• Mesék
• A tudat természetére rámutató mesék

Minden létező összefügg minden mással
– így az elme is a világgal –,
és a valóságban semmi sem különíthető el
semmi mástól, ugyanúgy,
mint a háló szemei egymástól.

HA  ÖNMAGUNK  ÉS  A  VILÁG alapvető jóságára nem vagyunk képesek ráhangolódni, úgy érezzük, valami hiányzik életünkből. Elégedetlenséget érzünk, bár nem tudjuk pontosan meghatározni miért, és állandóan küzdünk elégedetlenségünk megszüntetéséért. Hiányérzetünk és küzdelmünk, úgy tűnik, egy alapvető elszakítottság és szembenállás érzetből adódik: én, szemben önmagammal; én, szemben másokkal; én, szemben a dolgokkal.

Megszoktuk, és arra neveltek, hogy világunkban a dolgoknak tulajdonítsuk a legfontosabb helyet.

A világot mint a  dolgok világát látjuk, és a dolgokat mint tőlünk független létezőket tapasztaljuk meg. Ez a látásmód azonban csak egy szokás. Egyszerűen az történt, hogy tudtunk nélkül, és így szabad elhatározásunkon kívül felvettünk és szokásunkká tettünk egy olyan szemléletet, amelyet pusztán külső és belső kényszerek erőltetnek ránk. Ennek a szokásnak megfelelően azután mindig az az érzésünk, hogy boldogságunk és szenvedésünk tőlünk független dolgok, személyek vagy események függvénye.

Azonban ez csak egy szokás, és mint minden szokást, meg lehet változtatni.

Gondoljunk csak az álom példájára. Álmunkban is látunk dolgokat, és a dolgok ott is tőlünk független létezőknek tűnnek. Ha kellemes dolgokkal álmodunk, álmunkban boldogságot érzünk, ha kellemetlen dolgokkal álmodunk, szenvedünk. Mindez így van a közönséges álmok esetében, amelyekben nem vagyunk tudatában annak, hogy álmodunk.

Előfordulhat azonban, hogy tudatos álmunk van, vagyis tudatában vagyunk annak, hogy álmodunk. Ilyen esetben az álomban látott dolgok elveszítik meghatározó szerepüket, hiszen tudjuk, hogy az egész csak álom. A kellemes dolgoktól nem esünk elragadtatásba, és a rossz dolgok sem okoznak rémületet, fájdalmat – egyszerűen nem kerülünk a dolgok hatása alá, mert tudatosságunk révén szabadok vagyunk. Mindebből tisztán láthatjuk, hogy az álmainkban átélt boldogság és szenvedés elsősorban nem a dolgokon múlik, hanem azon, hogy álmunk természetét illetően tudatosak vagyunk, vagy pedig tudatlanok.

Az ébrenlét állapotában ugyanígy lehetünk tudatosak vagy tudatlanok. Ha tudatlanok vagyunk, a világról alkotott téveszméinken alapuló, mélyen beidegződött látásmódunk a zavaros érzelmeinkkel – a gyűlölettel, a ragaszkodással, a gőggel, az irigységgel és az ostobasággal – kart karba öltve ugyanolyan mértékben elvarázsol – hatnak bennünket, akár egy álom. Ha azonban tudatosak vagyunk, és ismerjük tudatunk csalárd mesterkedésének valódi természetét, a varázslatnak nem kerülünk a hatása alá, hanem megőrizzük higgadtságunkat, józanságunkat és szabadságunkat.

Ha ezt alaposan mérlegeljük, beláthatjuk, hogy

örömünk és bánatunk, boldogságunk és szenvedésünk az ébrenléti állapotunkban is főképp attól függ, hogy tudatosak vagyunk-e vagy pedig tudatlanok,

míg a dolgok jelentősége életünknek ezekben a legfontosabb kérdéseiben háttérbe szorul.

A Belső Ösvény ezért egy alapvetően új gondolkodásmódot javasol, melynek alapja a felismerés: a világ az elme virága. Eszerint mindegy

tudatunk olyan, mint egy virágzó fa, amelyen a virágok a világ jelenségei, dolgai.

Ha a fa egészséges és jól van, a virágok is egészségesek és jól vannak. Ha a fa beteg, a virágok is betegek. Ahogy a fán nőnek a virágok, úgy hozza létre tudatunk is a világ jelenségeit. Tudatunk változásai magukkal hozzák világunk változásait.

A tibeti és a magyar belső ösvény közös meséi, melyek megmutatják, hogy a tibeti és a magyar mesterek ugyanazt a nem-dogmatikus utat tanítják.

A világ jelenségeit négy osztályba sorolhatjuk, elménk négy alapvető állapota alapján:

1. ébrenléti jelenségek,

2. álombéli jelenségek,

3. a halál jelenségei,

4. halál utáni jelenségek.

Ha az elménk “rendben” van, akkor e négy alapvető állapotban bármi tapasztalat születik bennünk, az mind “rendben” lesz.

…………………………………………………………………………………………….

Boldogok leszünk ébren és álmunkban, és a halál jelenségeit úgy éljük át, mint boldog átmenetet a halál utáni boldog állapotba.

……………………………………………………………………………………………..

Azonban, ha képtelenek vagyunk elménket rendbe tenni, és rendben tartani – ami nem abból áll, hogy valamiféle mesterséges „rendet” ráerőszakolunk elménkre, hanem egyszerűen abból, hogy feltárjuk és megismerjük elménk, azaz önmagunk már meglévő igaz természetét, az alapvető jóságát, és igaz természetünkkel azonosulva, természetes állapotunkban megmaradunk –, ha erre képtelenek vagyunk, akkor a zavarosan kavargó, kusza elménk zavarosan kavargó és kusza jelenségeket fog tapasztalni mind a négy állapotában.

Az elérhetetlen öröm és boldogság illanó délibábját a zűrzavar szüntelen fergetege kíséri állandó kielégületlenséggel és szenvedéssel, mind ébrenlétünkben, mind álmunkban; a halál és a túlnan gondolatai pedig rettegéssel töltenek el. Halálunk, amikor elérkezik, szenvedést hoz, amely testünk elhagyásával sem ér véget, hanem folytatódik az elménk halál utáni, anyagi test nélküli állapotában is.

“A világ az elme virága” szemlélete azt jelenti, hogy megváltoztatjuk azt az alapvető szokásunkat, hogy énünket mereven elválasztjuk a világtól, a dolgoktól, vagyis mindattól, amit nem tartunk énünknek.

………………………………………………………………………………………………………

Az “én és önmagam,” “én és mások,” “én és a világ dolgai” mereven megosztó, szokásos képzetei helyett, a világ az elme virága személyes és általános jelenségeken alapuló, természetesen összekapcsoló, egyesítő szemléletét vezetjük be életünkbe.

……………………………………………………………………………………………………..

E szemlélet segítségével beláthatjuk, hogy nem vagyunk, és soha nem is voltunk elválasztva semmitől, elválasztottságunk csak egy hamis és alaptalan érzés. Énünk jelenségei és a világ jelenségei szétválaszthatatlanul összefüggenek, a valóságban nem létezik köztük elválasztó határ.

Jó példa erre az álmunkban látott tigris, amelyet önmagunktól elválasztott, önerejéből létező, veszedelmes állatnak élünk meg, és rettegve menekülünk tőle. Felébredés után azonban belátjuk, hogy csak a mi saját elménk teremtette, és így egy csapásra megszabadulunk a szenvedéstől. Mindazonáltal, az álombeli félelem és a menekülés keltette szenvedésünk valóságos, hiába okozza egy puszta téveszme.