• Nemrót Aranykertje Templom
• Kacsalábon forgó vár

Hun volt, hun nem volt, volt a világon egy király, annak meg három fia. Volt ennek a királynak a kertjében egy gyönyörű szép körtefa, olyan körtéket termett, hogy már olyan a világon se volt több. Egyszer a király észreveszi, hogy minden éjszaka valaki jó-jó megdézsmálja a körtét, az ágakot meg cudarul összevissza tördösi. Azt mondja a legöregebb fiának:

— Eredj ki, fiam, a fa alá hálnyi, oszt nézd meg, ki vihetyi el az én körtémet? Este kimegyen a legöregebb fiú, de alyig hogy ott volt egy kicsit, elaludt, másnap az apjának nem tudott semmivel se beszámolnyi. Haragudott az, hogy ezekre már semmit se lehet bíznyi, ott vagyok velük, ahun a part szakad.

— Eredj ki te, középső fiam! Te már majd csak okosabb leszel, a bátyádnál. De el ne aludj, a teremfáját az apádnak, mert agyonütlek, tudod-e? A középső tartotta magát, hogy:

— Ne féljék, édesapám! Én már majd megőrzöm!Az is kiment a kertbe még estefelé, de valahogy besötétedett, azt is elnyomta az álom. Reggelig úgy aludt, mint a tej. Megy az apjához, az kérdezi, de ez se tudott okosabbat mondanyi a bátyjánál. A király most már oszt haragudott igazán.

— No! Még ilyen gyerekeket! Már embernyi emberek, oszt nem várhatsz tűllök annyit, hogy egy éjszaka egy fára felvigyázzanak! Ördög bújjék a bőrébe, ha már ember az ember, akkor legyék ember, ne álomszuszék! No! Még az is huncut, aki az ilyen gyerekekre ránéz!

— Hallod-e te, letkisebb fiam! eredj ki te a kertbe, ha már a bátyáid olyan gyámoltalanok voltak, őrözd meg te azt a fát! de el ne aludj ám!

A letkisebb nem szólt semminőt se. Este kiment szó nélkül a fa alá, leterítette a bundáját, a puskáját meg a fához támasztotta, úgy virrasztott. Kerülgette az álom őt is, de azért nem aludt el. Egyszer, ahogy ott virraszt, hall valami morcogást, arra néz, hát látja, hogy egy nagy bika behajlik a kerítésen, oszt csak veri le a körtét a szarvával, ő se volt rest, felkapta a puskát, oda a bikának vele. Belelőtt.

Megijedt a bika, iszontatóan ordított, oszt szaladt, szaladt, ki tudja merre. A kis királyfi hiába nézett utána a kerítésen, már nem láthatta meg, merre megy, csak a dörmögésit hallotta. Megy be reggel a letkisebb, már az apja várta.

— No! mi újság? Hát elmondta, hogy mit látott. Egy nagy bika hajlott be a kerítésen, az verte le a körtét, ő meglőtte a bikát, de megfognyi nem bírta, mert elszaladt. Örült az apja csodálatosan, hogy letkisebb létére ő a letfáinabb ember. Akkor oszt azt mondja a király a letkisebb fiának:

— No! kedves fiam! Ha te nekem meg tudod mondanyi, hogy az a bika hol lakik, hát ember leszel előttem! Eredj, keresd föl, oszt hozzál róla hírt!

A gyerek várt még egy napot, azalatt a bátyjai is elígérkeztek, hogy elmennek vele. Másnap felkészültek, oszt mentek a bikát keresnyi.

Mentek, mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer találtak egy nagy kutat. Szomjan voltak, épp innya akartak. De a letkisebb, ahogy körülnézett meglátta, hogy a kút körül vérnyomok vannak. Egyet gondolt, azt mondta:

— Halljátok-e, ne menjünk mink tovább! Látjátok-e, itt a vér, amit a bika elcseppentett, még itt van a lába helyi is, ahová lépett! Eresszetek le engem ide, de ha a kötelet megrántom, húzzatok fel!

Elészedték oszt a tarisznyábul a köteleket, összekötözték, a letkisebb az egyik végét a derekára hurkolta, oszt ment a kútba, a bátyjai meg eresztették. Ment ő lefele, ment sokáig, de a fenekére csak nem tudott akadni.

Egyszer nagy sokára — de már olyan sötét volt odabe, mint éjfélkor — látott egy kis világosságot, ott földet ért a lába, a kötelet leoldotta a derekáról, oszt szétnézett. Letelőbb is látott egy libalábon forgó várat. Nem tudta, hogy mi lehet abba, kíváncsi volt, hogy ő megnézi. Azt mondja:

— Hallod-e, te libalábon forgó vár, állj meg, ha mondom! A vár megállt, ő meg bement. Ahogy belép, mellát egy szép királykisasszonyt.

— Adjon Isten jó napot!

— Adjon Isten! Hun jársz itt te, te boldogtalan! Nem tudod, hogy itt a hatfejű sárkány lakik? Szétszed, ha hazajön!

A királyfi csak azt mondta, hogy:

— Majd lesz valahogy, csak adjál ennem valamit, mert éhen vagyok. A királykisasszony adott neki egy nagy tál ételt. De alighogy elfogyasztotta az utolsó falatját a királyfi, jött a hatfejű sárkány. Már a kapuból dörmögte, hogy:

— Ki van itt, mert én idegen bűzt érzek!

De már mire bement, maga is mellátta, hogy a királyfi van odabent. Ennyi kért a feleségétől, mert a királykisasszony a feleségi volt, oszt bírokrahítta a királyfit. A királyfiba nem szaladt bele a madzag, azt mondja neki:

— Gyere no! Ide vele, ha van benne!

A sárkány, ahogy a királyfi megfogta — annyit se tudott szólnyi, hogy: ammen, felfordította a szemét, oszt megdöglött. A királykisasszony rémtelen elcsudálkozott a királyfi erején. Megkérdezte: kiféli? merrül való? mért jár itt? miegymás, a királyfi elmondta oszt sorba az egész útját.

Akkor onnan eljött, ment tovább. Látott egy kacsalábon forgó várat. Azt mondja annak is:

— Hallod-e, te kacsalábon forgó vár, állj meg, ha mondom!

Az szó nélkül megállott. Bement, holott ott meg még szebb királykisasszonyt talált. Köszönt annak is.

— Adjon Isten, jó napot!

— Adjon Isten! Hát te hun jársz erre, ahol a madár se jár? A királyfi mondta, hogy a libalábon forgó várból jön, a hatfejű sárkányt megölte. Arra azt mondja a királykisasszony:

— Hisz akkor te az én testvéremet szabadítottad meg, mert én annak a királykisasszonynak a testvérji vagyok. De engem már nem tudom, hogy szabadítasz meg! Mert az én uram a kilencfejű sárkány, oszt nagy ereje van! De ugye éhen vagy? No! mindjárt hozok egy kis harapnyivalót!

A királyfi jóllakott, mint a duda. Nemsokára már jött a sárkány is. Olyanokat dobbantott a lábával, hogy a vár fundamentoma is rezgett tűlle. Belép a kapun, fintorgatta az orrát, oszt duruzsolta magában, hogy „idegen ember lesz itt, annak a szagát érzem”. Bement, oszt meg is látja, hogy a királyfi ül a nagy karszékbe. Ennyi kért a feleségétől, oszt birkózni hítta a vendéget. De a királyfi csak egy kicsit erőltette meg magát, a sárkányba többet nem volt szusz, csak elhajította magát, mint a béka.

A királyfi ezután ment a harmadik várhoz, a pulykalábon forgó várhoz. Azt mondja neki:

— Hallod-e, te pulykalábon forgó vár! Állj meg, ha mondom!

A vár megállt. A királyfi beséfindált, itt meg még hétszerte szebb királykisasszonyt látott, mint a másik két várba.

— Adjon Isten jó napot!

— Adjon Isten! Mi járatba vagy te erre? Nem tudod, hogy a tizenkétfejű sárkány várában vagy? Jobb lesz, ha még időnap előtt elmégy, mert megbánod!

Azt mondja a királyfi:

— Sose bánom én! Már két sárkányt megöltem, két jányt megszabadítottam, hátha itt se lesz semmi bajom!

— No! Hát csak vigyázz magadra — mondta a jány, oszt hozott be a királyfinak valami ennyivalót.

A sárkány már messziről megtudta, hogy valaki jár a házába, aki nem odavaló, sihetett oszt haza. Már a kapu előtt úgy ordított, mint egy oroszlány, mikor bement meg majd felfalta a feleségét mérgiben, hogy mért ereszt ő be oda idegenyt! Azután harapott valamit, bevett vagy hét mázsa szurkot, azután azt mondja a királyfinak:

— No, hát ha olyan legény vagy, hogy ide be mertél jönni, hát gyere, lássuk meg, ki az erősebb?

A királyfi látta, hogy evvel nem lehet ám olyan könnyen elbánni, megigazította a fejében a kalapját, oszt összeölelkeztek. A tizenkétfejű sárkány mindjárt térdig vágta a királyfit a földbe, de az is kiugrott, a sárkányt gatyakötésig vágta be, akkor oszt nekiment, úgy megfojtotta, mintegy kutyát. Akkor oszt bement a letfiatalabb királykisasszonyhoz, mert a három kisasszony, mind egy testvér volt, annak volt egy ezüstládája, abba tartotta a holmiját, a királyfi magához vette.

Akkor azt mondja a három jánynak:

— No, most már gyerünk fel, mert már ti is szabadok vagytok! De a jányok azt mondták neki arra, hogy:

— Előbb keresd még meg az apósunkot, a sárkányok apját, azt öld meg, mert aggyig mi innen el nem mehetünk! Amott lakik egy nagy házban, most elé lesz biztosan, mert máskor bika képében szokott járkálni. Ha bemégy, őt az ágyban tanálod alva, a fejénél is, lábánál is van egy-egy üveg pálinka, a fejétől való a jobb, cseréld ki vigyázva, mert ha a lábától valóból iszol, akkor megöl, az elveszi minden erőd, így meg te ölöd meg őt! De vigyázz, tudod-e?

A királyfi nagyon megörült, hogy ez az a bika, aki az ő körtéjüket bántotta, ment egenyest be a szobába. A sárkányok apja ott feküdt egy ágyon, hortyogott javában. Lassan a királyfi kicserélte a fejétől meg a lábától való üvegeket, oszt elkezdett köhögnyi, hogy a vén sárkány felérezzék. A hortyogó sárkány meg is hallotta a köhögést, felült, hát ott látta maga előtt a királyfit, aki őtet mellőtte.

— No, elvesztelek most! — gondolta magában.

Kiveszi a lábától valóüveget, megkínálja vele a királyfit, hogy igyék. A királyfi tudta, hogy az üveg melyik másik. Bátran felhajtotta. Mindjárt hétszerte erősebb lett. A sárkány is ivott a fejétől való üvegből, őneki meg minden ereje elment. A királyfinak oszt a vén sárkányt megölnyi már csak annyi volt, mint a semmi. Úgy szétdiribolta, mint a tüzelőfát.

Nagyot lélegzett most a királyfi, no, csakhogy ezt is elvégezte már egyszer végre valahára! Ment a királykisasszonyhoz, vezette őköt egenyest a kút lyukához, akinő leereszkedett. Útközben a letfiatalabb királykisasszony azt a tanácsot adtaneki, hogy ha valamiképpen fel nem tudna ővelek jutni, hát jön majd elébe két kecske, egy fekete meg egy fejír. A feketére ne üljék, mert az a sárkány felesége, hanem üljék a fejírre!

Mikor a lyukhoz értek, a királyfi a letöregebb jány derekára kötte a kötelet, megrántotta, felülről meg húzták a jányt fölfele, azután a másodikot meg a harmadikot, utoljára ő maradt, de ő tudta, hogy minő farigy testvérei van, egy követ kötött a kötélre. Azok ott felhúzták a követ, mikor jó fent volt, visszaeresztették. Hát a szegény királyfi, ha ő ment volna a kötélen, bizonyosan methalt volna.

Ahogy onnen elfordult, meglátott két kecskét, egy feketét meg egy fejíret, ott ugráncoztak előtte, hogy üljön fel a hátokra! Különösen a fekete! Mindjárt eszébe jutott neki, amit a letkisebb királykisasszony mondott, hogy: ne üljék a feketére! Nem is ült, rávette magát a fejérre, az meg vitte, vitte egy nagy hegy tetejére. Ott volt három ló, azok közül egyre felült, az felvitte a földre. A királyfi egenyesen ment haza. Otthon már lagziztak javában. Ő hogy meg ne ösmerjék, kódis ruhába öltözött, oszt bement a lesekedők közé.

Látta, hogy a letkisebb királykisasszony egy cseppet se mulat, mintha beteg volna. Odamegy hozzá a király, kérdezi, hogy mi lelte? Mi baja? De a királykisasszony azt mondta, hogy ő nem megy a két királyfi közül egyikhez se, csak ahhoz, aki az ő ruháját, cipéjét meg gyürőjét elhozza a másvilágról. Az öreg király egyebet nem tudott rá szólnyi, csak azt mondta, hogy:

— Azt már mi nem tudjuk elékerítenyi!

De hallotta a szót a királyfi a kódusruhában, bement a mulatók közé, előveszi az ezüstládát, odaadja a királykisasszonynak. Az felnyitja, hát az őruhája, cipéi, gyűrűi mind benne vannak. Felöltözött mindjárt. A kódus meg levette a ruháját, szép fiatal királyfi állt előttük. Bemutatta magát, ki s ki ő, megösmerték, az öreg király szívi majd meghasadt örömében, hogy elevenen látta, mert a két bátyja azt hazudta, hogy meghalt. A letkisebb királykisasszony meg a királyfi ekkor egybekeltek,megesküdtek, boldogok lettek, még most is élnek, ha meg nem haltak.

Réges-régen, olyan régen, hogy talán igaz is, nem is, volt egyszer egy gyönyörűszép ország. Végeláthatatlan búzamezőkön aranykalászt lengetett a szellő, selyem-réteken ezüstkaszával kaszálták a szénát, az erdők tele voltak vaddal, tavakban, folyókban annyi volt a hal, hogy egyenesen a halászok hálójába szöktek a vízből. Minden ház kéményén gólyamadár fészkelt, minden eresz alatt fecske nevelte fiait. A hegyek tele voltak arannyal, ezüsttel s mindenféle ércekkel. Mondom, gazdag ország volt nagyon az a régi, ma már csak mesebeli ország. Olyan gazdag ország volt, hogy csak egyetlenegy koldus élt benne, azt is a király fizette, hogy legyen, aki vasárnaponként a templom küszöbén üljön. Bölcs és jó király uralkodott az országon, akinek egyetlen gondja volt csupán: három derék fia közül melyiket válassza utódjául? Sehogyan sem tudta eldönteni, hogy a három közül melyik érdemesebb arra, hogy király legyen. Egy szép napon aztán magához hívatta mind a három fiát.

– Édes fiaim – mondta nekik –, tudjátok, hogy egyformán szeretlek benneteket, és ezért nem tudom eldönteni, hogy halálom után melyik legyen közületek a király. Hadd döntse hát el az Úr-Isten. Öreg vagyok már, nem élhetek sokáig. Ezért hát annak adom át a királyságot, aki hoz nekem az élet vizéből! A két idősebbik királyfi szaladt is nyomban sereget válogatni, lovat nyergeltetni az útra, s akkora nagy sietségben voltak, hogy még búcsút sem mondtak apjuknak, úgy indultak világgá. Csak a legkisebbik királyfi maradt otthon. Kérlelte apját, hogy maradhasson vele öreg napjaira, lehessen segítségére, amíg a másik kettő visszatér, hiszen a királyság nem jelent számára félannyit se, mint az apja iránt való hűség és szeretet. De az öreg király megrázta a fejét szomorúan.
– Neked is menned kell, édes fiam – mondta –, te sem maradhatsz itthon. Kevés már az időm, s döntenem kell a királyság sorsáról. Népem iránt való felelősségem kötelez erre. Így aztán elbúcsúzott a legkisebbik királyfi is az édesapjától, s ment le az istállóba lovat választani magának az útra. De bizony egyetlen ló sem volt sehol, egyetlenegy fegyverforgató legény sem, mind elvitte magával, lovat is, embert is a két idősebbik testvér. Nézelődött hát a legkisebbik királyfi, hogy hol lelhetne valami lovat magának, amire rátehetné nyergét, de bizony egyéb sem volt sehol, csupán egy vén, sovány gebe a kerítés sarkában. Olyan gyönge volt az istenadta, hogy még csak lábra állni sem tudott. Odament hozzá a kis királyfi, leült melléje a földre, simogatta az öreg állat nyakát, s bánatában még beszélt is hozzá.
– Bizony, csak ketten maradtunk itthon, te meg én – sóhajtotta a királyfi –, s ha rajtunk múlik, sohasem iszik apám az élet vizéből! S hát, egyszerre csak, nagy csodálkozására, megszólal mellette a vén gebe.
– Soh’ se búsulj, édes gazdám – mondta –, adj ennem, s a többit bízd rám!
– Hozok én zabot, árpát, amit kívánsz! – szökött talpra a királyfi nyomban. – Micsoda szégyen, hogy éhezni hagytak öregkorodra!
– Csak egy tálra való parazsat hozz nekem, semmi egyebet – felelte a vén gebe –, s a többit bízd reám!
Csodálkozott a királyfi, de azért hozta a tál parazsat. Meg is ette a sovány ló, utolsó morzsáig, s mikor végzett vele, csak megrázkódott, s olyan gyönyörű, aranyszőrű paripává változott, amilyent még emberi szem nem látott soha.
– Nocsak, édes gazdám – mondta a csodálatos paripa –, sokáig vártam, hogy valaki parázzsal etessen, s táltos paripává változhassak újra, de nem hiába vártam! Elröpítlek én most a világ végére is, ha kell, de előbb ásd föl az istálló négy sarkát, ott megtalálod a reám való szerszámot!

Ásót ragadt hát a királyfi, s felásta az istálló négy sarkát. Az első sarokban talált egy ütött-kopott nyerget, a másodikban egy pár rozsdás kengyelt, a harmadikban kantárt, a negyedikben egy pár sarkantyút. Bizony szegényes lószerszámnak látszott, de azért vitte a királyfi ki a legelő sarkába, a táltos paripához. Az tüzet fújt orrából a kopott lószerszámra, s csodák csodája! Abban a szempillantásban csillogó arannyá változott az egész! A kis királyfi felnyergelte, felkantározta a táltos paripát, még az aranysarkantyúkat is felkötötte, de mielőtt nyeregbe szökhetett volna, azt mondta a táltos paripa.
– Még valami hiányzik, édes gazdám. Eridj a palota pincéjébe, s annak is a legeldugottabb sarkába. Ott találni fogsz a pókhálók alatt egy ócska pajzsot és egy ócska kardot, ami még ősapádtól maradt hátra. Azokat hozd el nekem. A királyfi lement a pincébe, s annak is a legeldugottabb sarkában, pókhálók alatt, meglelte a pajzsot és a kardot. De micsoda rozsdás pajzs volt, és micsoda kicsorbult pengéjű kard! De a táltos paripa rálehelt a pajzsra, s az ragyogni kezdett nyomban, mint a színarany.
– Szúrd be a kardot a földbe, édes gazdám – mondta a táltos paripa –, csak a haza földjének érintésétől kaphatja vissza csoda-erejét.
A királyfi beszúrta a kardot markolatig a földbe, s amikor kihúzta onnan, nem volt azon egyetlen csorba sem. Pengéje csillogott, mint az ezüst.
– Na, most aztán ugorj nyeregbe, édes gazdám, s csak azt mondd meg, hogy hova röpítselek!
– Az élet vizét kell megkeressük apám számára – mondta a királyfi, s felszökött a nyeregbe.
A következő pillanatban már levegőbe is emelkedett vele a táltos paripa, s vitte, szélnél is sebesebben. Egy pillanatra a szemét is be kellett hunyja a királyfi a sebességtől, s amikor kinyitotta, rettenetes látvány tárult szemei elé odalent a földön.
– Állj meg, táltos, állj meg – kiáltotta kétségbeesve –, idősebb bátyám seregét gyilkolja odalent a Fehér Király hada! Segítsünk rajta!
– Majd segítünk, ha visszatértünk – felelte a táltos, és repült tovább.
– Állj meg, állj meg, táltos – kiáltott fel egy idő múlva újra a királyfi a nyeregben –, a Fekete Király seregei bekerítették odalent másik bátyámat! Hadd segítsünk rajta!
– Majd visszatértünkben – felelte újra a táltos, s vitte tovább a királyfit, egyre magasabbra, szélnél is, gondolatnál is sebesebben.
Alattuk olyannak tűnt az egész föld, mint egy óriási tányér, az Óperenciás tenger közepén.
– Édes Istenem – sóhajtott föl a királyfi –, csoda, hogy alá nem süllyed az irdatlan nagy tengerbe!
– Nem süllyedhet – magyarázta a táltos –, mert Isten parancsot adott a négy legnagyobb halnak, hogy hátukon hordozzák.
– S nem fáradnak belé? – csodálkozott a királyfi.
– Ha valamelyik elfárad, az alámerül pihenni – felelte a táltos –, ilyenkor aztán a föld egyik sarka alábillen kissé. Ilyenkor vannak a nagy esőzések, árvizek, földrengések.
Egy idő múlva aztán lefelé kezdett ereszkedni a táltos.
– Alattunk van a rézerdő – mondta –, most jól figyelj ide! Ennek az erdőnek a közepén ott látod majd a világ legnagyobb fáját. Ez az ördög fája. Van abban a fában egy kis odú, s az odúban egy balta. Szerezd meg azt a baltát! De vigyázz! Egyetlen levelet le ne szakíts a fáról, mert halálnak halálával halsz meg! Az erdő szélén megállt a táltos, s a kis királyfi leszállt a nyeregből, s beindult az erdő közepe felé. Micsoda erdő volt az! Minden fája s minden fájának minden levele csupa csillogó sárgaréz. Még a fű is rézből volt a fák alatt. Úgy csillogott ott minden, hogy fájt a szeme tőle. Ügyelve járt, hogy le ne törjön egyetlen levélkét sem. Bizony sok idő eltelt, míg elérte az erdő közepét, ahol az ördög fája állt. Akkora nagy volt, hogy teteje még az eget is átfúrta! Vigyázva körüljárta, míg meg nem lelte rajta a kis odút. Belenyúlt… s lám csak, ott volt a balta, pontosan úgy, ahogy a táltos mondta volt! Tiszta rézből volt az is. Fogta hát a királyfi a baltát, s igyekezett kifele vele, amilyen gyorsan csak tudott. Megörvendett a táltos, amikor meglátta.
– Ezt a próbát jól megálltad, édes gazdám – mondta –, de ez csak az első. Szökjél nyeregbe gyorsan, mert még több próbát is meg kell állnod.
Szálltak újra, villámnál sebesebben, amíg csak az ezüsterdő szélére nem értek. Csupa ezüst volt ott minden. Még a pillangók is ezüstből voltak. Rubintvirágok bólogattak igazgyöngy-patakok szélén.
– Vigyázz – figyelmeztette újra a táltos –, hozzá ne nyúlj semmihez, mert halálnak halálával halsz meg. Bent az erdő közepén van egy ezüstszikla, s abban az ezüstsziklában egy üreg, az üregben pedig egy ezüstbalta. Hozd el azt a baltát!
Ment a királyfi az ezüsterdőn át, káprázott a szeme a sok szépségtől. De hiába hívogatták a rubintvirágok, hiába csalogatta a gyöngypatak, hogy merítsen kincséből, eszében tartotta a táltos szavát, és nem nyúlt semmihez. Meglelte az erdő közepén az ezüstsziklát, az ezüstsziklában az üreget, s az üregben az ezüstbaltát. Onnan egyenesen az aranyerdőhöz röpítette a táltos. Annak a közepében gyémántbarlang volt, s a gyémántbarlangban aranybalta. Azt kellett megszerezze a kicsi királyfi, de újra anélkül, hogy bármihez is hozzányúlt volna. Nagy volt ám a kísértés! Olyan szépséget, gazdagságot ember nem látott még! Aranyfák ágain gyémántvirágok muzsikáltak olyan szépséges-szépen, hogy aki hallotta, elálmosodott tőle. Tisztások aranyfüve fölött aranypillangók szálldostak. Aranyalma, aranyszőlő, aranybarack hívogatta mindenütt, és aranymadarak énekelték: „Feküdj le az aranyfűre, szép, kicsi királyfi, feledd el minden gondodat, bajodat, feledd el apádat, bátyáidat, feledd el hazádat, és maradj itt örökre!”
De a királyfi bedugta füleit, hogy ne hallja a csábító éneket, s ment, ment egyre mélyebbre az aranyerdőbe, míg rá nem talált a gyémántbarlangra, s a gyémántbarlangban az aranybaltára. Vitte is kifele a csábító erdőből, amilyen gyorsan csak tudta.
– Na, ezt a három próbát jól megálltad – dicsérte meg a táltos –, s megszerezted a három baltát. Na most megtudod hamarosan azt is, hogy mivégből volt szükséged azokra.
Szálltak, röpültek újra, madárnál is sebesebben, míg egy nagy, fekete erdő szélére nem értek.
– Ennek az erdőnek a közepében van az ördögök királyának a fája. Csak a rézbalta vághatja azt ki, semmi egyéb szerszám. Tépd ki a farkamból a leghosszabb szőrszálat, és vidd magaddal! Amikor kivágtad az ördögök királyának fáját, kötözd hozzá a farkam szőrét, s annál fogva kihúzhatod ide. Itt aztán felaprítod a fát a rézbaltával, s tüzet gyújthatsz belőle. Mikor leég a tüze, én meg kell egyem a
parazsát, mert csak úgy lesz elég erőm, hogy elvigyelek oda, ahol az élet vizét meglelheted.
Nekiindult hát a kis királyfi a fekete erdőnek. Ment, ment benne, míg meg nem találta az erdő kellős közepén az ördögök királyának a fáját. Hétfejű sárkány őrizte a fát, s szórta ám hét torkából a lángot félelmetesen. De a királyfi sem ijedt meg, kirántotta csodakardját, s hét csapással levágta a rettenetes sárkány hét tűzokádó fejét. Aztán fogta a rézbaltát, kidöntötte a fát, rákötözte a táltos farkának
szőrét, s csodák csodája, olyan könnyen kihúzta onnan, mintha csak egy ágacskát húzott volna. Az erdő szélén aztán szaporán felaprította a fát, máglyába rakta, s tüzet tett alája. Amikor leégett a tűz, a táltos paripa mohón felhabzsolta a parazsát, megrázkódott utána, s egyszerre még fényesebb lett a szőre.
– Na, most aztán a világ végére is elmehetünk, édes gazdám!
Azzal indultak is, sebesebben, mint a madár, szélnél is sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben. A világ legvégső végéig meg sem álltak. Hatalmas gyémánthegy magasodott ott, melynek csillogó csúcsa likat ütött az ég boltozatán. Annak a hegynek a legeslegtetején kacsalábon forgó gyémántpalota állt. Úgy pörgött ott, hogy beleszédült, aki nézte. A kacsalábon forgó gyémántpalota elé vitte a királyfit a táltos paripa.
– Rá ne nézz, édes gazdám, mert megvakulsz tőle! Fogd az ezüstbaltát, s csapd le vele a gyémántpalota kacsalábát! De úgy vigyázz ám, hogy egy csapással végezz vele, mert ha nem, mindketten ide pusztulunk!
Megmarkolta hát jól a kis királyfi az ezüstbaltát, s odasettenkedett a kacsalábon forgó gyémántpalota kacsalábához. Úgy pörgött az, hogy majd megszédült tőle. Megköpte a markát, két kézre fogta a baltát, s odacsapott minden erejével. Le is metszette tőből, azon nyomban. Zökkent egy nagyot a forgó palota, s megállt.
– Döntsd be a kapuját az aranybaltával! – mondta a táltos paripa. – A hetedik szobában találsz egy cserépkorsót, abban őrzi a sárkányok királya az élet vizét. Hogy mire mégy a sárkányok királyával, az a te dolgod!
Be is döntötte az aranybaltával a kaput a királyfi, de mielőtt elérhette volna a hetedik szobát, jött szembe vele nagy haragosan a sárkányok királya, s okádta a tüzet hetvenhét haragos fejének feneketlen torkából.
– Egy életem, egy halálom – gondolta a királyfi –, ha már idáig eljöttem, nem fordulok vissza!
Azzal kirántotta hüvelyéből a csodakardot, s kezdte vagdosni a tűzokádó sárkánykirály hetvenhét fejét. Alig vágott le azonban egyet, kettő nőtt helyébe. Nyúltak is már feléje a rettenetes karmok, csattogtak a rettenetes fogak. Ijedtében maga elé emelte a pajzsot, s csodák csodája! Tűz csapott elő a pajzs közepéből, egyenesen a sárkánykirály hetvenhét fejének hétszázhetvenhét szemébe. Akkorát bődült a beste barom, hogy az egész világ megremegett belé, s szörnyű haragjában vakon csapkodott mindenfelé. A királyfi pedig gyorsan kikerülte a vakon csapkodó sárkányfejeket, befutott a hetedik szobába, felkapta a cserépkorsót, s már szaladt is ki vele a palotából.
– Szökj a nyeregbe gyorsan – mondta a táltos –, mielőtt utánad küldi viharcselédeit a sárkánykirály!
Szót is fogadott a királyfi szaporán, s már röpült vele a táltos paripa hazafele. Ideje is volt, mert csak úgy ömlöttek ki a gyémántpalota kapuján a félelmetes vihar-szörnyetegek, s jöttek a nyomukban rettenetes üvöltéssel. A királyfi se volt ám rest. Fogta az íját, s egyik nyílvesszőt a másik után röpítette az üldözők felé. Minden nyila célba talált, s egyik szörny a másik után pusztult oda. Végül is elmaradtak mind az üldözők.
– Ettől is megszabadultunk – lélegzett föl a táltos. – Most aztán igyekezzünk ám haza, édes gazdám, hogy késő ne legyen!
De jaj, mire az otthoni föld fölé értek, micsoda szomorú kép tárult a szemeik elé! Egyetlen csatatér volt az egész ország, halottak borították a szép mezőket mindenütt. Egyik oldalról a Fekete Király serege, másik oldalról a Fehér Király csapatai ostromolták a királyi palotát, melynek belső termében ravatalon feküdt már az öreg király maga. Nosza, kihúzta hüvelyéből a kicsi királyfi a csodakardot, s táltos paripáján rávetette magát az ellenségre. Suhogott kezében a kard, szikrázott a csoda-pajzs, s perc alatt megfordult a csata sora. Menekült az ellenség, mintha szemét vették volna. A királyfi felszaladt a palota nagytermébe, markában a cserépkorsóval, s csöppentett néhány csöppet belőle édesapja homlokára. Abban a szent percben vissza is tért az élet az öreg királyba. Utána lement a harcmezőre, s amíg maradt egy csepp az élet vizéből, addig minden halottra csöppentett belőle, két bátyjára is és még az ellenséges királyokra
is. Mikor mindezzel elkészült, fölment újra apjához a palotába. Az öreg király elébe jött, trónjához vezette, s fejére tette a királyi koronát.
– Mától kezdve te vagy ennek az országnak a királya, édes fiam – mondta –, de mielőtt átadnám neked az uralkodást, egy kívánságomat teljesítened kell még.
Intésére elővezették katonái a Fekete Királyt és a Fehér Királyt.
– Oldozzátok el a kötelékeiket! – parancsolta az öreg király.
Lehulltak a foglyok kötelékei.
– Most nyújtsatok kezet egymásnak – parancsolt rá fiára és a két volt ellenségre az öreg uralkodó.
Világraszóló lakomával ünnepelték meg a barátságkötést. Ezeregy cigány húzta fülükbe a nótát és ezer ökröt sütöttek nyárson, hogy mindenkinek jusson elég.
Honnan tudom mindezt? Nagyanyám hallotta a nagyanyjától, akinek a nagyapja pedig maga is ott volt, s annyit ivott a király borából, hogy holtáig énekelt tőle. De megálljunk csak, szavamat ne feledjem: mikor vége volt a nagy ünnepségnek, s a kicsi királyfi, most már apja koronájával a fején, ráért végre arra, hogy leszaladjon az istállók mögé, és vigyen egy kupára való parazsat a lovának, bizony, nyomát sem lelte már annak sehol. Úgy eltűnt a csodálatos paripa, mintha ott sem lett volna soha! Azóta se talált reá senki. Ha tehát valamelyiktek megpillant valahol a kerítés sarkában egy vén, sovány gebét, viselje ám jól gondját. Mert nem lehet tudni,
melyikben rejtőzik a csoda-paripa!

A kacsalábon forgó vár, a teljesség szabadságából és boldogságából kiszakadt, elidegenedett „én-érzet”  tapasztalatának szimbóluma: a kényszerű lét köre.

KACOR KIRÁLY

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól elverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.

            A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig.

            A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:

            – Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzettség?

            – Én vagyok a Kacor király!

            – Kacor király? Soha hírét nem hallottam!

            – Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam.

            Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen a vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindult hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik.

            A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.

            – Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

            Megijedt a kis nyúl, szépen lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: „Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam.“

            Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen?

            – Járok egyet, mert nagyon unatkozom.

            – Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

            – Kacor király? Soha hírét sem hallottam. Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. – El is indult a medve a róka barlangja felé.

            – Hallod-e te medve – kiált rá a strázsa. – Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

            Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.

            – Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! – mondták mindnyájan, s azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldötték a varjút, meghívni a vendégeket.

            Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.

            – Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram, a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!

            – Tudom, nagyon jól tudom; nem is magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.

            – Az már más! Várj egy kicsit.

            Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadja a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.

            – Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!

            A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott.

            Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.

            – Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk – mondta a róka –, csak még a bajszát pödri ki az én fenséges uram.

            S csakugyan, végre kijött a Kacor király. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert rátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket.

            A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.

            – Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! – kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda.

            Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy úgy nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra!

            Elröppent ijedtében a varjú is.

            Még most is mennek, ha meg nem állnak.

A MESE MAGYARÁZATA

HOL VOLT, HOL NEM VOLT

„Hol volt, hol nem volt” – ez a mondás egy mély bölcseleti gondolatot hordoz magában, melynek rengeteg következménye és értelmezése lehet. Ez az alapja minden mesének, és e gondolat sugárzik át minden mese történetén. A mesei világban ez az igazság a kezdetek alapállása. A mese a lét és a nemlét mezsgyéjén játszódik.

A Belső Ösvény követőinek a „hol volt, hol nem volt” üzenete az, hogy valójában már kezdettől fogva megvilágosodottak vagyunk, boldogok, tiszták és tökéletes lények. Azonban ezzel a tudattal elvesztettük a kapcsolatunkat, és nem tudjuk felismerni ezt az állapotot. Ezért az idők folyamán a megvilágosult Mesterek, akik már elérték ezt az állapotot, időről-időre megjelennek köztünk látszattestben. A példamutatásuk és tanításaik révén olyan látszatigazságokat mutatnak be nekünk, melyek vezethetnek minket a tiszta igazság felé vezető úton. Ilyen tanításokat hordoz a mese. Ezt teszik ők azért, mert az igazság „elgondolhatatlan, kifejezhetetlen, soha meg sem született, soha meg nem szűnő, a végtelen térrel azonos természetű”, mint a mi csodaszarvasunk fénye, mely „gyújtatlan gyúlad, oltatlan alszik.” Ez az üzenet a mese mélyén, amely a végtelen igazság kertjébe vezet bennünket.

HOL JÁTSZÓDIK A MESE?

Ez a történet, hasonlóan más mesékhez, itt és most bontakozik ki bennünk. A mese a mi belső világunkban zajlik.

A HÁZ

A ház, ahol az özvegyasszony és a macska él, a tudatosságunk szimbóluma. Ez a ház képviseli azt a teret, ahol minden gondolat, érzés, tapasztalás és élmény lakozik. Ebben a tudatban játszódnak le az életünk tapasztalatai és gondolataink.

AZ ÖZVEGYASSZONY

Az özvegyasszony, mint női energia, az ismeret és a tudás megtestesítője. Az, hogy özvegy, nincs férje, hiányosságra mutat rá. A férfi az együttérzés jelképe, míg a nő a tudásé. Ahogy a madár nem repülhet mindkét szárnya nélkül, ugyanúgy az együttérzés és a tudás is együtt szükséges ahhoz, hogy teljessé váljunk. Az együttérzés nélküli tudás vak, és ezért ártalmas is lehet.

Az együttérzés szeretetteljes tevékenységben nyilvánul meg, olyan cselekedetekben, amelyek mások megsegítésére irányulnak. A tudás önző és öncélú lehet az együttérzés nélkül, ami veszélyes mind az egyén, mind mások számára.

A MACSKA

A macska a házban az asszony társaként él, így mesénkben ő a férfi szimbóluma. Itt ő az együttérző szeretet képviselője, de a tudat fegyelmezetlen, öntörvényű, lázadó oldalát mutatja, amint a mese is írja: „nagy macska volt már, de éppen olyan lázadó volt, mintha kis macska lett volna”. Ez a szertelenül csapongó tudat leírása. Ázsiában a majom személyesíti meg mindezt, de a mesénk macskája hasonlóan fejezi ki ezt a lázadó, kíváncsi, öntörvényű tudatot.

A macska ravaszsága a mesénkben később az együttérzés hatékony, segítő, jótékony módszereinek gúnyos ábrázolása lesz. Mivel a macska nem illeszkedik a betöltendő szerepéhez, kárt okoz, és természetes, biztonságos otthonából el kell mennie.

A HÍD

Míg a ház az tudatot, a híd az utat jelképezi. A ház az özvegyasszony és a macska közös otthona, azaz a tudat. A híd az út, ahol a változások és megoldások felé vezető lépések történnek. Ez arra emlékeztet bennünket, hogy a tudatosságunkban kell változásokat eszközölnünk, hogy megtaláljuk az igazi megértést és egyensúlyt az életben.

A MACSKA ÉS A RÓKA TALÁLKOZÁSA

A macska elveszti otthonát, és útra kel, keresve a biztonságot. Az ismeretlenbe vezető úton találkozik a rókával, aki az ismeretlen és a kihívások megtestesítője. A macska és a róka találkozása a változás pillanata.

„A RÓKA SOHASEM LÁTOTT MACSKÁT, A MACSKA SOHASEM LÁTOTT RÓKÁT. MINDEGYIK FÉLT, DE EGYIK SEM TUDTA, MIT CSINÁLJON.”

Ez az állapot a tudat első találkozása a valódi valósággal, ahol még nincsenek előzetes elképzelések vagy torzulások. Ez az eredeti tudatállapot, amikor csak a tiszta érzékelés és a nyitott tér létezik.  Ebben az állapotban vagyunk az „énünk” kialakulása előtt, ahol teljes nyitottságban, szabadságban és térben élünk. A mindennapi életünket és gondolatainkat vizsgálva láthatjuk, hogy amikor valamit észlelünk, az első pillanatban egyszerűen csak észleljük a dolgot a tiszta tudatban. Nincs még következetesség vagy fogalomalkotás. Ez a feltétel nélküli találkozás a meztelen valósággal minden pillanatban lejátszódik, újra és újra, azonban képtelenek vagyunk felismerni, és ezért mindig, újra és újra, összezavarodik a tudatunk.

Hajlamosak vagyunk azonnal, impulzív módon reagálni, kategorizálni és azonosítani az észlelt dolgokat. Sietve próbálunk nevet adni nekik, beskatulyázni, osztályozni és sorolni. Ezzel azonban korlátozzuk és eltorzítjuk az eredeti érzékelést. Az élmények és fogalmak fokozatosan alakulnak ki és válnak összetettebbé, ahogy az életünk és tapasztalataink folyamatosan formálódnak és alakulnak.

A mese felhívja a figyelmet arra, hogy visszatérjünk ehhez az eredeti állapothoz, ahol a tudat tiszta és nyitott, és ne hagyjuk, hogy a későbbi következtetések és megszokások elhomályosítsák az igazi valóságot. Az egyszerű észlelés és a nyitott látásmód lehetőséget ad a mélyebb megértéshez és a valóság tiszta felfogásához.

A MEGRETTENÉS

A megrettenés azt a pillanatot jelöli, amikor az én-érzet kialakul, és a tudatlanság, vagy más szóval, a nemtudás, kezdetét veszi. A nemtudás azt az állapotot jelenti, amikor nem vagyunk képesek felismerni saját tudatunk igazi természetét. Ebben az állapotban nem veszünk tudomást a tér nyitott, áradó és értelmes természetéről. Amikor a tudatban rés támad, és egy pillanatra megjelenik az éberség és a nyitottság, akkor felmerül a gyanú: „Talán rájövök, hogy nincs is szilárd énem. Ezt már nem akarom…” Ez az a kényszerű cselekedetek és események sorozatát eredményező megrémülés, amelyet a múltbeli tetteink és választásaink hoznak létre. Ez a végső összezavarodástól és kétségbeeséstől való félelem. Attól való félelem, hogy nincs énünk, és hogy nélküle nem tudunk élni. Az én nélküli állapottól való félelem folyamatosan nyugtalanít bennünket, mivel azt hisszük, egy biztos pontra van szükségünk az életünkben, azonban az egyetlen, amit valóban elérhetünk, az a nyílt tér tapasztalata, az én-érzet hiánya. Ezért megpróbáljuk megmerevíteni vagy befagyasztani ezt a tér tapasztalatát. A nemtudás ebben az esetben nem ostobaság, hanem egyfajta makacsság. Rájövünk az én-nélküliségünkre, amit nem akarunk elfogadni, mert valamihez szeretnénk ragaszkodni.

A HAZUGSÁG

A mese macskája hazudik, hiszen ő nem király, mert a király a teljességet szimbolizálja a Belső Ösvény meséiben. A macska, különösen királyként, a hazug én-érzet megtestesítője, amely megpróbálja átvenni a teljesség szerepét. A mese könnyed és humoros hangnemben mutatja be ezt, a macska királyként való viselkedését. A tréfa és a könnyedség azért fontos, mert lehetővé teszi számunkra, hogy ugyanazt a jelenséget sokféle szemszögből vizsgáljuk meg. A Belső Ösvény ezt a módszert gyakran alkalmazza a tanításokban. A „hol volt, hol nem volt” kezdet is ebbe a kategóriába tartozik, valamint a tréfás mesekezdetek, vagy akár teljes mesék.

A tréfa itt azért fontos, mert a téma rendkívül súlyos: az „én” és minden, amit az „én” képvisel, hazugság, ami az életünk problémáinak és szenvedéseinek a gyökere. A tréfa segít abban, hogy nevetve ismerjük fel önámításunkat, mivel a komolyan vett önmegismerés sokszor túl ijesztő és kényelmetlen. Az én-érzetünk megszilárdítása, és vele együtt az énünk által birtokolt terület kialakítása, a külső viszonyításokból származó önérvényesítésekkel, és a valóságra vetített elképzeléseinkkel történik. Azért teszünk erőfeszítéseket, mert a bizonytalanság érzése gyötör minket abban a tekintetben, hogy egyáltalán létezünk-e vagy sem. Ebből az okból kiindulva próbáljuk bizonyítani a létezésünket, és keresünk valami állandó dolgot, amelynek segítségével elkülönülhetünk mindattól, ami más. Azonban az erőfeszítés kérdésessé válik, amikor megkérdőjelezünk mindent. Talán az egész nem más, mint egy saját magunk által létrehozott rászedés? A rászedés ott lapul, hogy azt érezzük, létezik egy elkülönült „én” és egy „más”.

A zavaros „ én” kialakulása öt lépésben: nemtudás, érzés, észlelés-ösztönzés, fogalom és tudat

A hazug „én” kialakulása öt lépésben zajlik:

1. Nemtudás: Az első lépés a nemtudás, amikor az eredeti tudatból, a teljesség élményéből kiszakadva egy olyan képzet jön létre, amely az „én” kialakulását kezdi előkészíteni.

Történetünk ázsiai változatában nem macska, hanem egy majom szerepel, amely eszmélése egy pillanatában hazája, az őserdő szabad világával szembesülve úgy megretten, hogy eszméletét veszti. Majd felébredve, egy üres házban találja magát, amelyről nem tudja, hogy ő maga teremti annak szilárd falait. Amikor magához tér, nem emlékszik az előzményekre, azt hiszi, ez a természetes, és ez mindig így volt. Úgy érzi, mintha elveszett volna. Félve menekül a házban, és elbújik egy álomképzet biztonságába. Az általa teremtett képzetben a falak kemények és áthatolhatatlanok, és a ház egy börtönnek tűnik számára.

2. Érzés: A második lépés az érzés, amikor a majom a házban kezdi érezni a falak minőségét, a keménységüket és egyéb tulajdonságaikat.

3. Észlelés-ösztönzés: A harmadik lépés az észlelés és az ösztönzés kialakulása. Vonzódást, taszítást és közömbösséget érez bizonyos dolgok iránt. Ezen érzések hatására kezdi megformálni az érzéseket, amelyek választásaira ösztönzik. Például kezdi meghatározni, hogy melyik dolog vonzó, melyik kellemes, melyik ijesztő vagy rossz, és melyik közömbös.

4. Fogalom: A negyedik lépés a fogalmi keret kialakítása. A majom kezdi felismerni és címkézni az érzésekhez kapcsolódó dolgokat. Például megnevezi az ablakot, a sarkot vagy a falat. Ez a lépés segít az érzések besorolásában és értékelésében. A majom létrehoz egy fogalmi rendszert, amely segíti neki a dolgok kiértékelését és besorolását.

5. Tudat: Az ötödik és utolsó lépésben a majom elkezd képzelődni és álmodozni. Képzelete és álmai alapján olyan jelentéseket és értelmezéseket ad a dolgoknak, amelyekkel azok eredetileg nem rendelkeznek. Ezt hívjuk rávetítésnek. Így a tudat végleg kialakul, és az „én” hamis képzete teljessé válik. Az ember elmerül saját elképzelt világában, és a dolgokat az ő saját elképzelt jelentéseivel ruházza fel.

Ez a folyamat bemutatja, hogyan alakul ki az „én” a tudatban, és hogyan vezet ez az „én” által létrehozott elképzelések és vélemények világához, amelyet tévesen a való világnak hiszünk.

A zavaros tudat hat országa – a hat fajta személyiség

Az álmodozás és képzelgés szintjén létrehozzuk a zavaros tudat különböző országait, attól függően, hogy tudatunk milyen állapotban van. A Belső Ösvény tanítások hat ilyen tudat-országról beszélnek, amelyekből ötöt a zavaros érzelmek öt fő fajtája hoz létre, a hatodikat pedig az öt érzelem folytonos váltakozása teremti.

A tudat hat birodalma és az azokhoz kapcsolódó érzelmi állapotok tanítása azt taglalja, hogy a tudat különböző „országokban” tartózkodik, attól függően, milyen érzelmi állapotban van éppen. Hat ilyen tudat-országról van szó, melyeket az alapvető zavaros érzelmek határoznak meg. Az uralkodó érzelem változásával a tudat-ország élménye is változik. Az ember folyamatosan vándorol ezek között az állapotok között, és minden pillanatban újra megszületik egy adott tudat-országban.

Az öt alapvető zavaros érzelem, és az azokhoz kapcsolódó tudat-országok:

1. Ha a gyűlölet uralja tudatunkat, úgy érezzük, hogy a világ gyűlöl, kínoz, és ezáltal létrejön a „pokol” tudat-birodalma.
2. Ha a ragaszkodás, sóvárgás irányít minket, kielégíthetetlen vágy, éhség és szomjúság gyötör bennünket, ezt hívjuk az „éhes szellemek” tudat-birodalmának.
3. Ha közöny és tompaság jellemzi tudatunkat, merev gondolati és cselekvési mintákba süllyedünk, ez az „állatok” birodalma.
4. Ha irigység, féltékenység vezérel bennünket, folyamatosan küzdenünk kell a bizonyításért és a magasabbra törésért, és ebből jön létre a „féltékeny félistenek” világa tudatunkban.
5. Ha gőg és önelégültség uralkodik rajtunk, túlértékeljük saját magunkat, ez a zavaros tudat „isten” birodalma.
6. Ha mindegyik zavaros érzelem folyamatosan egymást váltja bennünk, akkor az „emberek” világában vagyunk, ahol a kételyek uralnak.

Az alapvető érzelmek és az ezekhez kapcsolódó tudat-országok folyamatosan váltakoznak, és az életünk során minden pillanatban más-más tudat-országban találhatjuk magunkat. Azonban a tudat tisztításával és fejlesztésével elérhetjük a tiszta tudat szabad és boldog állapotát, megszabadulva a zavaros tudat kényszerítő birodalmától. Az eredeti szabadság és boldogság felé vezető úton mindig ott van a lehetőség a szabadulásra, még akkor is, ha gyakran választjuk a megszokás és az ideiglenes kényelem biztonságát.

A MESE VÉGKIFEJLETE

A történet váratlanul és hirtelen csúcsra ér, amikor Kacor király birodalma összeomlik az események és a félreértések következtében. A kis nyúl reakciója végül katasztrófához vezet, és a többiek is megzavarodnak, hajba kapnak egymással.

A mese mélyebb jelentése rávilágít Kacor király hazugságának és a zavaros tudat hiúságának pusztító természetére. Kacor király birodalma egy álombirodalom – ezt mondja el a mese azzal, hogy Kacor király végig alszik –, és a mese ezzel utal arra, hogy ezek a látszólagos „hatalom” és „királyság” fogalmak csak illúziók, amelyeknek nincs valóságos alapjuk. Az álom és a hazugság világa pusztulásra van ítélve.

A kacor szó jelentése – amely egy olyan metszőkést idéz, amellyel magunk felé vágunk – jelképesen utal arra, hogy a hazugság, az önámítás és a rosszindulat végül önmagunknak okoz kárt. A mese elénk tárja, hogy a zavaros gondolkodás és a hibás értelmezés hosszabb távon a romláshoz és a szenvedéshez vezet.

Az üzenet az, hogy a változás és a mulandóság mindenáron bekövetkezik, függetlenül attól, hogy mennyire próbáljuk megakadályozni vagy megfékezni. Az igazi szabadulás és megértés azonban azoknak a privilégiuma, akik felkészültek, akik elég bátorsággal és bölcsességgel rendelkeznek ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal és elfogadják azt.

A mese a kerék folytonos forgására utal, ami arra emlékeztet bennünket, hogy az élet és az események mindig mozgásban vannak, és a bölcsesség e mozgás természetének a felismerésében rejlik.