• 2. A megvilágosodáshoz vezető út

HOL VOLT, HOL NEM VOLT, volt a világon egy öregember, az egyszer kinn járt a mezőn. Mikor jött hazafelé, fogott egy egeret. Mikor hazaért, látja, hogy kislány lett az egérből.
Nőtt a kislány, nagylány lett belőle. Egyszer azt mondta ez a szürke egérből, minden lények legközönségesebbikéből lett leány:
– Én csak akkor megyek férjhez, ha olyan férjet találok, aki a legelébb való.
Az öregember elment keresni olyan férjet, ki a legelébb való. Elment a Naphoz. A Napnak a szolgája azt mondta, hogy várakozzon estig mert a Nap úr most éppen odavan a földet megvilágítani.
Estefelé hazajött a Nap úr lovakon. Azt mondta neki az öregember, vegye el az ő lányát, mert ő a legelébb való.
Azt mondta a Nap:
– Én nem vagyok a legelébb való, nálam erősebb a felhő, mert az engem eltakar.
Elment az öregember a felhőhöz, kérte, hogy vegye el az ő lányát, mert ő a legelébb való.
Azt mondta a felhő:
– Én nem vagyok a legelébb való, nálam elébb való a szél, mert az engem ide s tova hajkurász.
Elment az öreg a szélhez. Azt mondta a szél:
– Én nem vagyok a legelébb való, nálam elébb való a vén Mátra hegye, mert azt én nem tudom megmozdítani.
Elment az öreg a Mátra hegyhez, s kérte, vegye el a lányát, mert ő a legelébb való.
Azt mondta a Mátra hegy:
– Én nem vagyok a legelébb való, énnálam erősebbek azok a kis egerek, itt a tövemben, mert én még azokat nem bírtam összenyomni.
Az öreg elment az egerek királyához, hogy vegye el az ő lányát feleségül, mert ő a legelébb való.
Az egerek királya befogott sok egeret egy hintóba, elment a lányért. A lány visszaváltozott egérnek, összeházasodtak, számtalan gyerekük lett, ma is élnek, ha meg nem haltak.

***

Ha van száz forintunk, ezret akarunk. Ha van ezer, akkor tízezret, majd százezeret; aztán pedig hajtunk a millióra . . . és ha véletlenül azon szerencsések közé tartozunk, akiknek sok-sok küszködéssel sikerül összeszedni néhány milliót, akkor úgy érezzük, hogy végre lehetőségünk van egy kis pénzt keresni . . . Mindig többet, nagyobbat és jobbat akarunk, és sosincs felső határ. Elégedetlenségünk sosem csillapul, hanem mindegyre csak nő. A boldogságért folytatott harc közepette nincs időnk a boldogságra. A boldogságot mindig önmagunkon kívül keressük, egyre nagyobb és jobb dolgokra vágyva.

Mesénkben egy egérből lány lesz, aki elfelejtve eredeti természetét, egyre nagyobb és jobb dolgokra vágyva járja a boldogság keresésének útját. A boldogságot azonban csak akkor találja meg, amikor felismeri rég elfelejtett eredeti természetét, és újra azonosul vele: visszaváltozik egérré.

HOL VOLT, HOL NEM VOLT, Orgyen országában élt egy gazdag és hatalmas király, feleségével a királynéval, fiával a trónörökös herceggel, és bölcs miniszterével. A birodalom erős, a királyi palota hatalmas, és a király uralkodása csodálatos volt. Azonban a herceg éretlen és ostoba volt.
Egyszer a királyfi elment egy ünnepségre, ahol egy szemfényvesztő elbűvölte. A szemfényvesztők három dolog segítségével fejtették ki varázslatukat: mély összpontosítással, valamilyen anyaggal és varázsigékkel. E három kelléket ügyesen alkalmazva nagyon valóságosnak tűnő dolgokat hoztak létre. A királyfi, akit a szemfényvesztő teljesen elkápráztatott, mindent elfelejtett, még azt is, hogy ki ő maga. Körülnézett, és nem ismerve fel saját minisztereit, kóbor vándorlásnak indult. Évekig kóborolt koldusként, számkivetetten. Mivel a trónörökös így elveszett, amikor a király megöregedett, az ország hanyatlásnak indult.
Teltek, múltak az évek, míg egyszer a királyfi elérkezett a volt minisztere ajtajához, ahol bekopogtatott és alamizsnát kért. A királyfi piszkos volt, ruhája rongyokban lógott rajta, a miniszter mégis azonnal felismerte, és felfedte igazi azonosságát:
– Te a hercegünk vagy, gyere haza, a király vár téged!
A királyfi nem hitt neki, és nem akart hazamenni apjához, a királyhoz, mire a miniszter elmesélte neki, mi történt, hogyan varázsolta el a szemfényvesztő, és hogyan kóborolt el. Ezzel arra késztette, hogy vizsgálja meg, ki ő: kik a szülei, hol született, kicsoda ő a valóságban.
A királyfi gondolkodóba esett. Képtelen volt megválaszolni akár csak egyetlen egy kérdést is. Megvizsgálva önmagát, nem talált válaszokat, mivel abban a hitben élt, hogy ő egy egyszerű koldus. Elámulva azon, hogy nem talált semmit, végül megkérte a minisztert, fedje fel előtte igazi kilétét, és mesélje el élete történetét. A miniszter mindent elmondott, mire a királyfinak minden az eszébe jutott, és elfoglalta helyét a trónon.
Bár nem tagadta meg átmeneti koldus voltát, egy pillanat alatt feladta koldus életmódját. Nyomorúsága magától szertefoszlott, országának és népének jó uralkodója lett, és ezután mindnyájan boldogan éltek.

***

Karma Csakme e meséhez az alábbi magyarázatot adja:

“Ebben a mesében a koldus királyfi valódi természetünket, az alapvető jóságot testesíti meg. A mese elején az ifjú herceg azt a tudatállapotot jeleníti meg, amely az elme igaz természetét sem ismeri fel, és az elme teremtő erejének a minden pillanatban átmenetileg fellépő kifejeződései, a hullámzó érzelmek és a csapongó gondolatok sem ködösítik el. Ez a tudatállapot nem ragaszkodik, ám nem is megvilágosult; olyan tudat, amely még nem ismerte fel igaz természetét. “A miniszter a szellemi tanítót jelképezi, aki tisztánlátással rendelkezik, és együttérzésből tanít. Ugyanúgy, ahogy a királyfi nem ismerte fel valódi kilétét és koldussá lett, mi sem ismerjük igaz természetünket, és nyomorultul kóborlunk a világban. Ahogy a miniszter felismerte a királyfit, és visszaadta neki királyságát, a tanító ugyanúgy vezet bennünket, hogy felismerhessük elménk igaz természetét, amely az alapvető jóság.”

Más az Atridák[1] ragyogó dagályát
Tarka pórázon mosolyogva nyögje[2]
S Tantalusz-szájjal[3] magas asztaloknál
Üljön epedve.

Oh ti, elrejtett kalyibák lakói,
Régi Jámborság, s te arany Középszer!
Üljetek mellém küszöbömre: vígan
Látlak, ölellek.

Üljetek mellém ősi tűzhelyemre!
S majd Szabinám[4] hív keze-főzte mellett
Mártsatok vidám ajakat mosolygó
Bükfa kupámba.

Aki keblében helyet ád tinéktek,
A szerencsének letapodja kényét;
S szíve épségét soha semmi bájszín
Tőrbe nem ejti.

Nem von az fényes rabigát nyakára,
Nem majomnévért kenyerét nem adja;
Kincseket sem gyűjt, hogy azokra árvák
Könnye kiáltson.

Tiszta lélekkel s megelégedéssel
Látja csűrében keze míve bérét;
S izzadásának gyönyörű gyümölcsét
Éli örömmel.

Nyájas orcával szegi meg falatját
A barátságnak s jövevény szegénynek;
S asztalánál, mint az öreg Philémon,[5]
Égieket lát.

Háza szent templom, maga áldozópap,
És az áldásnak poharát kezében
Istenek töltik kimeríthetetlen
Égi itallal.

[1]Atreusz fiai, a Tróját ostromló görög királyok
[2]Azaz: “A nagyok fényes kevélységét cifra rabkötélen mosolyogva tűrni”
[3]Tantalosz örök éhezésre és szomjazásra ítéltetett
[4]Az egyszerű jó feleség
[5]Az isteneket vendégül látta, akik jutalmul templommá változtatták kunyhóját

ECCÖR VÓT, HÓ NEM VÓT, hetedhét országon is túl vót, vót egy szegény embör. Nem élt egyébből, csak halászásból. Annak vót egy nagy abajdag fia, ugy hítták, Józsi. Már harminckét esztendős vót, még örökké a porba jácodott. Azonba meghót az apja meg az anyja is, ő még mind a porba jácodott. Mondják a szomszédok, hogy fogjon valamihöz, me ha nem, étlen meghal. Az apjától nem maradt egyéb neki, csak egy háló. Ő biza gondója magába, vöszi a hállót s elmönyön halászni, ha valamit az Isten neki rendölne.
Vöszi a hállóját, s el is mönyön halászni. Belétöszi a hállót a vízbe, egy darabég ott tartsa, vöszi ki, há nincs sömmi benne! Továbbmönyön, belétöszi megint a vízbe a hállóját, megint egy darabég benne tartsa, vöszi ki, há nincsen egy szikra hal is benne, mind a kicsiujom. Megmérgölődik, gondója magába, hogy ő még eccör belétöszi a hállót, s ha akkor sem mönyön sömmi, beléveti a vízbe, s ő mönyön szöröncsepróbálni.
Belétöszi a hállót a vízbe, egy darabég benne tartsa, eccör vöszi ki a hállót a vízből, hát olyan szép arannyhal mönt belé, hogy szöme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Ő biza mondta magába, hogy elviszi haza, odaadja a földesurnak jándékba.
El is vitte haza az arannyhalat. Otthon letöszi az asztalra, nézögeti, hogy milyen szép arannyhal. Amind ott nézögeti, eccör a hal megfordút, olyan szép küsasszon lött belőlle, hogy annál már szöbb a világon nem létezött. Asz mondja a küsasszon:
– No te, szüvemnek szerelme, én a tiéd s te az enyim!
Éldögelnek együtt, eccör asz mondja:
– Te Józsi, hát apádnak nem maradt sömmi vagyonja egyéb, ez a hálló?
– Vaj igön – asz mondja -, egy darab főd.
– Hát a hol van, az a főd?
– Az – asz mondja – egy akkora högynek a tetejin van, hogy ne lehessön használni, még soha használva nem vót az a főd.
– No – asz mondja -, gyere, mönjünk el, s nézzük meg azt a fődet!
El is elmöntek ők annak a högynek a tetejire, leülnek a högynek a tetejire éppen, a Józsinak a fődjire. Józsi töszi a fejit a feleséginek az ölibe, el is aludt. A felesége szépön a kötényit leódta maga elől, Józsinak a fejit letötte a fődre, a kötényire rea. A küsasszon honnat, honnat nem, kapott egy ostort a kezibe, fölállott, s olyant csattintott egyet vélle, hogy a hely zugott belé. Hát amennyi sárkán van, mind ott van körülette.
Asz mondják:
– Mit poroncsósz, főségös asszonyom?
– Egyebet sömmit se – asz mondja -, egy gyémántépület lögyön ide, de olyan, hogy a világon már annál különb ne lögyön!
Nem tőt belé három óra hossza, a palota már készön vót, házibutorral, mindönnel teli vót, Józsi még aludt. Vót istálló, az istállóba nyóc darab ökör, a nyóc darab ökör mellett vót bérös. Vót nyóc darab ló, a nyóc darab ló mellett vót kocsis.
No, Józsi megébred, hát ő nagyságos ur! Nagyságos ur, palotában van! Étel, ital, mindönféle van elég. Asz mondja Józsi a feleséginek:
– A fődesgazdát híjuk meg ebédre!
– Hadd el – asz mondja – , ne híjuk meg! Ha meghíjuk ebédölni, nem löszök a tiéd.
Józsinak mégis ott vót a kedve, hogy híják el ebédre a fődesurat.
Asz mondja a felesége:
– Nohát, ha mégis ott van a kedved, hídd el ebédre, én nem is bánom – asz mondja -, hídd el!
Józsi béfogat négy lovat egy hintó elejibe, mönyön a hintóba el a fődesurhoz. Mikó bémönyön a fődesurnak az udvarára, asz mondják a fődesurnak a cselédjei:
– Lássátok, Halász Józsiból milyen ur lött, négylovas hintón jár!
Azt kérdi tőllük, a cselédöktől:
– Há hol van a naccságos úr?
Asz mondják a cselédök:
– Benn van a szabába.
Békopogtat az ajtón, bémönyön a szabába.
– Azér jöttem – asz mondja -, naccságos fődesur, hónap röggel ebédre szivesön látom vendégnek.
– Jól van, Józsi, el is fogok mönni – asz mondja.
A naccságos fődesur béfogatott hat lovat egy hintó elejibe, el is mönt Józsinak az udvarára vendégnek. Józsinak a felesége a szakácsnékkel megcsináta az ételt, az italt, kitétette az asztarra, odaültek az asztal mellé, ittak, s öttek, vendégösködtek. Asz mondja a fődesur:
– Te Józsi, vendégösködünk – asz mondja – , de feleségöd hó van?
– Nincsen idehaza – asz mondja – , elmönt hazórról.
– Nem baj – asz mondja – , me valahára meglátom valamikor.
Öttek, ittak, vendégösködtek, s a fődesur béfogatott, megindútak haza. Mikor a kapun möntek vóna ki a kapu között, hát a fődesur visszatekintött, Józsinak a feleségit meglátta az ablakon bé, a szabába. Hogy hogy nézte meg, hogy nem, azt nem tudom, csak mikor hazamöntek, kifogatta a lovakot, bémönt a szabájába, bánatjába a hideg is kirázta, nyavalya is kirontotta. Másnap a cselédök várják, hogy má keljön föl, nem kőt föl, nem mönt ki. Asz mondja a cselédök között az öregebb cseléd, bémönyön, asz mondja, s megnézi, hogy van a naccságos urfi. Elmönyön bé, s kérdi:
– Há hogy van a naccságos urfi?
– Nagyon rosszul vagyok  – asz mondja – , hanem mönjetök el, s Halász Józsit híjátok ide!
Odamönyön Halász Józsi hezza.
– Nohát, mit poroncsol, naccságos urfi? – asz mondja.
– Én sömmit se poroncsolok – asz mondja – , me akkora urnak mind te, nem poroncsolhatok. Hanem mönj el –  asz mondja – , s a feleségödöt kűdd ide! Ha a feleségödöt ide nem kűdöd, itt az ablakom alatt van egy oszlap, aztot hányd széjjel, űtess a helyibe szöllőfát, s röggerre lögyön szöllő is, bor is, egy liter bort tégy ide előmbe!
Józsi megbusulta magát, elmönt haza. Felesége kérdi tőlle:
– Há mér busúsz olyan erőssen?
Mondja a feleséginek, hogy mér busul olyan erőssen.
– Azér egy szikrát se busúj – asz mondja – , mönj el bé a szabába, feküdj le, s aludjál, bizd reám a többi felit!
Elmönt bé a szabába, lefeküdt s aludt. Felesége kimönt az ostorral, olyant csattintott egyet, hogy a hely zugott. Amennyi sárkán vót, mind ott vót körülötte. Asz mondták:
– Mit poroncsósz, édös asszonyom?
– Egyebet sömmit sem – asz modja -, a fődesurnak az ablaka alatt van egy oszlap, aztot röggerre hányjátok széjjel, röggerre űtessetök szöllőt a helyibe, röggerre érjék is meg, abból csinájatok egy kupa bort, a fődesurnak tögyétök az asztalára!
Mikó röggel a fődesur fölebredt, a kupa bor az asztalon vót. Fődesgazda meglátta a bort az asztalon, még nagyobb beteg vót, mind azelőtt. Röggel a cselédök várják, hogy mönjön ki, nem mönyön ki. Asz mondja az öregebbik cseléd:
– Mingyá bémönyök, s megnézöm, hogy van a  fődesur.
Bémönyön, s kérdi a fődesurtól:
– Há hogy van a naccságos urfi?
– Nagyon rosszul – asz mondja. – Hanem mönjetök el, s Halász Józsit híjátok ide!
El is mönnek oda, s Halász Józsit odahíják. Mondja Halász Józsi:
– Jó napot, naccságos urfi!
– Adjon Isten jó napot, Józsi!
– Há mit poroncsol a naccságos urfi?
– Sömmit sem  poroncsolok – asz mondja – , me akkora urnak, mind te, nem is poroncsolhatok. Hanem mönj el – asz mondja -, s a feleségödöt hídd ide! A feleségöd nem jő ide – asz mondja -, akkor az én kastélyom előtt röggerre olyan ezüsthíd lögyön, annál már a világon különb ne lögyön! Amellett olyan fák lögyenek, különbnél különb fák lögyenek, azon a madarak különbnél különben szójanak!
Józsi megbusúja magát, s elmönyön haza. Felesége kérdi tőlle:
– Mér busúsz te annyira?
Mondja a feleségének, hogy mért busul.
– Azért egy szikrát se busúj – asz mondja -, mönj el bé a szabába, feküdj le, s aludjál!
Elmönt bé a szabába, s lefeküdt, s aludt. Felesége kimönyön a palota elejibe, olyant csattintott egyet, a hely zugott belé. Amék sárkán vót, mind ott van.
– Mit poroncsósz, naccságos asszonyom?
– Én egyebet sömmit sem – asz mondja -, a fődesurnak a palotája elejibe olyan gyémánthíd lögyön – asz mondja -, annál már különb a világon ne lögyön! Amellett különbnél különb fák lögyenek, azon röggel a madarak különbnél különben szójanak!
Naccságos ur mikor fölebredt, a madárcsiripolástól nem tudott alunni, ugy csiporoltak a madarak, egyik különben, mind a másik. Naccságos urfi még betegebb lött annál sokkal, ezeköt hogy meghallotta. Hideg kirázta hét vessön, nyavalya kirontotta kilenc vessön. Várják a cselédök, hogy keljön föl, mönjön ki, de nem kél föl, nem mönyön ki. Mondja az öregebbik cseléd a többinek:
– Hadd el, me bémönyök, megkérdöm én, hal lám, hogy van?
Elmönyön be, kérdi:
– Hogy van a naccságos urfi?
– Nagyon rosszul – asz mondja -, még rosszabbul, mind eddig. Mönjetök el, Halász Józsit híjátok ide!
Elmönnek, Halász Józsit oda is híják.
– Adjon Isten jó napot, naccságos urfi!
– Adjon Isten jó napot, Halász Józsi!
– Há mit poroncsol a naccságos urfi?
– Én sömmit se, akkora urnak, mind te, nem is poroncsóhatok – asz mondja. – Hanem mönj el, feleségödöt hídd ide! Ha ide nem hívod – asz mondja -, virágvosárnap röggerre hídd meg a Jóistent ebédre hezzám az asztalhoz!
Halász Józsi megbusúja magát, s mönyön haza. De még jobban busút, mind azelőtt busút. Kérdi a felesége tőlle, mért busul. Mondja, hogy a fődesur mit poroncsót neki.
– Azért egy szikrát se busúj – asz mondja. – Van az udvaron egy esztendős bogos csitkó – asz mondja -, aztot kantározd meg gyémántkantárral, nyergeld meg aranynyeröggel, űj föl a hátára, a főviszön tégöd éppen a Jóisten szabájába.
Elmönt ki, megkantározta gyémántkantárral, megnyergelte aranynyeröggel. Fölült a hátára, ugy főmönt vélle, hogy éppeg a mennyország kapujánál szállott le. Mennyország kapujánál leszállott, kérdi Szönt Péter: mi járásbeli? Mondja Szönt Pétörnek, hogy a Jóisten őfölségivel akar beszélni. Szönt Péter egybe a kócsot elévötte, s a kaput kizárta, béeresztötte, s elvezérölte a Jóistennek a szabájába. Köszön illedelmösön, a Jóisten fogadta. Asz mondja a Jóistennek:
– A fődesur kűdött ide – asz mondja -, lögyön szüves, jönn el virágvosárnapjára vendégnek a fődesúr asztalához!
Ajánlkozott is szüvesön:
– El fogok mönni – asz mondja.
Akkó kimönt, fölűt a bogos csitkójára, leereszködött a fődre.
Jó van, virágvosárnapja elkövetkezik, a Jóisten Szönt Pétörrel ketten megindulnak a fődesurnak az asztalához vendégnek. Mikó meglássa a fődesur, hogy mönnek, asz mondja a cselédöknek:
– Mönjetök – asz mondja -, kaput zárjátok bé, ne tudjon béjőni!
A Jóisten eszrevötte, a cselédök a kaput bézárták. Asz mondja Szönt Pétörnek:
– Na, Pétör, mönjünk el Halász Józsinak az asztalához!
Megindultak föl a högybe, Halász Józsinak a házához föl. Mikó mönnek föl a högyön, hát asz mondja a Jóisten Szönt Pétörnek:
– Pétör, nézz vissza! – asz mondja.
Visszanéz Szönt Pétör, hát a fődesúrnak a palotája elmerült a vízbe. Főmönnek Halász Józsinak a palotájához, Halász Józsi meglátta, rögtön futott, a kaput nyitotta meg, eresztötte bé. Ültette az asztal mellé, különbnél különb italokat, különbnél különb ételököt az asztarra elejökbe, öttek s ittak, akkor asz mondta a Jóisten Halász Józsinak:
– No, te Józsi, ez napságtól fogva – asz mondja – mindön szegént, mindön kúdust ilyen asztallal láss el, mind ingöm amilyennel elláttál, me mikó meghalsz, előtted is ilyen teritött asztal lössz, mind előttem van.
Akkor a Jóisten kezet fogott vele, asz mondta:
– Na, Józsi, amig élsz, örökké gondom lössz reád!
Halász Józsi mig élt, örökké bódog vót, hóta után elnyerte a paradicsomkertöt. Evel együtt vége van.

AHOGY MENTEM, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, mint megannyi táltosparipát, ezt választottam, ezt a legszebbiket, erre felültem, tiszta elme országába ezen repültem. 
Hol volt, hol nem volt, még az Óperencián is túlnan volt, az üveghegyen innen volt, elmém kidőlt, bedőlt kemencéjének egy csepp oldala sem volt, ami kint volt bent volt, ami bent volt kint volt, teli volt a tünemények rengeteg kalácsával, egy se volt benne.
Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ahogy a birkákat őrizte, meglátott egy tüzet. A tűzben volt egy kicsi kígyó. Kérte a juhászt, nyújtsa be a botja végét a tűzbe, és szabadítsa ki őt onnan, nem marad hálátlan.
Elgondolta magában a juhász, minek megmenteni ezt a kígyót, mikor úgyis az ördög cimborája. De mégis gondolta, no hátha mégis jó lesz kivenni, mert néha az ördög is tehet az ember gyerekével valami jót. Hátha ő is úgy jár vele.
Kivette a kígyót a tűzből, és mondta neki a kígyó, hogy csak arra vigye a botjával, amerre ő a fejét tekeri. A juhász meg azt mondta neki, hogy hát akkor mi lesz a birkákkal? A kígyó azt felelte, ne féljen, azoknak nem lesz semmi bajuk.
A juhász arra vitte a kígyót, amerre az a fejét fordította. Útközben a kígyó elárulta, hogy ő a kígyókirály fia, s mikor a sok kígyó közé érnek, ne féljen, a kígyók nem bántják, mert őt viszi. Ha az apja elé érnek, az megkérdezi majd tőle, hogy mit kíván. Háromszor kérdezi, de mind a háromszor csak a minden nyelvek kulcsát kérje. Majd azt mondja neki az apja, hogy tátsa nagyra a száját, s ha kitátotta, háromszor belelehel. A juhász megkérdezte, mit csináljon ő azzal a minden nyelvek kulcsával. A kígyó azt felelte:
– Azzal te még nagyon gazdag ember lehetsz! Ha pénzt kérsz, azt is kaphatsz, csakhogy az csak addig lesz pénz, míg onnan ki nem mész. Amint onnan kimész, az mindjárt szemét lesz.
A juhász szót fogadott a kis kígyónak, és úgy cselekedett, a minden nyelvek kulcsát kérte. A kígyók királya megadta, de egy feltétel alatt: hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. A kis kígyó kikísérte, hogy semmi baja ne essen. A juhász visszament a nyájához. A nyájat éppen úgy találta, mint ahogy otthagyta. Lefeküdt a tűz mellé. A közeli fán egy kánya azt károgta:
– Hogyha tudnád juhász, hogy min fekszel, akkor felkelnél, s többet nem is kellene a birkákat őrizned.
A juhász ezt mindjárt megértette, tüstént fölkelt, fölásta azt a helyet, s ott egy nagy kazal pénzt talált. Azután bizony többet nem is őrzött birkákat, mert nagyon gazdag ember lett. Megházasodott, mert eddig nőtlen ember volt. Egyszer a feleségével sétalovaglásra ment. Az asszony ült a kancára, ő maga pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta:
– Könnyű neked, te csak egyet viszel, én meg hármat!
Az ember erre elnevette magát. Kérdezte tőle a felesége, min nevet, de ő azt mondta, hogy nem mondhatja meg, mert ha megmondaná, mindjárt meghalna. Az asszony nem tágított, azt mondta, mindegy, ha meg is hal, csak mondja meg, min nevetett. Mikor hazamentek, az ember megcsináltatta a koporsóját, hogy abban majd megmondja. Bele is feküdt. Kinn a kutyák nagyon vonyítottak, mert siratták a gazdájukat. Megsajnálta őket, s mondta a cselédeknek, adjanak nekik kenyeret, hogy ne vonyítsanak, de a kutyák bánatukban hozzá se nyúltak. Egy kakas odament, kezdte a kenyeret nagy hetykén csipegetni, mire a kutyák elkezdték pirongatni, hogy inkább ő is sírjon, mikor a gazdájuk meg akar halni. A kakas erre azt felelte:
– Úgy kell neki, hadd haljon meg! Nekem már volt hetvenhét feleségem is, és egyszerre valamennyinek tudtam parancsolni. Kelne csak föl, tapogatná meg a bot boldogabb végével, mindjárt nem kellene neki meghalni!
Mikor ezt az ember meghallotta, elszégyellte magát, fölugrott a koporsóból, és ahogy a kakas mondta, úgy tett. Az asszonyt nem verte meg, de nem mondta meg, min nevetett, így hát életben maradt.

***

———————————————————————————————————

Az igazi tudás belső felismerésből születik.

———————————————————————————————————–

Hiába volt a juhásznak minden szerzett tudománya és gazdagsága, hiszen majdhogynem éppen ezek okozták a vesztét. Szerencséjére az utolsó pillanatban megjött a józan esze, és ráébredt alapvető képességére, a józanságra, amelyet senkitől sem tanult, hanem mindig is a sajátja volt.

MEGVILÁGOSODÁSA ELŐTTI egyik életében Buddha az istenek országában élt, mint királyuk, Szakka. Ebben az időben történt, hogy Szenaka, Benáresz királya jó barátságban volt egy kígyószellem királlyal. Egyszer a kígyószellem király kígyó alakot öltve feljött a földre földalatti szellemországából, ám egy csapat gyerek meglátta, és dobálni, ütlegelni kezdte.
A király éppen kertjében sétált, és észrevette őket. Testőreivel elküldette a gyerekeket, s így megmentette a kígyó életét.
A kígyószellem király éjszaka eljött megmentőjéhez, hálából kincsekkel halmozta el, és megajándékozta egy különleges varázserővel.
– Ez egy megfizethetetlen értékű erő, ha bárkinek elárulod a titkát, azon nyomban tűz általi halállal halsz meg – mondta búcsúzásul a kígyószellem király.
A király elfogadta az ajándékot. Ettől kezdve minden nyelvet értett, még a hangyákét is.
Egy nap palotája erkélyén reggelizett, és egy morzsányi kalács, egy parányi melasz és egy csepp méz a földre hullott. Meglátta ezt egy hangya, s lelkendezve hívta a társait:
– A király mézesbödöne eltörött, a melaszos kocsija és a kalácsos kocsija felborult, gyertek mindnyájan mézet, melaszt, kalácsot enni!
Hallotta ezt a király, és jót nevetett rajta. A királyné, aki a közelben volt, megjegyezte magában:
– Min nevet a király, mit láthatott?
Étkezés után a király fürdőt vett, majd leült székére. Ekkor egy légy így szólt a feleségéhez:
– Gyere asszony hagy vegyelek a karomba!
– Várj egy percet kedves – felelt a légyasszoy – mindjárt hozzák a király illatszerét, és egy kevés biztosan le fog hullani a földre. Beillatosítom vele magamat, s azután a tiéd leszek a király hátán.
A király mindezt végighallgatta, és elnevette magát.
– Min nevet a király, mit láthatott? – gondolta a királyné újra.
Vacsora közben a király leejtett egy szem rizst a földre. A hangyák kiáltozni kezdtek:
– A palotában összetört egy rizses kocsi, és senki nincs, aki a rizst megegye!
A király ezen is jót kacagott.
– Vajon a király énrajtam nevet? – gondolkozott el a királyné.
Este a hálószobában megkérdezte urát:
– Min nevettél, királyom?
– Mi dolgod azzal, hogy én min nevetek? – válaszolt a király, de felesége makacs faggatásának engedve, végül elárulta vidámsága okát.
– Áruld el a varázslat titkát nekem! – folytatta az asszony.
– Azt nem tehetem – mondta a király, de az asszony ennyivel nem érte be, hanem csak tovább faggatta.
– Ha ezt elárulom, meghalok.
– Az se baj, ha meghalsz, csak áruld el!
– Jól van – engedett végül a király, aki az asszony hatalmában volt. Azzal felült kocsijára és elhajtott a parkba.
E pillanatban Szakka, az istenek királya letekintett a földre, és látván mi készül, így szólt:
– Ez az ostoba király képes meghalni az asszony miatt. Visszaadom az életét – azzal magához vette Szudzsát, a félistenleányt, és Benáreszbe ment vele.
Maga kecskebakká változott, a lányt pedig kecskévé változtatta, de úgy, hogy az emberek számára láthatatlanok maradtak, és a király kocsija elé álltak. A király és lovai kivételével senki sem látta őket. Hogy ürügyet találjon a beszélgetéshez, úgy tettek, mintha a bak meghágná a kecskét.
A fogat egyik lova rájuk szólt:
– Kecske barátom, hallottam róla, de még saját szememmel sosem láttam, hogy a kecskék milyen ostobák és szégyentelenek, azonban most te olyat csinálsz mindenki szemeláttára, amit titokban elrejtőzve kellene, és nem is szégyelled magad miatta. Amit hallottunk, megegyezik tehát azzal, amit most látunk.
– Te beszélsz, ostoba szamár – felelt a bakkecske – elmondom, miért vagy az: Szádban zablát harapsz, fejed gyeplő fordítja, s ha elengednek sem futsz el, te bolond! Nálad csak az butább, akit viszel: Szenaka!
A király értette szóváltásukat, és gyorsan elküldte a kocsit. A ló még hozzátette:
– Igaz uram, kecskék királya, jól látod ostobaságomat, de hogy Szenakáé miben áll, kérlek áruld most el!
A kecske ezt a magyarázatot adta:
– Ő legféltettebb kincsét asszonyának dobja, kinek hűségét magához biztosítani nem tudja, és önnön életét veszélybe sodorja.
E szavak hallatán a király így szólt a kecskéhez:
– Kecskék királya, te biztosan a segítségemre lehetsz: mondd meg, mit helyes tennem.
– Király, minden állat legféltettebb kincse önmaga, nem helyes elpusztítani önmagad, és eldobni a kiérdemelt tiszteletet, semmi áron.
Egy királynak, mint neked, lehetnek vágyai, ám lemond róluk, ha élete a tét. Fődolog az élet, mi magasabb nála? Ha életed biztos, vágyaid megtarthatod.
Ekképp oktatta a jövendő Buddha a királyt. A király megörült nagyon, és kérdezte:
– Kecskék királya, honnan jöttél?
– Én Szakka vagyok, eljöttem könyörületből, hogy a haláltól megmentselek.
– Istenek királya, megígértem királynémnak, hogy elárulom a titkot, most mit tegyek?
– Nem kell mindkettőtöknek tönkremenni ebbe, csak annyit mondj, hogy ez a varázslat átadásának módja, és némi verés után már nem lesz többé kíváncsi rá – mondta a jövendő Buddha, és eltávozott.
A király megértette, majd visszatért palotájába. Hívatta a királynét és megkérdezte:
– Akarod-e a varázslat titkát?
– Igen, uram.
– Akkor át kell esned a szokásos teendőkön.
– Mik azok?
– Száz csík a háton, de egy hangot sem szabad adni.
A királyné beleegyezett a varázslat iránti vágytól hajtva. Két szolga nekiállt korbáccsal két oldalról, de ő két-három csapás után felkiáltott:
– Nem kell a varázslat! – mire a verést abbahagyták és útjára engedték. Soha többet nem szólt egy szót sem róla.

VOLT EGYSZER EGY KÍGYÓ, akinek a feje és a farka nem tudott megegyezni arról, hogy melyiküké legyen a vezetés. A farok egyre csak szemére hányta a fejnek:
– Mindig te vezetsz engem, ez így nem helyes, engedned kell, hogy én is vezethesselek téged!
– Ez a természet rendje, hiszen én vagyok a fej, nem cserélhetünk helyet – válaszolta a fej.
De a farok nem adta fel, addig makacskodott, míg egyszer egy fához kötötte magát, és így megakadályozta, hogy a fej tovább vezesse őt. A fej végül belefáradt a küzdelembe, és átadta a vezetést: menjen a farok, amerre akar. Rövid idő múltán a kígyó egy tűzrakó gödörbe esett, és az egész állat elpusztult.

***

Vizsgáljuk meg saját tapasztalásunkat, hogy lássuk, van-e benne olyan érték, ami a hasznunkra válhat.

Ha képesek vagyunk őszintén, önámítás és elfogultság nélkül végezni e vizsgálódást, látni fogjuk, hogy minden nehézségünk és zavarodottságunk ellenére, minden érzelmi hullámzásunk, örömünk és fájdalmunk közepette, van valami alapvetően jó abban, hogy emberek vagyunk.

———————————————————————————————————————

Ha megtanuljuk méltányolni a legegyszerűbb tapasztalatainkat, észrevesszük az alapvető jóságot, amely bennünk és a világban egyaránt rejlik.

———————————————————————————————————————

A “legjobb és a legnagyobb” örökös hajszolása csak állandó kielégületlenséget eredményez, az alapvető jóság viszont már a kezünkben van, csak nem méltányoljuk eléggé.

Tisztelet az igaz tanítónak!

Összegyűjtött érdemeim révén találkoztam vele,
aki jövendölésével eljuttatott ide,
lombos hegyek örömteli palotájába.

Rétek szépen virágoznak,
fák táncolva hajladoznak,
majmok vidáman játszanak,
madárdal itt szépen szól,
méhecskék zümmögve szállnak;
nappal mint éj, szivárvány ragyog,
nyár mint tél, gyöngyeső szitál,
ősz mint tavasz, pára gomolyog.

Édes magány e szent helyén
a jógi Milarepáé, enyém:
elmémben a nyitottság s ragyogás öröme,
a sok tünemény nagy öröme,
nagy csapongások még nagyobb öröme;

rossztettől ment’ emberlét öröme,
kavargó zűrzavar nagy öröme,
nagy rémségek még nagyobb öröme;

érzelem, élet-halál s szabadság öröme,
nagy gyötrelmek roppant öröme,
szűnt fájdalom még nagyobb öröme;

szenvedés örömmé válásának öröme,
a tapasztalás erejével gyakorlás nagy öröme,
a szökve, futva táncolás még nagyobb öröme;

dalok bővében a szó királyának öröme,
a szavak jelkép-zsongásának nagy öröme,
a hang érdemmé válásának még nagyobb öröme;

a kitárult, magabiztos lelkierő öröme,
az önnön erőből magától létrejött roppant öröme,
a kavalkádban megjelenés még nagyobb öröme.

Íme az ajándék, mellyel egy boldog remete
fogadja örömében az odaadó tanítványokat.

EGY KIS HAL ÚSZKÁL a hatalmas tengerben, és láthatólag keres valamit. Egy öreg hal megkérdezi:
– Mit keresel, kis hal, mire fel ez a nyüzsgés?
– A hatalmas tengert keresem.
– Ez itt a hatalmas tenger – mondja az öreg – itt, körülötted, mindenhol.
– Te ezt nem érted – felel a kis hal – ez csak közönséges víz. Én a Hatalmas Tengert keresem!

***

Így keressük a világosságot, fényes nappal is lámpást gyújtva. A Belső Ösvény gyakorlója azonban megtanul odafigyelni élete egyszerű pillanataira, ráeszmélni a jelen frissességére, és az alapvető jóságra, amely mindig velünk van, minden erőszakosságunk mögött is.

———————————————————————————————————————

Minden emberi lény alaptermészete a szennyezetlen és zavartalan jóság.

———————————————————————————————————————

Képesek vagyunk megértőek lenni, örömet, gyengédséget, szeretetet érezni, simogatni, ölelni, csókolni. Meg tudjuk becsülni önmagunkat, egymást, a világot. Képesek vagyunk arra, hogy világunkat egészséges természetességgel, egyszerűséggel és valóságos közvetlenséggel tapasztaljuk, mert alapvető természetünk, hogy ezt a jóságot minden adódó helyzetben átéljük.

Emberi méltóságunk és lelkületünk a kék ég ragyogására, a virágzó rétek szépségére, a hullámok csobogására van hangolva. Ha ráhangolódunk a valósághoz fűző természetes kapcsolatunkra, ráébredünk, hogy a jóság mindenben jelen van, és már történik – velünk is.

HOL VOLT, HOL NEM VOLT, ha úgy tetszik volt, ha úgy tetszik nem volt, keleten élt Kelet királya, nyugaton élt Nyugat királya, ám Közép népének nem volt királya, ezért a hatalmat a két szomszédos király magának követelte. Közép országának népe azonban a maga ura kívánt maradni, mert azt tartották, hogy egy idegen király “olyan, mint a hideg, amit a szél hoz a hegygerincen túlról.”
A két király egyre mondogatta Közép lakóinak, hogy találjanak maguknak vezetőt, mert úgymond: “Ha vezér nincs, törvény sincs.” Ezért aztán ők végül úgy döntöttek, választanak vezetőt maguk közül. A két király nagyot csalódott, hogy nem őket választották.
Élt Közép országában egy bátor és bölcs ember, őt szavazták meg királyuknak. A két szomszéd király azt találta ki, válasszák ki hármuk közül a legbölcsebbet. Össze is gyűltek Közép országában.
Kelet és Nyugat királya megkérdezte Közép urát:
– Van már törvényetek?
Közép királya így válaszolt:
– Ezidáig nem volt királyunk, törvényünk mégis volt:
A földé a fű törvénye,
a vízé a víz törvénye,
így hát van törvény.
A két király elgondolkodott, majd megkérdezték:
– Hogy lehet a földnek törvénye, hogy lehet a víznek törvénye?
– Országunkban eddig nem volt király – felelte Közép királya – s most azt kérditek, hogy lehetett mégis törvénye a fűnek és a víznek? Hát mit tehetnek az emberek a legelők füve nélkül, és a földek öntöző vize nélkül? El kell ismernetek, hogy minden törvény alapja az, amely a füvet és a vizet szabályozza.
Kelet királyát a válasz nem győzte meg, azonban Nyugat királya elismerte Közép urának bölcsességét, és így szólt:
– Olyan vagy, mint a közép, két szélsőség között, mint a szív a mellkas közepében.

MIKOR AZ ÚRISTEN a teremtés munkáját bevégezte, így szólott: – Virág, viríts és hervadj, tavasz jöjj és tűnj el, te is ember, tudd meg, hogy ha születtél, meg is kell halnod!
Az egész természet meghajlott az Úr akaratja előtt. A tavasz jött és el is tűnt, a virág virított és el is hervadott, minden, de minden változott a maga idejében, ebben a nagy természetben. Az Úristen jól ismerte az ember természetét, s szépszerivel meg is győzte Ádámot, hogy minden kezdetnek véginek is kell lenni. De Éva anyánk nem tudott semmit erről a törvényről. Egyszer éppen ott ült egy forrásnál, nézte magát annak a tükrében, midőn az Úristen odament hozzá, hogy őt is felvilágosítsa a változás törvényéről.
Éva anyánk keservesen zokogott, mikor az Úristen hozzá lépett:
– Miért sírsz, gyermekem? – kérdé tőle szelíden az Úr.
Éva anyánk fölnézett az Úristenre, s a saját homlokára mutatott. Az Úr úgy tett, mintha nem is vett volna semmit észre.
– Nem értem, mit akarsz, mondd szóval, leányom – szólt az Úr.
– Nézz, uram, a homlokomra! – szólt Éva anyánk szepegve, s rámutatott homlokán egy-két ráncra.
– Én nem tudom elszenvedni ezeket a ráncokat!
És sírt tovább keservesen a hiú asszonyi állat.
– Ó, az kicsiség, leányom – mondá az Úr -, elmúlik az, egyet se sírj, ne epekedj miatta.
Eleget beszélt az Úristen erre is, arra is, hogy hát a sima útból is lehet göröngyös, s a járt út is benőhet fűvel, de Éva anyánkat csak nem tudá megvigasztalni, egyre sírt, zokogott.
Az Úr, mikor látta, hogy minden beszéd haszontalan, elvesztette a béketűrést, s így szóla:
– Mondd meg, leányom, miért sírsz, ha megértettél engem!
Éva anyánk nagy felindulással azt válaszolá erre:
– Én értettelek meg téged?! Bizony nem értettelek meg én, Atyám! Nem is akarom megérteni soha, de soha a te törvényedet! Ezeket a csúnya ráncokat nem tűröm a homlokomon, ha még százezer törvényt csinálsz is!
S erre a felindult asszonyi állat nagy mérgében elájult. Az Úr pedig eltűnt, s többet nem is próbálta meg, hogy Éva anyánkat észre térítse. Azóta ezer meg ezer esztendő jött és ment el, de Éva leányai sem különbek ősanyjuknál. Ők is, mint ősanyjuk a forrásnál, megállnak a tükör előtt, s ha arcukon egy ráncot pillantanak, nem az ember, de a mennybéli Úristen sem tudná megvigasztalni.

EGYSZER RÉGEN, amikor Brahmadatta uralkodott Benáreszben, a jövendő Buddha az ő fiaként született meg.
A brahminok megjósolták, hogy amikor apját követni fogja a trónon, hatalmas király lesz belőle, minden erény birtokosa, messze földön híres az öt fegyver forgatásának művészetében való jártasságáról. Ezért az Ötfegyver királyfi nevet kapta.
Amikor betöltötte a tizenhatodik évét, a király elküldte tanulni.
– Ki legyen a tanítómesterem? – kérdezte a királyfi.
– A világhíres tanító Takkaszila városában, Gandhara országában.
A királyfi elment Takkaszilába, és kitanulta az öt fegyver művészetét. Öreg tanítójától megkapta az öt fegyvert, és elindult haza, Benáreszbe.
Útja egy erdőn át vezetett, ahol Loncsosmancsos, a rém kísértett. Az erdőszélen az emberek megállították:
– Ifjú diák, ne menj az erdőbe! Ott bent Loncsosmancsos a rém kísért. Mindenkit megöl!
Azonban az ifjú hős, bátor mint az oroszlán, folytatta útját, mígnem az erdő szívében találkozott a rémmel. A rém rettentő alakot öltött magára. Termete magas, mint a pálmafa, feje mint egy bozontos lugas, roppant szemei mint a tálak, agyarai mint a répák, orra mint a sólyom csőre, hasa vörösfoltos, tenyere és talpa kékesfekete.
– Hová erre? – bömbölte a szörny. – Állj! Az enyém vagy!
– Szörnyeteg! – válaszolt a felébredt szellem hőse – tudtam, mit teszek mikor az erdőbe léptem. Gondold meg, hogy közelebb merészkedsz-e, mert  mérgezett nyilammal végzek veled ott, ahol állsz! – Azzal dacosan  megfeszítette íját, és kilőtt egy halálos méregbe mártott nyilat a rémre. Ám a nyíl csak beleragadt a szörny loncsos bundájába. Újabb és újabb nyilakat lőtt rá, mígnem mind az ötven vesszője elfogyott, de hiába, mind a szörnyeteg bundájába ragadt, sebet egy sem ejtett rajta.
A rém leseperte magáról a nyilakat, és közelebb lépett. A királyfi kardjával hatalmas csapást mért rá, ám harminchárom hüvelykes kardja is megakadt a szörny szőrében. Most kopjával támadott, de az is a bozontba ragadt. Azután buzogányával mért rettenetes ütést, de mint a többi fegyver, az is csak a bundába ragadt.
Ekkor a hős felkiáltott:
– Szörnyeteg! Te még nem hallottál rólam, Ötfegyver királyfiról! Mikor az erdőbe léptem, én nem a fegyvereimben bíztam, hanem magamban! Gyere csak, hagy zúzzalak porrá!
Jobbkezével rettentőt ütött rá, ám keze is csak a szőrmébe ragadt. Ezután balkézzel, majd jobb és bal lábbal támadott, de hiába, mind csak a szörny bundájába ragadt. Végül homlokával ütött, de feje is csak odaragadt. A hős azonban még így, ötszörösen a rémhez ragadva is rettenthetetlen maradt.
A rém gondolkodóba esett:
– Ez egy valódi oroszlán az emberek között, egy páratlan hős, nem közönséges ember. Bár egy olyan szörnyeteg karmai közt van, mint én, meg se rezzen. Mióta ezen az úton az utazókat gyilkolom, egyszer sem láttam hozzá hasonlót. Hogy lehet, hogy nem fél?
Nem merte felfalni a királyfit, hanem megkérdezte:
– Hogy lehet az, ifjú diák, hogy nem félsz a haláltól?
– Miért félnék? – felelt a hős – Hiszen minden élet vége a biztos halál. Ezen felül, testemben törhetetlen kard van, melyet, ha megennél, sosem lennél képes megemészteni. Ez a kard téged belülről apróra szabdalna, így az én halálom a tiedet is maga után vonná. Ezért nem félek.
A rém elgondolkodott:
– Ez az ifjú igazat beszél. Egy ilyen hősből egy morzsányit sem lennék képes megemészteni. Útjára bocsátom hát – és mivel féltette saját életét, elengedte a felébredt hőst.
– Ifjú diák, emberek között oroszlán, nem eszlek meg. Menj utadra kezemből, mint a hold Ráhuéból, térj haza családod, barátaid és hazád örömére.
– Én magam most elmegyek, – mondta a királyfi – ami azonban téged illet, múltbeli rossztetteidből kifolyólag születtél gyilkos, húsevő szörnyetegnek, és ha ez életedben is folytatod a rossztettek halmozását, akkor sötétségből sötétségbe jutsz. Azonban, mivel most találkoztunk, ezentúl képtelen leszel rosszat cselekedni. Emlékezz rá, hogy az élet kioltása nyomorult újjászületést okoz, pokolban, éhes szellemként vagy állatként; emberként születés esetében pedig rövid élettel jár.
A felébredt hős megtanította a rémet az ártás kerülésének, és az erények művelésének áldásaira, s annak elméje attól kezdve a jó felé fordult. Nem ártott többé senkinek, s ahol csak tehette, segített. Az erdő jószellemévé vált, az emberek szerették, tisztelték és elhalmozták felajánlásokkal.
A királyfi pedig hazatért Benáreszbe, és később, atyja halála után, igazságos és jó király lett.

A mese szereplői által megjelenik a tudat:
A király – a tudat valódi természete, a megvilágosult tudat,
a bíró – a nemtudástól elhomályosult zavaros tudat,
a bíró lánya pedig – a felülemelkedő bölcsesség, mely minden fogalmat s képzetet meghalad.

***

Hol volt, hol nem volt, igazságos Mátyás királyunk uralkodása alatt esett meg. Mátyás király járt-kelt mindenfelé az országban. Egyszer egy kis faluba sétált, szétnézdegölődött, hogy él a nép. Meglátja, hogy van egy táblafelirat a bíró házán:
„Itt él a község bírója, aki minden gond nélkül él.”
Ezt Mátyás király nagyon megfigyelte, megnézte.

Magyarázó:
Ki a király?
A király a megvilágosult tudat,
a Mester, a Tanító, a Buddha.
Ki a bíró? A bíró a zavaros tudat,
amely begubózott önmagába,
s a nemtudás elhomályosítja.
Naivan éldegél az ostobaság álomvilágában,
melyben azt hiszi, az eltompultság a gondtalanság szabadsága.
Ez a helytelen meditáció állapota,
amikor tévesen úgy tartjuk, hogy a tudat lebutított mozdulatlansága
a végső megszabadulás állapota.

Király: „No, ha minden gond nélkül élsz, akkor adok én egy kis gondot.”
Ha már arra volt ilyen büszke, hogy minden gond nélkül lehet bíró. A Király visszamegyen Budára, nagyon elgondolkozik. Int a szolgának, hogy hozzon egy korsót. Régen voltak ilyen vizes korsók, kőkorsók, olyan csörgős korsók. Ki volt lyukadva az oldala az egyik ilyen kőkorsónak.
Király: „Vidd el a Bírónak, hogy foltozza meg a korsó oldalát, mert ha nem, akkor lefejeztetem.”
Megkapja a bíró a korsót, a levelet is hozzája. Nagy gondnak, bánatnak adta a fejét. Nagyon gondolkozott.
Kórus: Jaj, jaj, mi lesz most
Csak a baj és a gond
Kétségbeesés az úr,
ebből aztán nincs kiút
Nevess rajta, s ismerd be,
olyan a bíró, mint te!

Volt a bírónak egy 18 éves lyánya. Meg merte kérdezni, hogy:
Lány: „Édesapám, még magát nem láttam így szomorkodni soha, csak most a napokban. Mondja, mi baja magának? Nagyon el van szomorodva.”
Bíró: „Minek mondjam, lányom úgy se tudsz ezen segítenyi.”
Lány: „Édesapám, hátha tudok rajta segítenyi!”
Bíró: „Idefigyeljél, Édeslányom. A felséges király leküldött egy kőkorsót, hogy foltozzam be, mert ha nem, akkor lefejeztet.”
Lány: „Ejnye, Apó, ezen búslakodik annyira? Ezen töri magát annyira? Csomagolja be a korsót, küldje vissza a királynak, hogy fordítsa ki a korsót, mert minden ruhának a visszájára szoktuk a foltot tenni.”
Kórus: „Köd előttem, köd utánam, 
Mátyás királyt megtréfáltam! 
Itt se voltam, el se mentem, 
Azt sem tudod, mit, miért tettem! 
Nevess rajta, s ismerd be: 
Okosabb a lány, mint te!”
Bíró: „Jól van!”
El is küldte a királynak a korsót.

Magyarázó:
Ki a bíró lánya?
Ő a felülemelkedő bölcsesség megtestesülése,
a szabad, tágas, nyitott, rugalmas, furfangos, humoros rálátás bölcsessége.
Alapvető, természetes tulajdonsága,
hogy a zavaros tudat egysíkú gondolkodásának nem rabja,
hanem épp ellenkezőleg, képes kiemelkedni,
új, friss nézőpontokat felvéve vizsgálódni,
és a világban természetszerűleg jelenlévő lehetőségeket játékosan felismerni.

A Király, vagyis a Mester próbák elé állítja a Lányt, megvizsgálja a leendő tanítványt

Király: „Hát ez jó, ez helyes. Kifordítani nem lehet a kőkorsót.”
A király azonban nem hagyta annyiban a dolgot. 
Király: „Az nem lehet, hogy a bírónak soha nincsen gondja. Szolga, most vigyél el a bíróhoz egy malomkövet. Azt nyúzza meg, vagy lefejeztetem!”
Akkor megint nagy gondnak eredt a bíró, hogy most már lefejezik, mert egy malomkövet hogy lehessen megnyúzni.
Kórus: Jaj, jaj, mi lesz most
Csak a baj és a gond
Kétségbeesés az úr,
ebből aztán nincs kiút
Nevess rajta, s ismerd be,
olyan a bíró, mint te!
A lány szintén megkérdezte:
Lány:  „Édesapám, miért olyan szomorú megint?”
Bíró: „Édeslányom, mán ezen azt nem tudol segítenyi.”
Lány: „Hátha, Édesapám, nem lehet tudni…”
Bíró: „Most leküldött a Felséges Király egy malomkövet, hogy nyúzzam meg, mert ha nem, akkor lefejeztet.”
Lány: „Ajaj, Édesapám, ezen is gondolkozik, Maga? Egész nyugodtan küldje fel a malomkövet vissza. Írja meg a Felséges Királynak, hogy először engedje le a vérérűl, mert semmi állatot nem lehet megnyúzni, míg el nem vágják a nyakát, le nem eresztik a vérit. Ő is először eressze le a vérérűl a malomkövet!”
Kórus: „Köd előttem, köd utánam, 
Mátyás királyt megtréfáltam! 
Itt se voltam, el se mentem, 
Azt sem tudod, mit, miért tettem! 
Nevess rajta, s ismerd be: 
Okosabb a lány, mint te!”
Felküldte bíró a királyhoz a malomkövet.
Király: „Hogy ez a Bíró mindenre tudja a választ!”
Akkor egyszer csak azt a hírt kapja a bíró, hogy menjen fel Budára, a Király elejibe. Nagyon megörült ennek a bíró, elindult büszkén, körülbelül arra a gondolatra, hogy megkapja méltó jutalmát.
A király azt kérte a bírótól, hogy mondja meg, ki adta a jó javaslatokat neki. Hát a bíró minden további nélkül megmondta, hogy:
Bíró: „Van nekem egy 18 éves lyányom, az adta ja javaslatot mind a két dologra.”
Király: „Jól van, bíró, helyes! Haza megy, megmondja a lányának, hogy én üzenem, hogy jöjjön fel hozzám Budára, se ruhában, se meztelenül, se lóháton, se kocsin, se gyalog, se úton, se úton kívül. Ajándékot hozzon is, meg ne is, mert ha nem…lefejeztetem.”
Bíró: „Hááá, eztet nem létezik megcsinálni. Ennyi mindent sehogy se.”
Kórus: Jaj, jaj, mi lesz most
Csak a baj és a gond
Kétségbeesés az úr,
ebből aztán nincs kiút
Nevess rajta, s ismerd be,
olyan a bíró, mint te!
Elmondja a bíró a lányának:
Bíró: „Na, lányom, most mán végem van.”
Lány: „Miéé, édesapám?”
Bíró: „Azt üzente a Felséges király, hogy menjél fel hozzá Budára, de se ruhában, se meztelenül, akkor se lóháton, se kocsin, se úton, se úton kívül. Ajándékot vigyél is, meg ne is.”
Lány: „Jól van, édesapám, elmegyek. Ezen nem kell megijedni, édesapám! Rendben van!”
Levette a lány a harizsnyáját meg a bugyogóját. Se teljesen meztelen ne legyen, ugye, se ruhában ne legyen. Fogott egy fehér galambot, két kosár közé fogta. Fogott egy bakkecskét, az egyik lábát rátette a bakkecskére, a másik lábával meg ment egy lábbal az út szélén. Így ment fel a lány Budára a király elejibe.

Magyarázó:
A lány útja a királyhoz – a belső utazás, amely elvezet a Belső Mesterhez.
Az, hogy se ruhában, se meztelenül ne legyen,
azt jelenti, hogy ne hétköznapi tudatállapotban, hanem meditáció állapotban legyen.
Az, hogy se úton, se úton kívül ne menjen,
azt jelenti, hogy útja ne a világban vezessen,
hanem járjon ehelyett a belső ösvényen.
Az, hogy ajándékot egyszerre vigyen is, meg ne is vigyen,
azt jelenti, hogy a Mesternek ne anyagi, hanem szellemi felajánlást tegyen.
Az, hogy bakkecske hátán van a lába,
s a belső utat úgy járja,
azt jelenti, hogy a rejtett lényegi energiákat felkeltette –
aminek a jelképe a bakkecske –,
és a mesterrel való találkozáshoz ez vezeti el.

Mikor odaért, persze meglátta a király, ilyen csodajelenetet, hogy milyen lovagló huszár megy elejbe! Akkor a lány:
Lány: „Felséges királyatyám, parancsolatodra megérkeztem! Nézzél meg! Az ajándék tessék!”
Szétszedte a két kosarat, a galamb elrepült. Vitt is, meg nem is ajándékot. Azt mondja a király:
Király:  „Édeslányom, nagyon jól van, de úgy látom, ruhában jöttél.”
Erre a lány felemelte a szoknyáját:
Lány:  „Felséges királyatyám, a mejjemet elfedtem, de a csúnyámat nem.”
Kórus: „Köd előttem, köd utánam, 
Mátyás királyt megtréfáltam! 
Itt se voltam, el se mentem, 
Azt sem tudod, mit, miért tettem! 
Nevess rajta, s ismerd be: 
Okosabb a lány, mint te!”

Magyarázó:
A lány meztelen csúnyája
az odaadás lótuszvirága,
amely megnyílott a Mester
áldásának befogadására.
Egyben a felülemelkedő bölcsességet is jelenti,
a tudat természetének tökéletes nyitottságát, a befogadást, mely feltétel- és ferdítés-nélküli,
túl van a fogalmak és a gondolatok korlátain, s a nemtudás fátyla sem szennyezi,
így látja a dolgokat annak,
ahogy azok valójában vannak.
Gondolaton és szón túljutott
tudás, kezdet- s végtelen mint a tér,
ki-ki önnön tudása látja csak,
Buddhák Anyja jószerencséjét!

2. rész

Király: „Bizony, ha eljöttél, itt is maradsz örökre! Feleségül veszlek, egyet azonban ígérj meg nekem: Bármi történjék is, soha nem fogsz ítélkezni! Ha ezt megszeged, visszaküldelek az apád házába!”

Magyarázó:
Miután a lány a próbákat kiállta,
a Mester tanítványának fogadja,
és bevezeti a tudat természetének látásába.
A nem-ítélkezés az alapvető tanítása,
ami a meditáció alapja.
A meditációban nincs elfogadás és elutasítás,
mind a jó, mind a rossz, egyszerűen csak a tudat mozdulata, semmi más.
Minden a tudat.

Király: „Egyet ígérj meg nekem: Bármi történjék is, soha nem fogsz ítélkezni! Ha ezt megszeged, visszaküldelek az apád házába!”
Lány: „Édes Uram, rögvest megígérem, ha te viszont azt ígéred meg nekem, hogy ha valaha is visszaküldenél apám házába, magammal vihetem azt, ami számomra a legkedvesebb.”
Mindketten ígéretet tettek. Hosszú évekig boldogan éltek. Mígnem egyszer a Király háborúba nem ment.
Ez idő alatt két parasztember járult a Királyné elé.
Paraszt 1: „Fenséges Királyném, tégy igazságot köztünk! Egy pajtába volt bekötve az én ökröm meg a komám tehene. Reggelre az én ökröm alatt egy borjat találtunk. A komám azt állítja, hogy a borjú az övé, én meg azt, hogy az enyém. Ha nem az ökröm ellette volna a borját, akkor ott találtuk volna a tehén alatt.
Paraszt 2: „No, hallod-e, olyan még nem történt, mióta a világ a világ, hogy borjat elljen az ökör, add hát csak vissza nekem a borjamat!”
Kórus: Ne ítélkezz, ne ítélkezz
Ez hát a legfontosabb
A nyitott szív, meglásd
Elűzi a gondokat.
A Királyné törte egy kicsit a fejét, majd azt mondta a Parasztnak:
Királyné: „Eredj a tenger partjára, van ott a Királynak egy nagy tábla búzája, éjjel-nappal azt őrizteti, mert hát a tengerből rájárnak a halak, s szörnyű kárt tesznek benne.”
Kerekedett ám a paraszt szeme.
Paraszt 1: „De már olyan bolond nem vagyok, hogy ezt elhiggyem. Sohasem evett búzát a hal, mióta a világ a világ.”
Királyné: „De bizony bolond kend, mert ha bolond nem volna, nem állítaná, hogy a kend ökre ellette a borjat!”
Bezzeg hogy a paraszt elszégyellette magát, s visszaadta a borját a tehén gazdájának.
Amikor a Király hazatért a háborúból, megtudta, hogy a felesége a távollétében igazságot tett a parasztok ügyében. Nagy haragra gerjedt.
Király: „Megszegted az ígéretedet, mert ítélkeztél! Fogd a sátorfádat, menj vissza apád házába. Le is út, fel is út!”
A Királyné szomorúan azt mondta:
Királyné: „Igazad van, Édes Uram! Ígéretedhez híven azonban engedd meg, hogy magammal vigyem azt, ami a legkedvesebb számomra.”
A Király igent mondott.
A királynénak sem kellett egyéb, álomitalt töltött a király poharába, az egy húzásra ki is itta, el is aludt mindjárt. Akkor a királyné beültette a királyt a hintóba, úgy vitte haza, az apja házához, ott meg puha ágyat vetett neki, beléfektette s várta, mikor ébred fel.
Estefelé felébred a király, körülnéz, ámul, bámul, csudálkozik, s kérdi:
Király:  „Ugyan bizony, hol vagyok?”
Királyné: „Te bizony itt, lelkem uram, az apám házában.
Király: „Hogy mertél ide hozni?”
Királyné:  „Hát nem engedted meg, hogy magammal hozzam, ami nekem a legkedvesebb? Te vagy nekem a legkedvesebb, hát elhoztalak téged.”
Tetszett a királynak ez a beszéd, hogy még a könnye is kicsordult belé. Azt mondta:
Király:  „No, de most már ásó, kapa s a nagy harang választ csak el egymástól, lelkem feleségem!”

Magyarázó:
A lány, a tanítvány az útmutatást nem érti,
ellene cselekszik – ítéletet hoz, elbukik.
A zavaros tudat szintjére visszaesik –
az apja házába visszakocsizik.
Azonban mégis, a tiszta odaadása erejéből végül a Mester áldását megkapja –
ami által szétválaszthatatlanná válik a mester és a tanítvány tudata –
ezt jelenti a szakrális nász – a Mester és a tanítvány tudatának eggyé válása.

Kórus:  Az én mesém ennyi volt,
            füle, farka benne volt,
            aki ett ma kását,
            ennek mondja mását!
            Máig is élnek, ha meg nem haltak.
           Aki nem hiszi, járjon utána!