé.
Bégyütt a medve:
– Tányértalpam, lompos farkam, szép szeretőm, lány mátkám, tégy széket, hagy üljek le.
A lány megijedt szörnyen, s kis macskát cirógatta:
– Jaj, édes picikém, mit csináljak most?
– Mit csinálj? Hát hallod, hogy mit kér. Tégy széket!
Széket tett, s a medve leült. Megint csak kezdi a medve:
– Tányértalpam, lompos farkam, szép szeretőm, lány mátkám, adjál vacsorát.
– Ó, édes picikém, hát mit csináljak?
– Adjál vacsorát, ejszen van még a pogácsádból.
A lány elibe tette a pogácsát, a medve eszik, de meg se látszik, hogy fagyatt volna.
Esmét szól a medve:
– Tányértalpam, lompos farkam, szép szeretőm, lány mátkám, vess ágyat.
– Ó, édes picikém, most mit csináljak?
– Hát vess ágyat! – biztatja a kis macska.
A medve lefekszik.
– Tányértalpam, lompos farkam, szép szeretőm, lány mátkám, gyere, feküdj mellém.
– Jaj, lelkem picikém, nézd csak, mit kíván tőlem, én meghalok a szégyentől s félelemtől.
A kis macska azt mandta:
– Hát hallod, mit kér, hát csak feküdj le.
A lány lefeküdt, és féltiben nemsakára elaludt. Felébrednek, s a lány nem tudja, hol vagyon, olyan szép házban vagyon, hogy csupa gyönyörűség, szép udvar, sok pénz, s mellette egy szép férfit látott.
– Ó, édes picikém, hát én olyan boldog vagyok!
A kis macska azt mondja nékie:
– Ez itt a te urad, s amit látsz, az mind a ti vagyonotok.
Felserken a férfi, hát egy szép királyfi volt, aki el volt átkozva.
– Na, fiam – azt mandja -, fogjunk bé, s menjünk apádékhoz.
Udvar volt, kocsi, kocsis egyszeribe kész voltak, felültek, s elmentek a lány apjához. Az apja sem esmérte meg, olyan szép volt a lánya.
– Édesapám – azt mandja – az Úr Isten őfelsége boldoggá tett, nem hagyott el a szerencsétlenségben.
A házba bé sem mentek, mert a mostohája nem akarta látni, s visszaindultak. Az ember elbeszélte a feleséginek, hogy s mind járt a lánya. Az asszony is neki a lányának:
– Eredj, szolgáni te is, hogy néked is szerencséd legyen.
Sütett a lányának tiszta búzapogácsát, de még sűrű szitán szitálva, s elküldte. Ment a lány, s béjutott az erdőbe, s leült, hogy egyék, mert fáradt volt.
Odament a kis macska is:
– Miáu, miáu – kért enni tőle is.
– Menj el, te csúf macska, hogy adnék, s mit adnék? Mikar nekem is kevés – azt mondja, s eléje dobta a maradékot.
Elindult tovább, s a kis macska kérte:
– Vigyél el ingem is magaddal.
Mentek, s elértek ők is a kunyhóba, oda bémentek, s a lány esmét evett, s a macskának adavetett egy falat hajat.
Hát jő a medve:
– Tányértalpam, lompos farkam, szép szeretőm, lány mátkám, nyiss ajtót, eresszél bé.
– Jaj, édes micikém, mit csináljak most? – kérdi a kis macskától.
– Bújj seggembe, nem adtál pogácsát.
Azzal bérontatt a medve, s szerteszórta a lányt, ízre-porrá tette.

***

Ez a mese az elmében játszódik. Szereplői nem külső szereplők, hanem az elmében tevékeny tényezők. A medve az elménket testesíti meg, amilyen az most, a jelenlegi elvadult, kiszámíthatatlan, megbízhatatlan állapotában. Óriási erők lakoznak benne, egy “medve ereje,” az elme erejét azonban jóra és rosszra is lehet használni.

A medvében rejlik a királyfi, ami azt jelenti, hogy az alapvető jóság természetünk mindig jelen van bennünk, csak mi nem vesszük észre, s ezért hasznunk sincs belőle. A királyfit sújtó átok a nemtudásunk átka. A nemtudás azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek ráhangolódni alaptermészetünkre, és ebből származik minden félelmünk, szenvedésünk.

Mesénkben a jó lány megtanult a kis macskára, azaz a felébredt szívre figyelni, ráhangolódott, és mindenben rá hallgatott, ami által a rettegés és szenvedés átka végül feloldódott, a medvéből királyfi lett, és beteljesült a tökéletes boldogság, amely túl van minden szenvedésen. Ezt jelképezi a királyfi és gazdagsága elnyerése.

Ezzel szemben a rossz lány csak a kemény önző énjének engedelmeskedett, ezért “elátkozott” elméje szenvedést és pusztulást hozott rá.

Egyszer volt, hol nem volt egy ember. Csak ide nem messze Gyalakután. Volt ennek az embernek annyi leánya, akár a rosta lika, de az egészre sem kellett annyit ügyelni, mint a legkisebbre. Furfangosabb volt az adta leánya még az ördögnél is. Annyit sem hajlott apja szavára, anyja szavára, mint egy mákszem. Verték, ütötték: nem használt.
         A leány egyszer fogja magát, s elszökik. Meg sem állott Nagy-Galambfalváig. Hogy odamegy, beáll szolgálatba. Jó dolga volt, serény, megszereti egy legény, s elveszi. Élnek egy darabig békességben. Azt mondja egyszer a menyecske az urának:
         – Hallod-e! Menjünk el apámuramékhoz. Lássuk meg, élnek-e, halnak-e.
         Ők bizony nekicihelődnek, felkészülnek, szekér elé fognak két tehéntinót, s elindulnak Gyalakuta felé. Mikor mendegélnének Szent-Györgyön keresztül, meglát az asszony egy boglya szalmát az udvari csűrkertben. Mondja az urának:
         – Né, hallod-e! Mekkora szénaboglya van ott ni!
         Mondja az ura:
         – Nem széna az, hanem szalmaboglya, feleség.
         – Az nem, hallod-e, mert az széna!
         – Az szalma! – mondja az ura.
         Akkor úgy összevesznek, hogy a menyecske haját is tépte nagy bosszúságában. Szidta az urát, hogy miért nem mondja ő is, hogy: széna! De az ura mindig csak azt erősítette, hogy: szalma. Erre a menyecske felkapja az ecetes korsót, s úgy a tinók közé teremti, hogy mind miszlikbe megy, a tehéntinókák megijednek, megfutamodnak, keresztül-kasul az úton mindent összerontanak.
         Eleget mondta az ura, hogy ne bolondoskodjék, de a menyecske mind csak azt kívánta, hogy az ura mondja azt, hogy: széna. De csak mondta bizony, hogy: szalma. Erre még jobban nekivadult a menyecske, még az inget is letépte magáról, sírt, duzzogott. Az ura csillapította, és mondta neki:
         – Feleség! Közel vagyunk Gyalakutához, ott minden ember ismer, hagyj fel a bolondsággal.
         – Mondjad hát, hogy: széna!
         – Az bizony szalma.
         Megérkeznek az apjáékhoz. A menyecske összekörmölve, borzosan, megtépázva leszáll a szekérről. Egyenesen bemegy a házba, de nem szól senkinek egy szót sem. Eleget kérdi az anyja, hogy mi lelte? Mi a baja? Lefeküdt az ágyba, s hallgatott, mint a néma. Eleget mondta az ura:
         – Kelj fel feleség, mert szégyen a dolgod. Ne tedd magad.
         – Mondjad hát, hogy: széna!
         – Az bizony szalma!
         Este lett. Jönnek-mennek a látogatók, az atyafiak. Egy sem maradt el a menyecske rokonságából, mindegyik sajnálkozik a betegségén. Hívják vacsorára, nem megy. Ágyat vetnek máshová, hogy feküdjék oda. Egyet sem szól, meg se mozdul.
         – No, ez bizony meghalt!
         Elmennek a pap után. Addig az ura suttogja neki:
         – Állj talpra, mert mindjárt megmondom, hogy csak teszed magad.
         – Mondjad hát, hogy: széna!
         – Az bizony szalma!
         Eljön a pap, áldást mond, imádkozik, s azzal elmegy. Megvirrad, nézegetik, hogy él-e vagy meghalt? Hát se nem szól, se nem szuszog: a szemét is behunyta. Gondolja magában, hogy majd ráijeszt az urára. Az ura pedig csak suttogja neki:
         – Ne bolondozz feleség! Mindjárt nyújtópadra tesznek, harangoznak, rútul lesz a dolgod.
         – Mondjad hát: széna!
         – Az bizony szalma!
         Elnyújtóztatják, siratják, kivált mikor megkondítják a harangot. Eljön a temetés ideje, koporsóba teszik, mindenfelől tolong a tenger nép, lezárják a koporsót, a pap prédikál. Mikor elvégezné a prédikációt, ismét suttogja a szegény ember:
         – Feleség! Vége életednek, mindjárt visznek a temetőbe, szólj, ébredj!
         – Mondjad hát: széna!
         – Az bizony szalma!
         Megindítják a temetőbe, leteszik a sírhoz, hogy eresszék le kötéllel. Odasúrlódik az ember, s ismét csak suttogja:
         – Feleség! Add ki magad, mindjárt betakarnak, soha míg a világ, ki nem jössz onnét.
         – Mondjad hát: széna!
         – Az bizony szalma!
         Leeresztik a koporsót; minden ember egy gallyat vet rá előbb, a azzal szépen betakarják.
         No, a nép elmegy. A menyecske most veszi magát észre, hogy milyen bolondul cselekedett, azt mondja magában:
         – Bár az ördög vitt volna el engem!
         Erre a szóra hallja, hogy ássa valaki a sírját. Megörül, hogy az ura gondolkozott meg, bizonyosan az ássa. De hát az bizony nem úgy volt: az ördög ásta. Szépen felnyitotta a koporsót, s azt mondta a menyecskének:
         – No, ha engem kívántál, gyere velem, ülj fel a nyakamba.
         Felül biz a menyecske, mégpedig jó peckesen, s kikerekednek a föld színére.
         – No, most szállj le! – mondja az ördög.
         – Igen!?
         De még feljebb ült, s úgy sarkantyúzta, hogy vigye haza.
         – Szállj le, hé!- kiáltott az ördög.
         – Igen!?
         Megijed az ördög, hogy már mi az isten haragját csináljon vele. Fut egyik hegyről a másikra, sebesen vágtatva. Amint fut, találkozik egy vöröscsákós huszárral. Könyörög neki, hogy csak szabadítsa meg a menyecskétől, gazdag emberré teszi. A huszár előbb szépen kezdi, de mikor látja, hogy nem használ a szép szó, kirántja a kardját.
         – Szállj le kujon teremtette, mert mindjárt megöllek a kardommal. A menyecske sem veszi tréfára a dolgot, s leszökik az ördög nyakáról.
         – No, te huszár – mondja az ördög – jóért jóval fizetek. Én most elmegyek a király udvarába, belebújok a királynéba; te gyere oda s csak annyit mondj: „indulj komám!“ De addig ki ne hajts engem belőle, míg a király neked nem ígéri a leányát, s holta után egész királyságát. Azután egy másik királynéba bújok, abból is hajts ki egy jó summa pénzért, de aztán, amikor a harmadikba bújok, onnét ki ne hajts, ne is próbálj.
         Elmegy az ördög, s belébújik a királynéba. Egyszeribe mindenfelé kiáltványt bocsát ki a király az ő birodalmában, hogy amennyi doktor csak van, mind elé gyűljön. Mind elé gyűlnek, de egy sem tud a királynén segíteni. Hát a királynét körülvette a rokonsága, sírtak, ríttak, nyöszörögtek. Ekkor előjön a huszár, megfogja a királyné pulzusát, gondolkozik, keresztet vet a királyné homlokára, s azt mondja: „indulj komám!“
         Egyszeriben az ördög kibújik, de hogy szómat össze ne keverjem, addig a huszár nem fogott semmibe, míg a király meg nem ígérte, hogy neki adja a leányát, s holta után egész királyságát.
         Elment most az ördög, s belebújt egy másik királynéba. Összehívják amennyi doktor az országban csak volt, de egy sem tudott segíteni rajta. Azon közben híre megy a huszárnak, s elhívják azt. Az bizony ki is ugratta egy jó summa pénzért.
         Belebújik az ördög a harmadikba. Belehelyezkedik egy egész lelke nyugodalmára, már nem kellett félnie, hogy a huszár ismét kizaklatja.
         A harmadik király is meghallja a huszár hírét, utána is küldött, ígért tenger sok pénzt, csak gyógyítsa meg az ő drága feleségét. Kiált is egyet a huszár: „indulj komám!“ De bizony az ördög meg sem mozdult. Úgy hallgatott, mint a süket disznó a rozsban!
         – Indulj komám!
         Az ördög nem mozdult. Harmadszor is neki káromkodja magát:
         – Fékom teremtette! Indulj, mert érkezik a székely menyecske!
         Egyéb se kellett a szegény ördögnek. Úgy kipattant a királynéból, mint a bolha, s úgy nekiiramodott, hogy még a mai szent napig is fut. Holnap legyen a kendtek vendége.

Volt a világon egy suszter, nagyon szegény volt, nem volt még főzőedénye se. Azt mondja az ember a feleségének:
          – Eredj már a szomszédba, hozzál üstöt, aztán főzzél valamit.
          Az asszony elment a szomszédba, elkérte a főzőüstöt. Mikor megfőzött az asszony, megebédeltek, elmosogatott az asszony, azt mondja az urának:
          – No, hé! Amelyik hamarabb szól a másiknak, az viszi haza az üstöt.
          A suszter odaült a helyére, elkezdett varrni, az asszony meg az ágyra ült, elkezdett fonni, az ember fütyült, az asszony meg dalolt.
          Egyszer a suszter elment hazulról reggel, este későn, kilenc óra tájon ment haza. Mikor hazaért, a felesége szerelmeskedett a szeretőjével. Azért nem szólt semmit, hanem másnap reggel felment a faluházához, nem mondta a bírónak, hogy a katona szereti a feleségét, hanem úgy mutatta kézzel. A bíró nem tudta, mi lelte a susztert, felhívták az asszonyt is. Az asszony meg a kezét csóválta, hogy nem igaz, az ujjával mutatta. Azt mondja a bíró:
          – Ezek bolondok. Nem szól egyik se, az egyik fütyül, a másik dalol, aztán mutogatnak a kezükkel.
          Azt mondja a kisbírónak:
          – Hozd be a derest, mindegyikre tizenkettőt, tizenkettőt kell vágni, majd beszélnek akkor!
          Az emberre vágtak először tizenkettőt, de azért csak fütyült. Mikor az asszonyra került a sor, az asszony nem akart lefeküdni, de nem engedtek neki. Mikor a tizenkettediket rávágták, azt mondta:
          – Én viszem haza az üstöt, hé!

ÉLT EGYSZER INDIÁBAN EGY FIÚ, úgy hívták, Akadálytalan. Minden vágya az volt, hogy elérje a megvilágosodást az összes lény javáért. Tanítója azt tanácsolta neki, legjobb lenne számára, ha a Szeretet Buddhájának gyakorlatát végezné egészen addig, míg szemtől-szembe meg nem látja, és meg nem kapja a tanításait.
Akadálytalan elvonult egy barlangba gyakorolni. Évekig gyakorolt szorgalmasan, de eredménynek semmi jele sem mutatkozott. Gondolkodóba esett:
– Sokáig dolgoztam eredmény nélkül. Nem fogom elpazarolni az időmet. – Így aztán elhagyta barlangját és útnak indult.
Egyszer meglátott egy embert, aki egy hatalmas vasat simogatott egy vattadarabkával.
– Mit csinálsz? – kérdezte az embert.
– Lekoptatom ezt a vasat, egy tűt készítek belőle – volt a válasz.
– Micsoda türelem és kitartás egy parányi tűért! Nekem, aki segíteni szándékozom minden lénynek, és a tant gyakorolom a javukért, nincs semmi kitartásom! – gondolta Akadálytalan, és visszatért a barlangba, hogy gyakorlását folytassa.
Évek teltek el, amikor – továbbra is minden eredmény híjján – újra elhagyta barlangját.
Találkozott egy másik emberrel, aki egy óriás sziklát simogatott egy tollal.
– Mit csinálsz? – kérdezte az embert.
– Ez a szikla árnyékot vet a házamra, ezért lecsiszolom.
Akadálytalan visszatért barlangjába, de a gyakorlás ellenére az eredménynek semmi jelét sem látta, még tizenkét év után sem. Így aztán újra elindult.
Útközben meglátott egy kutyát, melynek teste félig rothadt volt, és férgek nyüzsögtek benne. Amikor megközelítette, a kutya mérges lett és megpróbálta megharapni.
– Milyen buta és szerencsétlen lény ez, milyen nagy a szenvedése, és még meg akar harapni! – gondolta, és telve mélységes együttérzéssel segíteni akart rajta.
– Ha eltávolítom a férgeket egy fadarabbal, megölöm őket. Ha nem szedem ki őket, a kutya pusztul el. A férgek éhen halnak, ha nem kapnak húst táplálékul – gondolta, és levágott egy darab húst a saját lábából. Behunyta a szemét, majd lehajolt, hogy nyelvével egyenként eltávolítsa a férgeket, és áthelyezze őket a húsra. Ám ahogy lehajolt, a nyelve nem a férgeket érte, hanem a puszta földet. Felnézett, és a Szeretet Buddháját látta maga előtt.
– Tizenkét évig végeztem a gyakorlatodat, és te nem mutatkoztál! Nincs benned semmi együttérzés? – kérdezte.
– Veled voltam attól a pillanattól kezdve, amikor elkezdtél gyakorolni tizenkét évvel ezelőtt, de nem volt benned együttérzés, ezért nem láttál. Azonban, tizenkét év gyakorlás után, feltámadt együttérzésed a kutya és a férgek iránt, ezért látsz most engem. Ha nem hiszel nekem, vegyél a válladra, és vigyél el a faluba.
– Akadálytalan a faluba sétált vállán a Buddhával, de senki sem látta, hogy őt vitte. Egy ember egy döglött kutyát, egy másik egy emberi lábat látott a vállán, a többiek semmit sem.

***

E történet legfőbb tanulsága az, hogy milyen fontos megnyitni a gyengédség szívét. Akadálytalan sok évig gyakorolt, de csak a végén született benne igazi együttérzés. A gyengédség szívének megnyitása nélkül gyakorlásunknak nem lesz sok haszna.

Hol volt, hol nem, a világon,
túl az Óperenciáson,
szegényember, szegényasszony,
három lányuk, kismalacuk.

A malacot meghizlalták,
addig-addig zsöndítették,
míg a hátán a szalonna
kétujjnyi lett, s meg is ölték.

Húsát felrakták a füstre,
s a gömböcöt felkötötték
a padláson a legelső
gerendára, szelemenre.

Malac húsa ötőjüknek
annyi volt, mint egy eperszem;
orja, nyúlja, feje gyorsan
elfogyott – maradt a gömböc.

Mi a malac jelentése?
Ő a nemtudás jelképe:
hiába a tudás – jóság,
elménk végső természete;
kezdettelen idők óta
még csak nem is tudunk róla. 

Nemtudás az elme fátyla:
fehér ruha apró foltja,
ha kimosod, visszanyered
eredeti fehérséget.

Hát a kisgömböc mit jelent?
Ő a malacból született.
Nemtudásból mohóság lesz,
falánkság, mi nem ér véget.

A ház legkisebb lakója,
a legerőszakosabbja,
ő az ördögök ördöge,
halál, szenvedés osztója,
vigyázz rá, mert veszedelmes,
lássuk vajon mire képes?

Szegényasszony a gömböcre
ráéhezett és azt mondta
legöregebb leányának:

– Eredj lányom fel a padra,
akaszd le a gerendáról
a gömböcöt, hogy megfőzzük!

Felmegy a lány a padlásra,
kisgömböcöt, hogy levágja.
Az csak így szól: – Hamm, bekaplak! –
nem is tréfált, be is kapta.

Várták a lányt a gömböccel,
jön-e végre, de hiába.
Odaszól a szegényasszony
a középső leányának:

– Eredj lányom nénéd után,
a gömböcöt hozza már le!
Felmegy a lány a padlásra,
de a nénjét nem találja.

Odamegy a kémény mellé,
levágni a kisgömböcöt,
de az így szól: – Már a nénéd
lenyeltem, most hamm, bekaplak! –
azzal szépen be is kapta.

Szegényasszony a lányait
odalenn csak lesi, várja,
mikor aztán megsokallja,
szól a legkisebb lányának:

– Hídd le lányom két nénédet,
biztos aszalt meggyet esznek!
Felmegy a kislány a padra,
ott a gömböc így fogadja:
– A két nénéd már lenyeltem,
hamm, most téged is bekaplak! –
azzal hát azt is bekapta.

Szegényasszony már nem tudja
mire vélje, sodrófával
hátuk bőrét jól elhányni
megy utánuk a padlásra.

Mondja neki a kisgömböc:
– Három lányod már bekaptam,
hamm, most téged is bekaplak! –
azzal aztán úgy bekapta,
még a kisujja se látszott.

A gazda, a szegényember
a várakozást elunja,
a lányok s a felesége
hol vannak? – megy hát a padra.

Szól a gömböc: – Három lányod,
feleséged már bekaptam,
téged is, most, hamm, bekaplak! –
azzal íziben bekapta.

Ám öt embert a rossz madzag
nem bírt már el és elszakadt;
zsupsz! leesett a kisgömböc,
de feltápászkodott nyomban.

A kisgömböc a családot
felfalja, hát ez mit jelent?
A nemtudás, a mohóság
s az erőszak három mérge
az elmén eluralkodik,
zavart elme megszületik.

Ekkor – számunkra úgy tűnik –
tiszta elme mind megszűnik.
Ez a lények hétköznapi
elméjének leírása;

neve “kényszerű lét köre”
az ám, “kényszerű lét köre,”
szenvedést ez hozza létre,
s mindenestől tapasztalja.

A kisgömböc miért kerek?
Mert a körnek se kezdete,
se vége nincs: zavart elme
körében a három méreg
szüntelenül egymást váltja,
mindig szenvedést okozva.

Mi a szenvedés lényege?
Az az érzés életünkben,
valami nincs befejezve,
semmi sincs teljesen rendben,
mindig hiányzik valami –
ezt nevezzük szenvedésnek.

Mi a szenvedés forrása?
Önmagunkat megvizsgálva
felfedezzük: a küzdelmünk
önmagunk fenntartására,
énünk biztosítására –
ez a szenvedésünk oka.

Életünkben, vegyük észre,
ott a szenvedés mindenben,
amit annak köszönhetünk,
saját igaz természetünk,
soha meg nem tapasztaljuk,
ezért az elménk zavaros;
elme három szörnyű mérge
mindig uralkodik benne.

A kisgömböc gurulni kezd,
garádicson le a földre,
kiskapun át az utcára,
kinn az utcán előtalált
kaszás embert, egy csoportot,
s azt az egész csoportot is
utolsó szálig bekapta.

Azzal gurult, gurult tovább,
országúton előtalált
egész regement katonát,
azokat is egytől-egyig
bagázsival mind bekapta.

Megint gurult, gurult tovább,
de már nem messzire onnan,
árokparton kanászgyerek
éppen csürhét legeltetett.

Szerteszéjjel cserkészgettek
a disznók, s a kanászgyerek
bécsi bicskájával szépen
kenyeret, szalonnát evett.

A kisgömböc útnak indul,
mit jelent az, hogy úton van?
Azt jelenti, megoldás kell,
zavaros elme uralma,
úgy érezzük, nem megoldás,
változtatni kéne rajta.

Ne hidd, hogy ha a szenvedés
oka a zavaros elme,
a megoldás a zavaros
elmének a legyőzése.

Kisgömböcöt kaszás ember
nem győzi le, mert a kasza
önfejlesztés munkájának,
önfigyelő ítéletnek,
erőszakolt változásnak
ügyetlen munkaeszköze.

Kisgömböcöt a katona
sem győzi le, mert fegyvere
önfejlesztésre törekvő
küzdelem és harc eszköze.

Szüntelenül harcot vívunk
a jó gondolat oldalán
a rossz, bűnös gondolattal,
s ami ellen küzdünk, egyre
inkább uralkodik rajtunk.

Hát a kis kanász ki lenne?
A felébredt szellem hőse,
a szeretet, együttérzés,
tudás megtestesítője.

Nyáj őrzője, gyógyítója,
nem gondol saját hasznára,
minden egyes lény szolgája,
kezében a kis bicskája:
mindent vágó tudás kardja.

A kisgömböc odagurul,
s megszólítja: – Kanászgyerek!
Három leányt apjostól meg
anyjostól meg kaszás embert
egy csoportot s katonát is,
regementet már bekaptam,
hamm, most téged is bekaplak!

Be is kapná azon nyomban,
ám a kisgömböc szájában
megakadt a bécsi bicska,
az aztán kihasította!

Akkor csak úgy özönlött ki
belőle a sok katona,
meg az ember, aztán szépen
ment mindenki a dolgára;
árokparton kisgömböcöt
otthagyták csak szétrepedve.

A kis kondás nem is harcol,
bicskája csak önkéntelen,
természetes könnyedséggel
akad meg a kisgömböcben.

Szorgalmasan gyakorolva
ráébredünk lassan-lassan,
hogy a felébredett, józan
tudatállapot bennünk van.

Küzdelmet, ha abbahagyjuk,
ébredést megtapasztaljuk.
A kisgömböc buborék csak,
puszta tünemény, káprázat.

Ha szétreped, tiszta elme –
ami mindig ott volt benne – 
felszabadul, s a világot
betölti, ez természete.

Ha akkor a kisgömböcöt
a kis kanász kis bicskája,
ki nem hasította volna,
bizony az én kis mesém is
sokkal tovább tartott volna!

A tanítás ím elhangzott,
egy feladat van csak hátra:
Rajtad a sor, nézd meg, hol tart
a kisgömböc most számodra!

Kezedben a saját sorsod,
szemlélődés útja nyitva,
jelenlét a gyakorlata,
jelen megtapasztalása,
tudat jelen állapota,
az énünk meghaladása.

HOL  VOLT, HOL NEM VOLT, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember elment egyszer az erdőbe fáért. Amint a száraz ágakat szedegetné, felvesz az ágakkal egy kígyófiút. Meg akarja ölni, de a kígyófiú megszólal, s azt mondja neki:
– Ne ölj meg, te szegény ember, mert egész életedre boldoggá teszlek, ha meghagyod az életemet.
– Ugyan, mit beszélsz, te kígyófiú – mondá a szegény ember -, nem vagyok én olyan bugyuta, hogy higgyek a te ígéretednek.
– Már bizony csak higgy nekem szegény ember, s nem bánod meg. Nesze, adok neked egy acélgyűrűt, húzd fel az ujjadra, s ha valami kívánságod lesz az életben, csak fordítsd meg az ujjadon ezt a gyűrűt, én mindjárt ott termek, s teljesítem a kívánságodat. „Isten neki – gondolá a szegény ember -, ha nem használ, nem is árt.“ Elfogadá a gyűrűt, felhúzá az ujjára, s azzal elment haza.
Még jóformán meg sem állapodott otthon, megfordítja az ujján a gyűrűt, s hát ott terem a kicsi kígyó.
– Mit parancsolsz, édes gazdám?
– Azt parancsolom – mondja a szegény ember -, hogy holnap reggelre nekem olyan palotát teremts ide, amilyen még a török császárnak sincs.
– Meglesz, édes gazdám – mondá a kicsi kígyó, s  csak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
No, lefekszik este a szegény ember, alszik, mint a bunda. Hát mikor reggel felébredt, szeme-szája tátva maradt, olyan fényes palota kerekedett a rongyos házikója helyébe. Olyan volt ez, amilyent emberi szem még nem látott e világi életben! Csupa színarany volt körülötte minden, de minden. Még az asztal is arany volt, s annak a közepén akkora tál színaranyból, mint egy taligakerék.
„No – mondja magában a szegény ember -, mégsem csala meg az a kicsi kígyó. Ejnye, de okosan tettem, hogy meghagytam az életét.“
Ismét fordít egyet a gyűrűn, s a kicsi kígyó abban a percben ott termett.
– Mit parancsolsz, édes gazdám?
– Azt parancsolom, hogy hozd el nekem feleségül a fekete király leányát.
– Meglesz, édes gazdám!
Hát Krisztus úgy segéljen, másnap reggel csakugyan ott volt vele egy szobában a fekete király leánya. De aztán halljátok, olyan gyönyörűséges szép leány volt ez, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem.
Hej, boldog volt a szegény ember, úgy élt, mint egy császár. Mindent kapott, amit szeme-szája kívánt, csak egyet kellett csavarintania azon az acélgyűrűn, ott termett a kicsi kígyó, meghozott mindent.
Sok-sok idő járt le, mikor a szegény ember kimozdult egyszer abból a gyönyörű palotából. Elment hazulról, s otthon felejtette a gyűrűt. Éppen a palota előtt megy el egy vén ószeres, s torkaszakadtából kiabálja:
– Gyűrűt vegyenek! Gyűrűt!
Kitekint az asszony, behívja, s a boldogtalan odaadja az acélgyűrűt egy aranygyűrűért, még rá is fizet.
De hogy, hogy nem, az ószeres tudta az acélgyűrű titkát, s amint kikerült az utcára, mindjárt fordított egyet rajta. Abban a pillanatban ott termett a kicsi kígyó. Kérdi:
– Mit parancsolsz, édes gazdám?
– Azt parancsolom, hogy ezt a palotát vedd fel asszonyostul, mindenestül, s vidd el az Óperenciás tenger túlsó partjára.
– Meglesz, édes gazdám!
Hát édes jó Istenem, mire a szegény ember hazavetődött, csak a puszta helye maradt annak a drága, szép, fényes palotának! Aj! elbúsulta magát, s nagy szomorúan világgá indul, hátha valahol megtalálná a palotáját.
Ment, mendegélt hegyen-völgyön által, hetedhét ország ellen. Amint az Óperenciás tenger innenső szélére érne, meglát egy kutyát, aki döglőfélben hentergett a tenger partján. Keservesen nyöszörgött, vinnyogott, s szörnyű kauszolással kérte a szegény embert, hogy gyógyítsa meg, ne hagyja ott veszni.
A szegény ember mindenféle jó füvet szedegetett, azokkal meggyógyította, s ketten továbbmentek.
Hát alig mennek egy jó puskalövésnyire, egy beteg macskát találnak. Ez is kéri a szegény embert, hogy gyógyítsa meg. Jól van, meggyógyítja, s most már hárman mennek tovább.
Mennek, mendegélnek a tenger partján, s egyszer csak nagyot kiált a szegény ember.
– Ne, te, né! Az én palotám ott van a túlsó parton. No, ezt jól elköltözteté valaki! Hej! Hej! Uram, Jézus Krisztus, ha valami csudálatos módon keresztüljuthatnék, nem adnám egy csikós kancáért.
Azt mondja a kutya:
– Ne búsulj, te szegény ember! Jót tettél velem, jótétel helyébe jót várj. Átalúszok én a tengeren, s majd kieszelek valamit.
A macska is mondja, hogy bizony ő is átmegy a kutyával, ha addig él is, s a szemit bé sem hunyja, míg a palota vissza nem kerekedik a régi helyére.
Nem is készülődnek sokáig, hanem a kutya csak nagy hirtelen a tengerbe ugrik, utána a macska, felül a kutya hátára, s úgy úsznak által.
De hogy szómat össze ne keverjem, a szegény ember jól szájába rágta a kutyának is, a macskának is, hogy abban a palotában egy acélgyűrűnek kell lenni. Azt mindenképpen kerítsék meg, egyébre ügyet se vessenek. Ha azt a gyűrűt megkapják, csak siessenek vissza, a többi az ő gondja.
Átalúsznak, s bémennek a palotába. Hát ott alszik éppen az ószeres, s a gyűrű fel van kötve a szakállára. Hiszen a macskának sem kellett egyéb, odalopózkodik az ágyhoz, szépen leoldja a gyűrűt, s azzal uzsgyi neki, vesd le magad! Kiszaladnak a palotából, belé a tengerbe, s úsznak visszafelé nagy szaporán. De mikor éppen a tenger kellős közepire értek volna – csak hallgassátok meg, hogy mit csinált az a szerencsétlen „macskabéka“ macska! -, arra úszik egy hal, a macska utánakap, s a gyűrűt a tengerbe ejti. Hé, fikom teremtette, volt nemulass! A kutya a tengerbe akarta nyuvasztani az oktalan macskát, de addig rimánkodott, hogy mégis megkegyelmezett az életinek. No, már most mit csináljanak? Búcsálódnak szörnyűségesen, nem mertek visszaúszni a gyűrű nélkül. Meg kell azt keríteni, ha a föld fenekéből is.
Amint így búcsálódnak, a macska elkap egy halat. Hát ez éppen a halak királyának volt a fia! Könyörög a halacska:
– Ne ölj meg, édes macskám, én a halkirály fia vagyok, nem bánod meg, ha meghagyod az életemet!
Elmennek vele a halak királyához, s elmondák annak, hogy így s így jártak. Ők megkegyelmeztek a fia életének, kerítse meg azt a gyűrűt, mert biztosan valamelyik hal nyelte el.
A halak királya mindjárt országgyűlést hívott, s kikérdezett minden halat, hogy nincs-e gyűrű nála, de mindenik csak azt felelte, hogy még a nemzetségének sem volt gyűrűje.
Erősen megszomorodik a kutya, de még a macska is, s már éppen indulóban voltak, mikor jelentik, hogy egy hal még oda van. Várnak egy kicsit, hátha annál van a gyűrű. Csakugyan jő is nagy megizzadva egy „sánta“ hal, s hát hozza a gyűrűt.
Aj, megörvend a kutya, de még a macska is, el akarja kapni a gyűrűt, de a kutya nagyot mordul:
– Hagyd el hé, nem bízom reád többet! Te csak kucorogj a hátamra, én veszem a gyűrűt a számba!
Még „j’egésséget“ sem mondottak, úgy elszaladtak. Kiúsznak a partra, s átadják a gyűrűt a szegény embernek. Egyszeribe felhúzza az ujjára, csavarint egyet, s a kicsi kígyó mindjárt ott terem.
– Mit parancsolsz, édes gazdám?
– Azt parancsolom – mondá a szegény ember -, hogy azt a házat vidd vissza a régi helyire, az ószerest pedig felejtsd a túlsó parton.
– Meglesz, édes gazdám!
Úgy is lett, ahogy a szegény ember parancsolta. A szép palota visszakerült asszonyostul, mindenestül oda, ahol legelőször volt, s a szegény ember ismét boldogul élt. A kutyáról s a macskáról sem feledkezett meg: tejbe-vajba fürösztötte, s hasábfával kenegette őket. Az igaz, hogy ezek azótától fogvást haragusznak egymásra, de mégis élnek, ha meg nem haltak.

***

Ez a mese megmutatja, hogy nem elég a szívünket felébreszteni, hanem a felébredt állapotot meg is kell tudni tartani.

A szegényember kiskígyót talál az erdőben és megkönyörül az életének: Itt az erdő a szemlélődés állapotát, a kiskígyó a tanítót, a könyörület pedig a szív felébresztését jelképezi. A kiskígyótól kapott acélgyűrű a tanítótól kapott ügyes módszert, a szemlélődés gyakorlatát jelenti, amely segítségével a gyakorló eléri a felébredt állapotot, amikor mesénkben az ember felébred az aranypalotában.

————————————————————————————————————–

A felébredt állapot olyan, mint a “mindentadó kő” – a tanítvány minden vágya teljesül,

—————————————————————————————————————

megkapja a királylányt is, aki a tiszta tudást jelképezi.

A felébredt állapot első élménye azonban nem tart örökké. Az ember végül elmegy hazulról, még a gyűrűt is otthon felejti, és minden elvész. Ez azt jelenti, hogy a felébredt tudatállapot időleges megtapasztalása és végleges megvalósítása között különbséget kell tenni. Időleges tapasztalások felléphetnek váratlanul a gyakorlás során, azonban a valódi tartós megvalósulás csak a figyelmesség és az éberség következetes gyakorlásával érhető el.

Mesénkben a haldokló kutya a gyakorló fejletlen figyelmességét, a haldokló macska pedig a találékony éberségét jelképezi, amely ugyancsak fejletlen állapotban van ennél a pontnál.

Az, hogy fáradhatatlan munkával füvekkel meggyógyítja a két állatot, a figyelmesség és az éberség kifejlesztését jelenti, amit töretlen szorgalommal és eltökéltséggel gyakorol. Ezek segítségével visszaszerzi a gyűrűt, azonban közben még az is kiderül, hogy visszaszerzésében főleg az éberség, azaz a macska jeleskedik, ám megtartása a figyelmesség, azaz a kutya feladata.

Végül megvalósul a felébredt szív végleges állapota, s a gyakorló a figyelmességről és az éberségről sosem feledkezik meg többé: a kutyát és a macskát ezentúl mindig jól tartja.