Mi lesz a csikótojásból?
Magyar mese
A RÁTÓTI CSŐSZ egyszer a mezőn egy hamvas úritököt talált.
– Tyű, fékom adta-teremtette, hát ez már megint mi?
Fölvette, megtapogatta, megszagolta, de a maga fejétől mégse tudta kitalálni, hogy mi. Bevitte hát a faluházára, ahol éppen együtt volt a kupaktanács. Mikor a csősz a tököt letette, az éltes elöljáró urak is mind elszörnyülködtek.
– Sok időt megértem, de ilyen istenteremtményét mégnem láttam világéletemben.
– No, én is sok mindenen keresztülmentem, de ilyent még én sem ettem életemben.
– Hát hiszen, ami azt illeti, én se vagyok már mai gyerek, hanem azért a fene jobban tudja ám, hogy mi a csoda lehet ez.
Itt aztán a bíró beleszólt:
– Hát, atyafiak, ez – miként a formája is mutatja – semmi, de semmi más nem lehet, csak tojás.
– Persze, hogy tojás! Mert mi a durrogó ménkő is lehetne, ha nem tojás.
Ezt aztán a csősz is megerősítette azzal, hogy egészen meleg volt, mikor tarisznyájába tette. A bíró nemhiába volt okos ember, mert most még azt is tudni akarta, hogy a tojás micsoda tojás. Az öreg elöljárók gyíksárkányra, meg lúdvércsére gondoltak, de a bíró inkább a csőszre hallgatott, aki olyaténképpen beszélt, hogy akkoriban egy idegen csikó csatangolt a határban. Erre aztán az elöljárók is rázendítettek.
– Úgy van! Ez//Az az idegen csikó tojta. Mert mi az istencsodája is tojhatott volna nekünk ekkorát?
– No ha eddig már szerencsésen eljutottunk – szólott a bíró –, még csak azt mondják meg atyafiak: mitévők legyünk?
– Kiköltetjük!
– Ki ám, de mivel? A mi lovaink nem tojnak, tehát nem is költenek.
Ámbátor mindenki törte a sütnivalóját, mégis csak a bírónak támadt jó gondolata.
– Tudják mit, atyafiak? Amihez nincsen elegendő esze a rátóti lónak, van a rátóti tanácsnak. Én amondó vagyok, hogy a drágalátos tojást költsük ki mi magunk. Nagy szó volt bíz ez, de azért bólintottak rá valamennyien. Jó példának okáért először a bíró ülte meg, aztán ülték a többiek is rendben, amint következett.
Bizony még ma is ülne rajta valaki, ha a szomszéd falukban rebesgetni nem kezdték volna, hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás. Erre aztán az elöljárók is zúgolódni kezdtek, hogy ők bíz nem ülik tovább senki lova tojását. A bíró nagyon elszomorodott, mert szentül meg volt győződve, hogy a kiscsikó már mozog. Az elöljárók meg váltig állították, hogy a tojásnak már szaga van. Végtére is megállapodtak hát abban, hogy a záptojást kiviszik a határra, s onnan egy dombról afelé a falu felé gurítják, amelyik a rátóti tanács kiszólásában leginkább serénykedett.
Most aztán az egész Rátót kiállt annak a csodájára, hogy csúffá lesz téve a rossznyelvű szomszéd falu. Mikor az orrukat már valamennyien befogták, a bíró gurítani kezdte a csikótojást. A tojás gurult, gurult, s a domb alján belegurult egy galagonyabokorba. Ott ripityára törött, a bokorból pedig ugyanakkor kiugrott egy pici nyúl. Egész Rátót elkiáltotta magát:
– Ni, a piciny csikó! Fut a piciny csikó! Utána, emberek!
A sok nép utánaeredt. A dombon csak a bíró maradt, és szomorúan mormogta magában:
– Nem megmondtam, hogy a csikó már mozog. Hej, miért is nem ültük hát türelemmel még egy-két napig azt az istenadta csikótojást!
Tanítás a meséhez
Mesénk elején az úritök egyszerűen csak az, ami, vagyis egy olyan jelenség, amely a rátótiak számára teljességgel megfoghatatlan, nincs rá semmilyen nevük, fogalmuk, semmi módon nem tudják beskatulyázni, mígnem a bíróban felmerül a tojás képzete. A „főtudós” nyomában azután a sok tudós elme létrehoz egy teljes, mindenre kiterjedő szemléletet, fogalmi rendszert, ideológiát.
Így működik tudatunk, így építi fel a csodálatos, szabad, megfoghatatlan tüneményekből a korlátolt világunkat,
amelyet a saját tudatunk végül a szabadság és a lehetőségek játékának végtelen teréből a kusza fogalmak, rögeszmés beidegződések és kényszercselekedetek áttekinthetetlen, zűrzavaros szövevényének börtönévé korlátoz. Így alkotjuk meg minden korban a leírhatatlan jelenségekből az éppen adott kor divatos tudományos és vallásos világképét, és kiáltjuk ki minden idők legfejlettebb, mindenek felett álló diadalmas szemléletévé.
Ezt a folyamatot mesénk több lépésben írja le. Első lépés a közvetlen szembesülés a meztelen valósággal, a csodával, ami nem más, mint a világ alapvető jósága, szentsége. A második lépésben, minthogy a csodát nem képesek feltételektől mentesen, önmagáért értékelni, a „főideológus” személyes jelenségei alapján megfogalmazzák a „csikótojás” általános csoportjelenségét, mint mindenkire érvényes igazságot, amelyben mindenki vakon hisz.
Harmadik lépésben megalakítják a csikótojás-költők közösségét, amelynek tagjai bölcs vezetőjükre bízva magukat, hitbuzgón végzik dolgukat a várt üdvösség reményében. Negyedik lépésben, mivel az eredmény késik, valamint kívülről jövő szempontok hatására, a vezető kivételével mindenkinek meginog a hite, és többé nem hisznek abban, hogy saját maguknak valóságos hasznuk lesz hitük gyakorlásából.
Azonban még nincs minden veszve, mert hátra van az ötödik lépés, az hogy ideológiájukat fegyverként felhasználva új életet pumpálnak bele, és újraegyesítve a kétkedőket, hadba vonulnak a hitetlenek ellen azért, hogy valami hasznuk mégiscsak származzon az egészből.
Az egész folyamat értelmi szerzője és karmestere a főideológus, aki mindvégig képtelen belátni balgaságát, és bár sajátkezűleg indította el még a háborút is, olyan korlátolt, hogy az immáron pusztítóvá vált, visszájára fordult doktrína mellett mindvégig makacsul kitart.
Ahogyan a mondás mondja:
Az az igazán ostoba, aki magát bölcsnek tartja. Aki belátja önmaga ostobaságát, az legalább ebben bölcs.
Mindez tetten érhető a saját belső világunkban, de ezt játsszuk el a közvetlen környezetünkben, családunkban és munkahelyünkön is, és a történelem során is ugyanezt játsszuk el újra és újra a társadalom szintjén, a vallások, a politika és a gazdaság területén.
Négy fátyol
Mesénk tanulságát egy másik szinten is magyarázhatjuk. Ez a szint tudatunk belső világa. A mese leírja tudatunk jelenlegi zavaros állapotának a fokozatos kialakulását, négy lépésben.
Tudatunkat négy fátyol homályosítja el. Ez a négy fátyol megakadályozza, hogy a világot tisztán, elferdítések és téves képzetek nélkül, a maga feltételektől mentes, közvetlen valóságában észleljük, úgy ahogy van. A négy fátyol a nemtudás, a megszokás, a zavaros érzelmek és a cselekedetek fátyla.
Minden pillanatunkban jelen van számunkra a lehetőség, hogy a dolgokat, a világ csodálatos, megfoghatatlan tüneményeit közvetlen természetességgel észleljük.
Ez meg is történik, azonban olyan gyorsan játszódik le, hogy észre sem vesszük, mert a közvetlen észlelés villanását követően a négy fátyol minden pillanatban újra és újra ránk borul.
Az első fátyol a nemtudás, ami azt jelenti, hogy nem vagyunk képesek felismerni a jelenségek igaz természetét, azt, hogy olyanok, mint a szivárvány az égen – tisztán megmutatkoznak, de teljességgel megfoghatatlanok. Ehelyett a jelenségeknek korlátozott, szilárd, megfogható létet tulajdonítunk, úgy érezzük, a dolgok el vannak választva tőlünk, és önmagukban, saját erejükből léteznek. Ez történik álmunkban is, amikor a tudatunk teremtette tigrist valódinak hisszük. – A mese ezt úgy írja le, hogy senki sem tudja, mi lehet a tök, és rámondják, hogy tojás.
A nemtudást tovább szilárdítja a megszokás fátyla. A megszokás itt azt jelenti, hogy mikor egyszer már a tüneményeket megszilárdítottuk, akkor úgy érezzük, hogy szilárdságuk és lehatároltságuk természetes, sőt másképp nem is lehetne. Az álom példájával élve: Az az érzésünk álmunkban, hogy az álom valóság, fel sem merül, hogy fel lehet belőle ébredni; a tigris teljesen valóságos. – A mese ezt úgy írja le, hogy a tök mindenki számára természetesen csikótojás lesz, nem is lehetne más.
A harmadik fátyol a zavaros érzelmek fátyla. A bonyolításnak ezen a szintjén az történik, hogy teremtményünk, a szilárdnak, tőlünk elválasztottnak és lehatároltnak tűnő dolgokból álló világ érzelmi viszonyulásokra késztet bennünket. Van ami tetszik, van ami nem, és vannak közömbös dolgok. Ennek megfelelően vágyat, ellenszenvet, közömbösséget és más érzelmeket érzünk, amikor világunk különböző dolgaival szembesülünk – ami tovább szilárdítja zavaros tudatunkat. Az álomban ez úgy jelentkezik, hogy az álombeli tigristől félünk. – Mesénk ezt úgy írja le, hogy a csikótojás ragaszkodást, elvárást, és végül a hitetlen szomszéd falu iránt haragot szül.
A negyedik fátyol a cselekedet. Ez azt jelenti, hogy érzelmeink tettekre ösztönöznek: a vágy birtokbavételre, az ellenszenv eltaszításra vagy megsemmisítésre, és így tovább. Az álombeli tigristől rettegve menekülünk, vagy megöljük. – Mesénkben a csikótojást ki akarják költeni, majd pedig haragjukban rágurítják a szomszéd falura.
Így alakul ki jelenlegi zavaros tudatállapotunk, és vele együtt a zavaros világunk.
Megtisztulás a négy fátyoltól
A szemlélődés gyakorlatával fokozatosan megtisztíthatjuk magunkat a négy fátyoltól,
és ráhangolódhatunk önmagunknak és a világnak a fátylak alatt mindig is jelenlévő alapvető jóság természetére, a világ szentségének érzetére.
A tisztítás folyamatát a legkülső, negyedik fátyollal kezdjük, és lépésről-lépésre haladunk egyre beljebb. Cselekedeteinket úgy tisztítjuk, hogy kerüljük a zavaros érzelmektől ösztönzött tetteket, és józanul felelősséget vállalunk minden cselekedetünkért. Az ártalmas rossztetteket megalkuvás nélkül kerüljük, és csak jót cselekszünk; amennyit csak tudunk, segítünk. Emellett tisztító gyakorlatokkal megtisztulunk a múltban elkövetett rossztetteink lenyomataitól is, amelyeket összegyűjtöttünk alaptudatunkban, és amelyek a jövőbeli szenvedésünk magvai.
A zavaros érzelmeket úgy tisztítjuk, hogy egyrészt, nem szállunk harcba velük – nem próbáljuk meg sem elfojtani, sem pedig kiélni őket, mert küzdelmünktől csak tovább erősödnének –, hanem egyszerűen csak annak látjuk őket, amik – érzelmeknek –, s így nem ragadnak magukkal. Másrészt új, tiszta, elfogulatlan, nagyszerű érzelmeket fejlesztünk ki – együttérzést, szeretetet, rokonszenvet, tiszteletet, hálát – részrehajlás nélkül, minden egyes lény felé. A megszokást úgy tisztítjuk, hogy szemlélődésünkben ráhangolódunk alapvető jóságunk belső ragyogására, azonosulunk alaptermészetünkkel, miután egy képzett tanítótól meghatalmazást kaptunk rá.
A nemtudástól úgy tisztulunk meg, hogy tanítónk vezetésével megismerjük a tudat természetes állapotát, amely megfoghatatlan, de megtapasztalható, és tökéletesen azonosulunk vele.