EGYSZER EGY BÖLCSET megkérdeztek a tanítványai:
– Mester, magyarázza el, mi az erősebb, a kemény vagy a lágy?
Az idős mester válaszul nevetve kitátotta a száját – egy foga sem volt. A kemény fogak már rég kihullottak, ám a lágy nyelv teljes épségében megvolt.
A hozzáállás megváltozása – engedékenység
A szív felébredése a hozzáállás megváltozásával jár, ami azt jelenti, hogy a rokonszenv érzetét alakítjuk ki önmagunk felé, és ezért az egész világ felé is. A hozzáállásunk átvált az erőszakmentességbe és a szenvedélymentességbe. Itt az erőszak a barátságtalanság és a merevség érzetére vonatkozik, amely azt jelenti, hogy az egész világot egy olyan dolognak tekintjük, amivel harcolni kell.
Ami a szenvedélyt illeti, az azt jelenti, hogy valamit meg akarunk nyerni, tehát folyamatosan mi akarunk felülkerekedni. Mindkét esetben állandó harcban állunk a világgal, ami azt jelenti, hogy önmagunkkal. Amikor megváltoztatjuk a megközelítésünket, kialakítunk egy új tudatosságot, amely megengedi nekünk, hogy barátságosak legyünk önmagunkkal, és így a többi lénnyel is. A kedvesség és a gyöngédség érzete jelenik meg bennünk. Ez kapcsolódik az elkötelezettséghez a szemlélődés gyakorlata irányában, ami nyitottságot teremt a föl és le utazásainkhoz – tudatállapotaink válto-
zásaihoz –, és egy hajlandóságot, hogy engedjük magunkat velük együtt haladni, és dolgozni velük. Nem kell, hogy vallásos személlyé váljunk, de gyöngéd, lágy, barátságos és megmunkálható ember lesz belőlünk. Nem gyártunk állandóan védelmi mechanizmusokat önmagunk számára.
Ha a szíved nyitott, kevésbé vagy ragaszkodó.
Ha a reggelidet nem pont úgy készítik el, ahogy kívántad, engedékeny vagy, és megeszed az ételt úgy, ahogy nem szereted, nem csinálsz belőle problémát, botrányt – nem érdekes. Benned van az érzet, hogy engedni tudsz az elvárásaidból, követelményeidből – egy kicsi hüvelyknyit, a másodperc töredékét. Ezért megpróbálni engedni – ami a hozzáállás megváltozása – nagyon fontos.
A hozzáállás megváltozásának egy másik vonatkozása az, hogy
úgy érzed, az életed minden helyzetben megmunkálható.
Nem érzel elidegenülést a problémáidtól, nagyon barátságos és gyöngéd tudsz lenni önmagadhoz, és más emberekhez is, dolgozni tudsz a világgal – ami a Belső Ösvény alapvető pontjának tűnik. Azonban nem kell fel ruháznod magad egy felszínes mosollyal és a „szeretet és fény” mézes-mázas magatartásával. Ez egy valóságos élmény – belépsz az elme tudat erőszakmentes állapotának a hagyományába, és képes vagy önmagadat irányítani ezen a módon, mindenféle mesterkedések nélkül.
Az erőszakmentesség ebben az összefüggésben azt is jelenti, hogy kerüljük az élet kioltását, tehát kerülöd azt, hogy cserbenhagyd az állatokat, ellenséget, embereket vagy akármit. Előfordulnak olyan emberek, akik büszkék arra, hogy milyen ügyesen tudnak legyet ölni: „Na most elkaptalak!” Ez egy nagyon vad magatartás. A Belső Ösvény követőjévé válni azt jelenti, hogy sokkal kifinomultabb vagy egy alapvető értelemben. Kezdesz odafigyelni élethelyzeteid apró részleteire, amelyek fontosabbakká, sőt szentté válnak.
Következő mesénkben a menyecske konok megátalkodottságával az engedékenység ellentétét példázza. Még az ördög is retteg tőle:
Mondjad hát: széna! – magyar mese
EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT EGY EMBER. Csak ide nem messze Gyalakután. Volt ennek az embernek annyi leánya, akár a rosta lika, de az egészre sem kellett annyit ügyelni, mint a legkisebbre. Furfangosabb volt az adta leánya még az ördögnél is. Annyit sem hajlott apja szavára, anyja szavára, mint egy mákszem. Verték, ütötték: nem használt.
A leány egyszer fogja magát, s elszökik. Meg sem állott Nagy-Galambfalváig. Hogy odamegy, beáll szolgálatba. Jó dolga volt, serény, megszereti egy legény, s elveszi. Élnek egy darabig békességben. Azt mondja egyszer a menyecske az urának:
– Hallod-e! Menjünk el apámuramékhoz. Lássuk meg, élnek-e, halnak-e.
Ők bizony nekicihelődnek, felkészülnek, szekér elé fognak két tehéntinót, s elindulnak Gyalakuta felé. Mikor mendegélnének Szent-Györgyön keresztül, meglát az asszony egy boglya szalmát az udvari csűrkertben.
Mondja az urának:
– Né, hallod-e! Mekkora szénaboglya van ott ni!
Mondja az ura:
– Nem széna az, hanem szalmaboglya, feleség.
– Az nem, hallod-e, mert az széna!
– Az szalma! – mondja az ura.
Akkor úgy összevesznek, hogy a menyecske haját is tépte nagy bosszúságában. Szidta az urát, hogy miért nem mondja ő is, hogy: széna! De az ura mindig csak azt erősítette, hogy: szalma. Erre a menyecske felkapja az ecetes korsót, s úgy a tinók közé teremti, hogy mind miszlikbe megy, a tehéntinókák megijednek, megfutamodnak, keresztül-kasul az úton mindent összerontanak. Eleget mondta az ura, hogy ne bolondoskodjék, de a menyecske mind csak azt kívánta, hogy az ura mondja azt, hogy: széna. De csak mondta bizony, hogy: szalma. Erre még jobban nekivadult a menyecske, még az inget is letépte magáról, sírt, duzzogott. Az ura csillapította, és mondta neki:
– Feleség! Közel vagyunk Gyalakutához, ott minden ember ismer, hagyj fel a bolondsággal.
– Mondjad hát, hogy: széna!
– Az bizony szalma.
Megérkeznek az apjáékhoz. A menyecske összekörmölve, borzosan, megtépázva leszáll a szekérről. Egyenesen bemegy a házba, de nem szól senkinek egy szót sem. Eleget kérdi az anyja, hogy mi lelte? Mi a baja? Lefeküdt az ágyba, s hallgatott, mint a néma. Eleget mondta az ura:
– Kelj fel feleség, mert szégyen a dolgod. Ne tedd magad.
– Mondjad hát, hogy: széna!
– Az bizony szalma!
Este lett. Jönnek-mennek a látogatók, az atyafiak. Egy sem maradt el a menyecske rokonságából, mindegyik sajnálkozik a betegségén. Hívják vacsorára, nem megy. Ágyat vetnek máshová, hogy feküdjék oda. Egyet sem szól, meg se mozdul.
– No, ez bizony meghalt!
Elmennek a pap után. Addig az ura suttogja neki:
– Állj talpra, mert mindjárt megmondom, hogy csak
teszed magad.
– Mondjad hát, hogy: széna!
– Az bizony szalma!
Eljön a pap, áldást mond, imádkozik, s azzal elmegy. Megvirrad, nézegetik, hogy él-e vagy meghalt? Hát se nem szól, se nem szuszog: a szemét is behunyta. Gondolja magában, hogy majd ráijeszt az urára. Az ura pedig csak suttogja neki:
– Ne bolondozz feleség! Mindjárt nyújtópadra tesznek, harangoznak, rútul lesz a dolgod.
– Mondjad hát: széna!
– Az bizony szalma!
Elnyújtóztatják, siratják, kivált mikor megkondítják a harangot. Eljön a temetés ideje, koporsóba teszik, mindenfelől tolong a tenger nép, lezárják a koporsót, a pap prédikál. Mikor elvégezné a prédikációt, ismét suttogja a szegény ember:
– Feleség! Vége életednek, mindjárt visznek a temetőbe, szólj, ébredj!
– Mondjad hát: széna!
– Az bizony szalma!
Megindítják a temetőbe, leteszik a sírhoz, hogy eresszék le kötéllel. Odasúrlódik az ember, s ismét csak suttogja:
– Feleség! Add ki magad, mindjárt betakarnak, soha míg a világ, ki nem jössz onnét.
– Mondjad hát: széna!
– Az bizony szalma!
Leeresztik a koporsót; minden ember egy gallyat vet rá előbb, a (elütés!)azzal szépen betakarják. No, a nép elmegy. A menyecske most veszi magát észre, hogy milyen bolondul cselekedett, azt mondja magában:
– Bár az ördög vitt volna el engem!
Erre a szóra hallja, hogy ássa valaki a sírját. Megörül, hogy az ura gondolkozott meg, bizonyosan az ássa. De hát az bizony nem úgy volt: az ördög ásta. Szépen felnyitotta a koporsót, s azt mondta a menyecskének:
– No, ha engem kívántál, gyere velem, ülj fel a nyakamba. Felül biz a menyecske, mégpedig jó peckesen, s kikerekednek a föld színére.
– No, most szállj le! – mondja az ördög.
– Igen?!?
De még feljebb ült, s úgy sarkantyúzta, hogy vigye haza.
– Szállj le, hé! – kiáltott az ördög.
– Igen?!?
Megijed az ördög, hogy már mi az isten haragját csináljon vele. Fut egyik hegyről a másikra, sebesen vágtatva. Amint fut, találkozik egy vöröscsákós huszárral. Könyörög neki, hogy csak szabadítsa meg a menyecskétől, gazdag emberré teszi. A huszár előbb szépen kezdi, de mikor látja, hogy nem használ a szép szó, kirántja a kardját.
– Szállj le kujon teremtette, mert mindjárt megöllek a kardommal. – A menyecske sem veszi tréfára a dolgot, s leszökik az ördög nyakáról.
– No, te huszár – mondja az ördög –, jóért jóval fizetek. Én most elmegyek a király udvarába, belebújok a királynéba; te gyere oda, s csak annyit mondj: „Indulj komám!” De addig ki ne hajts engem belőle, míg a király neked nem ígéri a leányát, s holta után egész királyságát. Azután egy másik királynéba bújok, abból is hajts ki egy jó summa pénzért, de aztán, amikor a harmadikba bújok, onnét
ki ne hajts, ne is próbálj.
Elmegy az ördög, s belébújik a királynéba. Egyszeribe mindenfelé kiáltványt bocsát ki a király az ő birodalmában, hogy amennyi doktor csak van, mind elé gyűljön. Mind elé gyűlnek, de egy sem tud a királynén segíteni. Hát a királynét körülvette a rokonsága, sírtak, ríttak,
nyöszörögtek. Ekkor előjön a huszár, megfogja a királyné pulzusát, gondolkozik, keresztet vet a királyné homlokára, s azt mondja:„Indulj komám!” Egyszeriben az ördög kibújik, de hogy szómat össze ne keverjem, addig a huszár nem fogott semmibe, míg a
király meg nem ígérte, hogy neki adja a leányát, s holta után egész királyságát.
Elment most az ördög, s belebújt egy másik királynéba. Összehívják amennyi doktor az országban csak volt, de egy sem tudott segíteni rajta. Azon közben híre megy a huszárnak, s elhívják azt. Az bizony ki is ugratta egy jó summa pénzért. Belebújik az ördög a harmadikba. Belehelyezkedik egy egész lelke nyugodalmára, már nem kellett félnie, hogy a huszár ismét kizaklatja.
A harmadik király is meghallja a huszár hírét, utána is küldött, ígért tenger sok pénzt, csak gyógyítsa meg az ő drága feleségét. Kiált is egyet a huszár: „Indulj komám!” De bizony az ördög meg sem mozdult. Úgy hallgatott, mint a süket disznó a rozsban!
– Indulj komám!
Az ördög nem mozdult. Harmadszor is neki káromkodja magát:
– Fékom teremtette! Indulj, mert érkezik a székely menyecske!
Egyéb se kellett a szegény ördögnek. Úgy kipattant a királynéból, mint a bolha, s úgy nekiiramodott, hogy még a mai szent napig is fut. Holnap legyen a kendtek vendége.
Makacsságról szól ez a történet is:
Ki viszi haza az üstöt? – magyar mese
VOLT A VILÁGON EGY SUSZTER, nagyon szegény volt, nem volt még főzőedénye se. Azt mondja az ember a feleségének:
– Eredj már a szomszédba, hozzál üstöt, aztán főzzél valamit. Az asszony elment a szomszédba, elkérte a főzőüstöt. Mikor megfőzött az asszony, megebédeltek, elmosogatott az asszony, azt mondja az urának:
– No, hé! Amelyik hamarabb szól a másiknak, az viszi haza az üstöt. A suszter odaült a helyére, elkezdett varrni, az asszony
meg az ágyra ült, elkezdett fonni, az ember fütyült, az asszony meg dalolt. Egyszer a suszter elment hazulról reggel, este későn,
kilenc óra tájon ment haza. Mikor hazaért, a felesége szerelmeskedett a szeretőjével. Azért nem szólt semmit, hanem másnap reggel felment a faluházához, nem mondta a bírónak, hogy a katona szereti a feleségét, hanem úgy mutatta kézzel. A bíró nem tudta, mi lelte
a susztert, felhívták az asszonyt is. Az asszony meg a kezét csóválta, hogy nem igaz, az ujjával mutatta. Azt mondja a bíró:
– Ezek bolondok. Nem szól egyik se, az egyik fütyül, a másik dalol, aztán mutogatnak a kezükkel.
Azt mondja a kisbírónak:
– Hozd be a derest, mindegyikre tizenkettőt, tizenkettőt kell vágni, majd beszélnek akkor!
Az emberre vágtak először tizenkettőt, de azért csak fütyült. Mikor az asszonyra került a sor, az asszony nem akart lefeküdni, de nem engedtek neki. Mikor a tizenkettediket rávágták, azt mondta:
– Én viszem haza az üstöt, hé!