A meditáció a legfontosabb gyakorlat a szkíta belső ösvény hagyományában. Ez egy olyan módszer, amely arra neveli az elmét, hogy legyen mindig tudatosan a jelenben, és úgy lássa a világot, ahogyan az valójában van.
NAGY KÖLTŐNK, Bessenyei György, az elmélkedő remete, a szóban és gondolatban megfoghatatlanról és leírhatatlanról – a saját elméje természetéről elmélkedik. Gondolatai tökéletesen követik a Belső Ösvény szemlélődés tanításait:
BESSENYEI GYÖRGY MAGÁHOZ
Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem?
Hol voltam? s hogy esett, hogy világra lettem?
Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok,
S élek, melynek útján szüntelenül halok.
Létemet táplálván testemet emésztem,
Élni törekedem, s életemet vesztem.
Gyötrelmek közt vigad szívem a veremben,
Fájdalommal öröm így laknak szívemben.
Halandó sorsomat ekként ha szemlélem,
Benne szabadságom rabságával lelem.
Hányszor kell érezni változásaimat?
S hogy kerülhessem el hányattatásimat?
A történeteknek veszélyes tengerén
Egy kis tűz vezérel, hogy futhassak térjén;
Ennek világánál sok oly kőszálakat
Kerülök, hol mások lelték halálokat.
Nézek, gondolkodom, bujdosok, reméllek,
Járok, ülök, mozgok, s nem tudom,* hogy élek.
Testemben hánykódik valamely valóság;
Lélek, elme, tűz, ész, millyen világosság!
Nem tudom érteni: formája, se színe
Nincsen, melybe létem valamit meghinne.
De mégis jól érzem küszködő munkájit,
Nem győzvén csudálni kiterjedt csatáit;
Örökös élettel biztatgat létembe,
Ámbár raboskodik fájdalmas testembe.
Így az ég, föld között szüntelen hánykódva
Nyögök s majd nevetek, élvén sohajtozva.
Felettem kékellik az égnek térsége,
Reng alattam gyakran e földnek mélysége.
Örökkévalóság kiáltja lelkemet,
De halál árnyéka fedezi testemet.
Érzékenységimnek** rabságában vagyok,
S mindenkor ezeknek kezek közt maradok.
Minden semmivé lész, látom, e világban,
S elmúlok magam is, jól érzem, voltomban.
Csak az Isten maga örökös igazság,
Többi mind szenvedés, árnyék s mulandóság.
* nem vagyok képes megragadni;
** érzékeimnek
***
Bevezetőül a költő felteszi magának a lét nagy kérdéseit, azokat a kérdéseket, melyek elindítanak a belső vizsgálódás és fejlődés ösvényén:
Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem?
Hol voltam? s hogy esett, hogy világra lettem?
A vizsgálódás első gondolata rögtön az elmére irányítja a figyelmet, és a látszatigazság viszonylagos, kettős természetére: az élet és a halál elválaszthatatlan. Minden pillanat egy halál és egyben megújulás, újjászületés:
Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok,
S élek, melynek útján szüntelenül halok.
Születésünk pillanatától kezdve fogy az időnk; elménk, beszédünk és testünk minden mozdulatával egyre közelebb kerülünk a halálunkhoz. Minden pillanat visszafordíthatatlan, egyedülállóan értékes – használjuk ezért úgy, mintha életünk legutolsó, legértékesebb pillanata lenne:
Létemet táplálván testemet emésztem,
Élni törekedem, s életemet vesztem.
Elménkben az öröm és a fájdalom állapotai állandóan váltják egymást. Boldogságból szenvedés, szenvedésből boldogság lesz. A változás szenvedése mindig jelen van, ami azt jelenti, hogy a boldogság, mivel mulandó, magában hordozza önmaga megszűnését, és a boldogság elvesztése már önmagában is fájdalom. Halandó életünkben így az öröm elválaszthatatlan a fájdalomtól, a szabadság a rabságtól. Ezt mondják el e sorok:
Gyötrelmek közt vigad szívem a veremben,
Fájdalommal öröm így laknak szívemben.
Halandó sorsomat ekként ha szemlélem,
Benne szabadságom rabságával lelem.
Ha egyszer ráébredtünk a mindenütt jelenlévő, mindenben megtapasztalt szenvedésünk tényére, szívünk mélyéből megfogalmazódik a kívánság a szabadulásra. De hogyan érhetjük el a szabadulást?
Hányszor kell érezni változásaimat?
S hogy kerülhessem el hányattatásimat?
„Minden lény boldogságra törekszik, és arra, hogy a szenvedést elkerülje; azonban nem ismerik a boldogság és a szenvedés okait, ezért minden törekvésük ellenére is csak szenvedést aratnak.” – mondja a tanítás, ami azt jelenti, hogy ha eredményt akarunk elérni, ismernünk kell a boldogság és a szenvedés okait, azért, hogy a boldogság okait elültethessük, a szenvedés okait pedig elkerülhessük, illetve a már meglévőket kiirthassuk.
A kényszerektől függő lét forgatagának háborgó tengerén a világítótorony a józan értelem, amelynek fényénél elkerülhetjük a veszélyes buktatókat, és megtalálhatjuk az utat. A józan értelem segítségével megkülönböztetjük a jótetteket – melyek a boldogság okai – a rossztettektől, amelyek pedig a szenvedés okai:
A történeteknek veszélyes tengerén
Egy kis tűz vezérel, hogy futhassak térjén;
Ennek világánál sok oly kőszálakat
Kerülök, hol mások lelték halálokat.
Érzékeink működnek, elménk, testünk tevékeny, azonban mindez teljességgel megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan. Életünk egy leírhatatlan, minden fogalmat felülemelkedő csoda.
Nézek, gondolkodom, bujdosok, reméllek,
Járok, ülök, mozgok, s nem tudom,* hogy élek.
(* nem tudom megragadni)
Az elme természete a belső ragyogás, világosság. Ezt könnyen tetten érhetjük: ha behunyjuk a szemünket, és valamire gondolunk, a képe tisztán, világosan megjelenik. Álmunkban is világosan látunk.
Elménknek négy alapvető állapota van: az ébrenlét, az álom, a halál és a halál utáni állapot, és mind a négy állapot jelenségeit az elménk vetíti. Elménk egy vetítőgéphez hasonlítható, amelynek izzója az elme belső ragyogása; az elme „belső,” és a világ „külső” jelenségei pedig mind a belső ragyogás kivetülései. Az elme belső ragyogása a világ világa. Ezt jelenti e két sor:
Testemben hánykódik valamely valóság;
Lélek, elme, tűz, ész, millyen világosság!
Az elme láthatatlan, megfoghatatlan; nincs színe, alakja; nincs se kezdete, se vége, sem térben, sem időben. Semmilyen megfogható sajátossága nincs, természete határtalan és akadályozatlan nyitottság, nem mondhatjuk rá, hogy egy létező dolog. Ezt írja le ez a két sor:
Nem tudom érteni: formája, se színe
Nincsen, melybe létem valamit meghinne.
Azonban mégsem mondhatjuk, hogy elménk nem létezik, hogy elménk semmi, mert ugyanakkor minden tapasztalásunknak az elménk az alapja, és így minden élményünkben az elménket tapasztaljuk meg. Az elménk az, ami lát, hall, érzékeli a világ dolgait; az elménk az ami boldog, ami örül, szenved, fáj. Az elménk az, ami gondolkodik, háborog, csapong, érzelmek között hányódik, gondterhelt, felszabadult. Az elménk éli át a szenvedés fergetegének és a szabadulás fokozatainak minden állapotát. Ezt mondja el költőnk a következő két sorban:
De mégis jól érzem küszködő munkáijt,
Nem győzvén csudálni kiterjedt csatáit;
Testünkben az elménk csak átmenetileg tartózkodik, úgy mint egy vendég a fogadóban. Az elme túléli a testet. Testünk csak egy rövid élet tartamára kölcsönvett eszköz, amelyet dolgunk végeztével visszaadunk. Az elme természete a szabadság, szemben a testtel amely korlátozott, tehetetlen:
Örökös élettel biztatgat létembe,
Ámbár raboskodik fájdalmas testembe.
Elménk állapotai szünet nélkül váltják egymást, a fennkölt, boldog, mennyei állapotokat újra és újra a nyomorúságos, szenvedéssel teli, fájdalmas földi állapotok váltják fel:
Így az ég, föld között szüntelen hánykódva
Nyögök s majd nevetek, élvén sohajtozva.
Elménk természete túl van a lét és nemlét, kezdet és vég, születés és megszűnés fogalmain, azonban testünk halandó:
Felettem kékellik az égnek térsége,
Reng alattam gyakran e földnek mélysége.
Örökkévalóság kiáltja lelkemet,
De halál árnyéka fedezi testemet.
Az elme, bár természete a szabadság, ragaszkodik az érzékek valóságához. Ez az elmében kezdettelen idők óta meglévő, mélyen beidegződött szokás. Ennek a ragaszkodásnak az erejéből hiszünk az érzékek által megjelenített dolgok – látványok, hangok, ízek, szagok, érzetek – tőlünk független létében, pedig a valóságban nem mások, mint a belső ragyogás vetületei. Ameddig ragaszkodás van, addig rabság van:
Érzékenységimnek** rabságában vagyok,
S mindenkor ezeknek kezek közt maradok.
(** érzékeimnek)
Minden összetett dolog természete a mulandóság:
Minden semmivé lész, látom, e világban,
S elmúlok magam is, jól érzem, voltomban.
Csak a megvilágosult állapot, az elme sosem született tiszta világosság természete, a „világ világa” van túl a minden dologra kiterjedő mulandóságon, mivel az megfoghatatlan, határtalan, nem dologi, nem összetett, olyan, mint a végtelen ragyogó nyitott tér:
Csak az Isten maga örökös igazság,
Többi mind szenvedés, árnyék s mulandóság.
A MÉRGEZETT ESŐ (Indiai mese)
HOL VOLT, HOL NEM VOLT, élt egyszer egy király. Egyszer megjósolták neki, hogy mérgezett eső fog esni az egész országban, és minden tavat, folyót és kutat megmérgez. Aki csak iszik a vízből, mind megbolondul.
Nagy gondba esett a király, hogy hogyan tudná megmenteni az országát és a népét. Nem látván módját a nép megmentésének, úgy döntött, hogy legalább neki, az uralkodónak meg kell őriznie az ép eszét. Építtetett is magának hatalmas fedett medencéket, és megtöltötte tiszta vízzel.
Eljött az eső, és minden úgy lett, ahogy jövendölték, mindenki megbolondult. A király volt az egyetlen józan ember az egész birodalomban.
Ahogy telt-múlt az idő, az emberek lassan megszokták az új viszonyokat, csak a király nem illett bele valahogy az új rendbe. Egyszer aztán az emberek arról kezdtek beszélni, hogy a király megbolondult, addig-addig, míg neki is innia kellett a mérgezett vízből.
A látszatigazságon belül mindig körbenjárás és tükröződés áll fenn a belső és a külső, a finom és a durva, az észlelő és az észlelt, és a személyes és az általános jelenségek között.
———————————————————————————————————————-
Ha nem tudunk különbséget tenni a személyes és az általános jelenségek között, zavarossá válunk, és képtelenek leszünk értelmes kapcsolatot létesíteni észlelő énünk, és az észlelt dolgok között.
———————————————————————————————————————-
Személyes jelenségek mindazok a jelenségek, amelyeket csak mi magunk észlelünk: saját gondolataink, érzelmeink, képzeteink, érzéseink, elképzeléseink, álmaink stb.
Egy példa a személyes jelenségekre az álomban észlelt jelenség, amely éjjel lép fel a nappali szokások alapján. Álmunkban láthatunk egy házat. Mivel csak mi látjuk, az a mi személyes jelenségünk. Később felépíthetjük a házat a valóságban, és így mások számára is láthatóvá válik. Ekkor általános jelenség lesz belőle.
Az általános jelenségek az embercsoportok vagy társadalmak tagjai által közösen osztott, általánosan látható, vagy tárgyiasult szokások.
———————————————————————————————————————
A személyes jelenségek különböző kifejeződései összeállnak, és együtt általános jelenséget alkotnak, amely azután rányomja bélyegét további személyes jelenségekre.
———————————————————————————————————————
Például, egy divattervező a saját személyes jelenségei révén behozhat egy új divatot, ami így általános csoportjelenséggé válik, amely megihlethet egy másik tervezőt, aki aztán egy új divatot hozhat ki belőle.
Egy másik példa: A gondolatban megtervezett ebéd a mi személyes jelenségünk. Ha elkészítjük, általános jelenséggé válik; majd azokban, akik elfogyasztják, élmények, érzések személyes jelenségeit váltja ki: az egyiknek ízlik, a másiknak nem. Ha élményeiket, véleményüket szóban vagy másképpen kifejezésre juttatják, azzal új általános jelenségeket hoznak létre.
Az általános jelenségekben a közös megállapodáson alapuló kiegészítő durva erők és következtetések alapján bízunk.
Például, ha csak a fehér cukrot ismerjük, és sosem láttunk még barna cukrot, akkor fehér cukor képzettel rendelkezünk, így ha cukorra gondolunk, önkéntelenül mindig fehérre gondolunk. Nincs is szükség a fehér szóra, mert ez egy általánosan elfogadott és feltételezett dolog. Ezzel szemben, ha valahol máshol az emberek csak a barna cukrot ismerik, nekik nincs szükségük a barna szóra, mert ha cukorra gondolnak, természetszerűleg barnára gondolnak. Azonban azok, akik megszokták mind a fehér, mind a barna cukrot, megkérdik: “Milyen cukor, fehér vagy barna?”
Egy másik példa: Amikor vásárolni akarunk, előveszünk egy bankjegyet, amely a kiegészítő durva erők megjelenése. Ha a bankjegy pénzneme és értéke az eladó által ismert és elfogadott közös megállapodáson alapul, az adás-vétel a bizalom alapján megtörténik.
Látszatigazság, akadályozó jelenségek
A Belső Ösvény tanításai két igazságról beszélnek: a végső igazságról és a látszatigazságról. A megvilágosult nem-kettős Bölcsesség Tudat a jelenségek végső természetét látja – ez a végső igazság. A zavaros korlátolt kettős elme igazsága a látszatigazság, amely a hétköznapi valóságunk viszonylagos igazsága.
MILYEN AZ ELEFÁNT? (Indiai mese)
EGYSZER ODAVEZETTEK néhány vakot egy elefánthoz, és megkérdezték tőlük, milyen az elefánt.
Az első vak megtapogatta az elefánt agyarát, és azt mondta, az elefánt olyan, mint egy hatalmas répa. A második a fülét fogta meg, és úgy vélte, az elefánt olyan, mint egy legyező. A harmadik, aki a hasát tapintotta, azt hitte, az elefánt olyan, mint egy óriási hordó. A negyedik a lábát ölelte át, és úgy érezte, az elefánt olyan, mint egy mozsár. Az utolsónak pedig, aki a farkát ragadta meg, úgy tűnt, az elefánt olyan, mint egy kötél. Egyik vak sem volt képes leírni az elefánt valódi alakját.
Ugyanígy, ahogy történetünkben a vakok csak az adottságaik szűk korlátai között voltak képesek az elefánt érzékelésére, a zavaros korlátolt elménk, amely csak a viszonylagos látszatigazságot látja, képtelen a dolgok igaz természetének megértésére.
Hacsak a zavaros elménk nincs az öntudatlan tudat tompaságában, vagy amíg megvilágosult Bölcsesség Tudattá nem válik, mindig lesznek akadályozó jelenségek.
A megvilágosult Bölcsesség Tudat számára a jelenségek nem akadályozók, ami azt jelenti, hogy mint a szivárvány az égen, teljességgel megfoghatatlanok és leírhatatlanok, mégis önkéntelen természetességgel, tisztán megjelennek, majd ugyanúgy feloldódnak.
————————————————————————————————————————
A zavaros korlátolt kettős elme a megfoghatatlan jelenségeknek akadályozó tulajdonságokat tulajdonít,
——————————————————————————————————————–
olyanokat, mint: igaz, nem igaz; külső, belső; nagy, kicsi; kellemes, kellemetlen; kezdet, vég; én, más; jó, rossz stb. Az “én és más” képzetével együtt megszületik a kettős elme, amely az észlelő “én”-t elvágja az észlelt jelenségektől, a “más”-tól.
Az “én” és a “más” képzetei tehát nem mások, mint a zavaros kettős elme által a nem akadályozó jelenségeknek tulajdonított, azokra rávetített, korlátozó fogalmak, azaz puszta nevek, amelyeket nem szabad összetéveszteni magukkal a jelenségekkel, melyekre csupán csak rámutatnak, de amelyekkel nem azonosak. Sose feledjük, hogy
———————————————————————————————————————-
a jelenségek, tünemények korlátozatlanok, megfoghatatlanok, csodálatosak, szabadok.
———————————————————————————————————————-
Erre mutat rá nagyon egyenesen ez a gyermekmondóka, amely bemutatja a fogalmak ellehetetlenedését:
Én vagyok én,
te vagy te,
melyikünk a nagyobb szamár,
én, vagy te?
A válaszunk akár “én,” akár “te,” mindkét esetben pórul járunk, ami leleplezi az én és a te fogalmának korlátozottságát, viszonylagosságát.
Ugyanezt fejtegeti Shakespeare Romeo és Júlia erkély jelenetében:
JÚLIA: Ó Romeo, mért vagy te Romeo?
Tagadd meg atyád és dobd el neved!
S ha nem teszed, csak esküdj kedvesemmé –
S majd én nem leszek Capulet tovább!
………………………………………………
Csak neved ellenségem, s nem magad.
S te önmagad vagy, s nem Montague.
Mi Montague? Se kéz, se láb, se kar,
Se arc, se test . . . Ó, válassz más nevet!
Eh, mi a név? Mit rózsának hívunk,
Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.
Ha Romeót nem hívják Romeónak,
Szakasztott oly tökéletes marad,
Akármi néven . . . Dobd el hát neved!
És egy élettelen szóért cserébe –
Tiéd az életem!
ROMEO: Szavadnak állj!
Mondj szeretődnek, s újra megkeresztelsz:
Nem lesz a nevem többé Romeo.
JÚLIA: Ki vagy te, ki az éj fátylán keresztül
Kilested titkomat?
ROMEO: Egy puszta név
Meg nem mondhatja néked, ki vagyok.
Én meggyűlöltem tulajdon nevem,
Mert néked ellenséged, drága szent,
Ha írva volna, foszlányokra tépném.
(Mészöly Dezső fordítása)
***
Valódi énünk teljességgel megfoghatatlan, természete túlmutat a viszonylagosság mulandó keretein. Mi azonban, ragaszkodásunk révén, önmagunkat nagyon is kézzelfogható dolognak érezzük. A csalafintaság abban áll, hogy énünket általában a testünkkel azonosítjuk. Ezt írja le ez a buddhista történet.
KI VAGYOK? – Énem a testem mely részében van? (Buddhista mese)
EGYSZER EGY EMBER egyedül utazott, és estefelé egy elhagyatott házhoz érkezett. Elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát. Élféjtájban azonban megjelent egy ördög, és egy holttestet cipelt be a házba. Nemsokára még egy ördög érkezett, és magának követelte a hullát. Ezen aztán parázs vita támadt.
Végül az első ördög azt javasolta, hagyják abba a vitatkozást, és keressenek egy bírót, aki eldönti, ki a tulajdonos. A második ördög elfogadta ezt a megoldást, és meglátván a sarokban kuporgó embert, felszólította, döntse el a vitát. Az ember szörnyen megijedt, mert tudta, hogy bármilyen döntést hoz, megharagítja azt az ördögöt, amelyik veszít, és az bosszút áll rajta. Végül úgy döntött, elmondja az igazságot, aminek tanúja volt.
Szavai hallatán a második ördög éktelen haragra gerjedt, és letépte az ember egyik karját, de az első ördög gyorsan helyettesítette a hiányzó tagot a halott egyik karjával. Erre a haragos ördög megragadta, és letépte az ember másik karját, mire az első ördög a helyére illesztette a halott karját. Ez így ment egészen addig, amíg mind a két kart, mind a két lábat, a testet és a fejet letépték, és helyettesítették a halott megfelelő testrészeivel. A két ördög, látván az ember szanaszét heverő testrészeit, összeszedte őket, és nevetve eltávozott velük.
A szerencsétlen embert teljesen összetörte a megrázkódtatás. A testet, amelyet az ördögök elemésztettek, szülei adták neki, és a test, amellyel most rendelkezett, a halotthoz tartozott. Ki volt most ő egyáltalán? Hiába gondolkodott, képtelen volt mindezt megérteni, és elborult elmével bolyongott mindenfelé. Végül egy templomhoz érkezett, ahol elmesélte a történteket a szerzeteseknek. Történetéből mindenki megérthette az „énnélküliség” igaz jelentését.
Alábbi mesénk leírja, miként lesz egy megfoghatatlan jelenségből először korlátozott személyes jelenség, majd pedig általános csoportjelenség, és végül teljes zűrzavar.
A RÁTÓTI CSIKÓTOJÁSKÖLTŐK – Mi lesz a csikótojásból? (Magyar mese)
A RÁTÓTI CSŐSZ egyszer a mezőn egy hamvas úritököt talált. – Tyű, fékom adta-teremtette, hát ez már megint mi? – Fölvette, megtapogatta, megszagolta, de a maga fejétől mégse tudta kitalálni, hogy mi. Bevitte hát a faluházára, ahol éppen együtt volt a kupaktanács. Mikor a csősz a tököt letette, az éltes elöljáró urak is mind elszörnyülködtek.
– Sok időt megértem, de ilyen istenteremtményét még nem láttam világéletemben.
– No, én is sok mindenen keresztülmentem, de ilyent még én sem ettem életemben.
– Hát hiszen, ami azt illeti, én se vagyok már mai gyerek, hanem azért a fene jobban tudja ám, hogy mi a csoda lehet ez.
Itt aztán a bíró beleszólt:
– Hát, atyafiak, ez – miként a formája is mutatja – semmi, de semmi más nem lehet, csak tojás.
– Persze, hogy tojás! Mert mi a durrogó ménkő is lehetne, ha nem tojás.
Ezt aztán a csősz is megerősítette azzal, hogy egészen meleg volt, mikor tarisznyájába tette. A bíró nemhiába volt okos ember, mert most még azt is tudni akarta, hogy a tojás micsoda tojás. Az öreg elöljárók gyíksárkányra, meg lúdvércsére gondoltak, de a bíró inkább a csőszre hallgatott, aki olyaténképpen beszélt, hogy akkoriban egy idegen csikó csatangolt a határban. Erre aztán az elöljárók is rázendítettek.
– Úgy van! Ez az idegen csikó tojta. Mert mi az istencsodája is tojhatott volna nekünk ekkorát?
– No ha eddig már szerencsésen eljutottunk – szólott a bíró -, még csak azt mondják meg atyafiak: mitévők legyünk?
– Kiköltetjük!
– Ki ám, de mivel? A mi lovaink nem tojnak, tehát nem is költenek.
Ámbátor mindenki törte a sütnivalóját, mégis csak a bírónak támadt jó gondolata.
– Tudják mit, atyafiak? Amihez nincsen elegendő esze a rátóti lónak, van a rátóti tanácsnak. Én amondó vagyok, hogy a drágalátos tojást költsük ki mi magunk.
Nagy szó volt bíz ez, de azért bólintottak rá valamennyien. Jó példának okáért először a bíró ülte meg, aztán ülték a többiek is rendben, amint következett.
Bizony még ma is ülne rajta valaki, ha a szomszéd falukban rebesgetni nem kezdték volna, hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás. Erre aztán az elöljárók is zúgolódni kezdtek, hogy ők bíz nem ülik tovább senki lova tojását.
A bíró nagyon elszomorodott, mert szentül meg volt győződve, hogy a kiscsikó már mozog. Az elöljárók meg váltig állították, hogy a tojásnak már szaga van. Végtére is megállapodtak hát abban, hogy a záptojást kiviszik a határra, s onnan egy dombról afelé a falu felé gurítják, amelyik a rátóti tanács kiszólásában leginkább serénykedett.
Most aztán az egész Rátót kiállt annak a csodájára, hogy csúffá lesz téve a rossznyelvű szomszéd falu. Mikor az orrukat már valamennyien befogták, a bíró gurítani kezdte a csikótojást. A tojás gurult, gurult, s a domb alján belegurult egy galagonyabokorba. Ott ripityára törött, a bokorból pedig ugyanakkor kiugrott egy pici nyúl. Egész Rátót elkiáltotta magát:
– Ni, a piciny csikó! Fut a piciny csikó! Utána, emberek!
A sok nép utánaeredt. A dombon csak a bíró maradt, és szomorúan mormogta magában:
– Nem megmondtam, hogy a csikó már mozog. Hej, miért is nem ültük hát türelemmel még egy-két napig azt az istenadta csikótojást!
***
Mesénk elején az úritök egyszerűen csak az, ami, vagyis egy olyan jelenség, amely a rátótiak számára teljességgel megfoghatatlan, nincs rá semmilyen nevük, fogalmuk, semmi módon nem tudják beskatulyázni, mígnem a bíróban felmerül a tojás képzete. A “főtudós” nyomában azután a sok tudós elme létrehoz egy teljes, mindenre kiterjedő szemléletet, fogalmi rendszert, ideológiát.
———————————————————————————————————————-
Így működik elménk, így építi fel a csodálatos, szabad, megfoghatatlan tüneményekből a korlátolt világunkat,
——————————————————————————————————————–
amelyet a saját elménk végül a szabadság és a lehetőségek játékának végtelen teréből a kusza fogalmak, rögeszmés beidegződések és kényszercselekedetek áttekinthetetlen, zűrzavaros szövevényének börtönévé korlátoz.
Így alkotjuk meg minden korban a leírhatatlan jelenségekből az éppen adott kor divatos tudományos és vallásos világképét, és kiáltjuk ki minden idők legfejlettebb, mindenek felett álló diadalmas szemléletévé.
Ezt a folyamatot mesénk több lépésben írja le. Első lépés a közvetlen szembesülés a meztelen valósággal, a csodával, ami nem más, mint a világ alapvető jósága, szentsége. A második lépésben, minthogy a csodát nem képesek feltételektől mentesen, önmagáért értékelni, a “főideológus” személyes jelenségei alapján megfogalmazzák a “csikótojás” általános csoportjelenségét, mint mindenkire érvényes igazságot, amelyben mindenki vakon hisz.
Harmadik lépésben megalakítják a csikótojás-költők közösségét, amelynek tagjai bölcs vezetőjükre bízva magukat, hitbuzgón végzik dolgukat a várt üdvösség reményében. Negyedik lépésben, mivel az eredmény késik, valamint kívülről jövő szempontok hatására, a vezető kivételével mindenkinek meginog a hite, és többé nem hisznek abban, hogy saját maguknak valóságos hasznuk lesz hitük gyakorlásából.
Azonban még nincs minden veszve, mert hátra van az ötödik lépés, az hogy ideológiájukat fegyverként felhasználva új életet pumpálnak bele, és újraegyesítve a kétkedőket, hadba vonulnak a hitetlenek ellen azért, hogy valami hasznuk mégiscsak származzon az egészből.
Az egész folyamat értelmi szerzője és karmestere a főideológus, aki mindvégig képtelen belátni balgaságát, és bár sajátkezűleg indította el még a háborút is, olyan korlátolt, hogy az immáron pusztítóvá vált, visszájára fordult doktrina mellett mindvégig makacsul kitart.
Ahogyan a mondás mondja:
———————————————————————————————————————-
Az az igazán ostoba, aki magát bölcsnek tartja. Aki belátja önmaga ostobaságát, az legalább ebben bölcs.
———————————————————————————————————————-
Mindez tetten érhető a saját belső világunkban, de ezt játsszuk el a közvetlen környezetünkben, családunkban és munkahelyünkön is, és a történelem során is ugyanezt játsszuk el újra és újra a társadalom szintjén, a vallások, a politika és a gazdaság területén.
A négy fátyol
Mesénk tanulságát egy másik szinten is magyarázhatjuk. Ez a szint az elménk belső világa. A mese leírja elménk jelenlegi zavaros állapotának a fokozatos kialakulását, négy lépésben.
Elménket négy fátyol homályosítja el. Ez a négy fátyol megakadályozza, hogy a világot tisztán, elferdítések és téves képzetek nélkül, a maga feltételektől mentes, közvetlen valóságában észleljük, úgy ahogy van. A négy fátyol a nemtudás, a megszokás, a zavaros érzelmek és a cselekedetek fátyla.
———————————————————————————————————————-
Minden pillanatunkban jelen van számunkra a lehetőség, hogy a dolgokat, a világ csodálatos, megfoghatatlan tüneményeit közvetlen természetességgel észleljük.
———————————————————————————————————————-
Ez meg is történik, azonban olyan gyorsan játszódik le, hogy észre sem vesszük, mert a közvetlen észlelés villanását követően a négy fátyol minden pillanatban újra és újra ránk borul.
Az első fátyol a nemtudás, ami azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek felismerni a jelenségek igaz természetét, azt, hogy olyanok, mint a szivárvány az égen – tisztán megmutatkoznak, de teljességgel megfoghatatlanok. Ehelyett a jelenségeknek korlátozott, szilárd, megfogható létet tulajdonítunk, úgy érezzük, a dolgok el vannak választva tőlünk, és önmagukban, saját erejükből léteznek. Ez történik álmunkban is, amikor az elménk teremtette tigrist valódinak hisszük. – A fenti mese ezt úgy írja le, hogy senki sem tudja, mi lehet a tök, és rámondják, hogy tojás.
A nemtudást tovább szilárdítja a megszokás fátyla. A megszokás itt azt jelenti, hogy mikor egyszer már a tüneményeket megszilárdítottuk, akkor úgy érezzük, hogy szilárdságuk és lehatároltságuk természetes, sőt másképp nem is lehetne. Az álom példájával élve: Az az érzésünk álmunkban, hogy az álom valóság, fel sem merül, hogy fel lehet belőle ébredni; a tigris teljesen valóságos. – A mese ezt úgy írja le, hogy a tök mindenki számára természetesen csikótojás lesz, nem is lehetne más.
A harmadik fátyol a zavaros érzelmek fátyla. A bonyolításnak ezen a szintjén az történik, hogy teremtményünk, a szilárdnak, tőlünk elválasztottnak és lehatároltnak tűnő dolgokból álló világ érzelmi viszonyulásokra késztet bennünket. Van ami tetszik, van ami nem, és vannak közömbös dolgok. Ennek megfelelően vágyat, ellenszenvet, közömbösséget és más érzelmeket érzünk, amikor világunk különböző dolgaival szembesülünk; ami tovább szilárdítja zavaros elménket. Az álomban ez úgy jelentkezik, hogy az álombeli tigristől félünk. – Mesénk ezt úgy írja le, hogy a csikótojás ragaszkodást, elvárást, és végül a hitetlen szomszéd falu iránt haragot szül.
A negyedik fátyol a cselekedet. Ez azt jelenti, hogy érzelmeink tettekre ösztönöznek: a vágy birtokbavételre, az ellenszenv eltaszításra vagy megsemmisítésre, és így tovább. Az álombeli tigristől rettegve menekülünk, vagy megöljük. – Mesénkben a csikótojást ki akarják költeni, majd pedig haragjukban rágurítják a szomszéd falura.
Így alakul ki jelenlegi zavaros elmeállapotunk, és vele együtt a zavaros világunk.
Megtisztulás a négy fátyoltól
———————————————————————————————————————
A szemlélődés gyakorlatával fokozatosan megtisztíthatjuk magunkat a négy fátyoltól,
——————————————————————————————————————–
és ráhangolódhatunk önmagunknak és a világnak a fátylak alatt mindig is jelenlévő alapvető jóság természetére, a világ szentségének érzetére.
A tisztítás folyamatát a legkülső, negyedik fátyollal kezdjük, és lépésről-lépésre haladunk egyre beljebb.
Cselekedeteinket úgy tisztítjuk, hogy kerüljük a zavaros érzelmektől ösztönzött tetteket, és józanul felelősséget vállalunk minden cselekedetünkért. Az ártalmas rossztetteket megalkuvás nélkül kerüljük, és csak jót cselekszünk; amennyit csak tudunk, segítünk. Emellett tisztító gyakorlatokkal megtisztulunk a múltban elkövetett rossztetteink lenyomataitól is, amelyeket összegyűjtöttünk alaptudatunkban, és amelyek a jövőbeli szenvedésünk magvai.
A zavaros érzelmeket úgy tisztítjuk, hogy egyrészt, nem szállunk harcba velük – nem próbáljuk meg sem elfojtani, sem pedig kiélni őket, mert küzdelmünktől csak tovább erősödnének – hanem egyszerűen csak annak látjuk őket, amik – érzelmeknek – s így nem ragadnak magukkal. Másrészt új, tiszta, elfogulatlan, nagyszerű érzelmeket fejlesztünk ki – együttérzést, szeretetet, rokonszenvet, tiszteletet, hálát – részrehajlás nélkül, minden egyes lény felé.
A megszokást úgy tisztítjuk, hogy szemlélődésünkben ráhangolódunk alapvető jóságunk belső ragyogására, azonosulunk alaptermészetünkkel, miután egy képzett tanítótól meghatalmazást kaptunk rá. Ebben segít avizualizáció ereje: A vizualizáció a spirituális növekedés erőteljes eszköze. A gyakorló a világ és a benne lévő lények szentségéről mentális képeket hoz létre, amelyek segítik őt a tanítások megértésének fejlesztésében, és a valóság valódi természetének megtapasztalásában.
A nemtudástól úgy tisztulunk meg, hogy tanítónk vezetésével megismerjük az elme természetes állapotát, amely megfoghatatlan, de megtapasztalható, és tökéletesen azonosulunk vele.