Abarisz, az avar Mester
Pitagorasz mestere
A Hüperboreában (Belső-Ázsiában) élő szkíta-hun megvilágosult mesterek látták, hogy a Földközi tenger mellékén megszületett Apolló emberi testet öltése. Apolló a belső ragyogás istensége, buddhája volt, a buddhizmusban Amitábhának felelhet meg. E testet öltés Pitagorasz volt. A belső-ázsiai mesterek elküldték a megvilágosult mestert, Abariszt, aki bensőjében megvalósította Apolló-természetét (megvilágosult természetét) – az egyetemes szeretet, végtelen együttérzés és mindentudó bölcsesség belső ragyogását –, hogy keresse meg Pitagoraszt, és adja meg neki a szükséges átadásokat és képzést, hogy ő is megvalósíthassa Apolló-természetét. Küldetését Abarisz beteljesítette, és így útjára indította tanítványával egyetemben azt, amit ma európai műveltségnek nevezünk.
A „preszókratikus” filozófusok, a nyugati civilizáció alapító atyái, Parmenidész, Empedoklész, Pitagorasz és a hozzájuk hasonlóak, misztikusok és próféták voltak, akik az ősi, rejtett, kezdeti nyugati hagyományban kapocsként működtek. Számukra a tudomány és a filozófia a spirituálisból eredt, és az volt a cél, hogy a spirituálishoz vezessen vissza. Történelmileg az ő munkásságuk szolgált kiindulásként és inspirációként nagyrészt a hermetikus, alkimista, sőt az iszlám misztikus hagyomány számára is. A nyugati civilizáció maga is produktuma és örököse egy szent tradíciónak.
Abarisz, a vándor gyógyító, csodatevő és próféta, keleti titokzatos vendégként érkezett Görögországba, és végül központi szerepet játszott Pitagorasz életében – és így a nyugati tudomány, filozófia és kultúra alakulásában. A Nyugat bölcsessége közvetlen összeköttetésben áll a szkíta nem-dogmatikus belső ösvény hagyománnyal.
Abarisz szülőhazája, Hyperborea a mai Belső-Ázsia területével egyezik meg, melyet Abarisz idejében szkíták és hunok lakták. Abarisz maga, ahogy azt számos tudós megjegyezte, magán hordozta a sámánok jegyeit és kellékeit.
Abarisz és Pitagorasz találkozása a történelem egyik legnagyobb hatású felismeréséhez vezetett. Ez az ismeretség mindkét férfi számára meghatározó jelentőségű volt. Pitagorasz és a belső-ázsiai eksztatikus gyógyító, csodatévő próféta és sámán bizalmas kapcsolata fényt derít a pitagoraszi tradíció számos elemére, amelyek, mint azt korábban néhány tudós már megjegyezte, egyértelműen sámánisztikusak.
Nehéz lenne alábecsülni Pitagorasznak a nyugati civilizációra gyakorolt hatását. A preszókratikus gondolkodók között, akiket a nyugati civilizáció hőseiként tartunk számon, Pitagorasz kiemelkedő jelentőséggel bír. Méltán tekinthető kultúra teremtőnek, civilizáció formálónak, akitől maga a „filozófia” szó is származik. Pitagorasz és a misztikus keleti hagyomány, ami olyannyira inspirálta őt, a nyugati világ gyökeréig hatol. Ez a finom és mégis nagy erejű hatás, a Keletről a Nyugat felé történt szent átadás, része annak a misztikus folyamatnak, amelyben új kultúrák magvai szétszóródnak és szárba szökkennek. Évszázadokkal később, a Pitagoraszi tradíció eljutott Egyiptomba és a Közel-keletre, és végül a perzsa szufi hagyomány szívéig hatolt, és így az új kultúra magvai is egyre több helyen szóródtak szét.
A Kelet és Nyugat összefonódása nem állt meg Pitagorasznál és Abarisznál. Hyperborea nemcsak Abarisz otthona volt, hanem Apollóé is. Ráadásul nem Abarisz volt az első hyperboreai, aki szent küldetéssel felkereste az akkori Görögországot. Mai napig fennmaradtak a korai nyugati történetírók titkos feljegyzései arról, hogy a legszentebb görög szentélyeket ugyanazok a különös hyperboreai látogatók alapították, akik Apolló kíséretében egykoron elhozták a görögök számára legértékesebb és legfontosabb hagyományaikat.
Évszázadokkal később, mikor Pitagorasz azt állította, hogy ő a „hyperboreai Apolló”, és mikor a hyperboreai Abarisz eksztatikus állapotban járta Görögországot, és azt jelentették róla, hogy magában hordozza Apollót, mindez csak egy sokkal de sokkal ősibb dolognak volt a folytatása. A kapcsolat Pitagorasz, Abarisz és Apolló, valamint Apolló, Hyperborea és Görögország között, a Nyugat ködös régmúltjába vezet vissza minket. Ha mindez sokkolóan hat ránk, annak az az oka, hogy olyan keveset tudunk a nyugati kultúránk eredeti természetéről, mint amilyen keveset tudunk Apollóról, az istenről, akinek fénye olyan fényesség, amilyet napjainkban már nem tapasztalunk.
Abarisz történeteegy másik nagyon fontos tényre is felhívja a figyelmünket: kiemeli Közép- és Belső-Ázsia nem-dogmatikus szellemi hagyományának döntő szerepét a szent bölcsesség virágzásában. Általános dolog Európában, hogy a közös szent hagyományunkat a nagy kultúrák fényében határozzuk meg: Egyiptom, India, Perzsia, Kína, Görögország stb. Az ősi, nomád kultúráknak a szent hagyományra gyakorolt hatását pedig gyakran figyelmen kívül hagyjuk. A legszélsőségesebb kommentátorok pedig még hajlamosak is ezeket a nyugati kultúrákhoz képest alárendeltnek tekinteni. Az újabb kutatás megmutatja, hogy ezek a gyakran el nem ismert kultúrák mennyit adtak az emberiségnek – csendesen, alázatosan, gyakran elismerés nélkül.
A szufi mesterek a mongol invázióval kapcsolatban pontosan tudatában voltak annak a paradox összetettségnek, amivel szembenéztek – egy olyan valóság bontakozott ki a szemük előtt, amihez képest minden addigi civilizációs eredményük elhalványult, egy olyan erő, ami lezúzta a régi, megkövesedett illúzióikat, hogy helyet teremtsen valami teljesen újnak. A szufik felismerték, hogy Dzsingisz Kán seregét a szentek legerőteljesebbje, a legfelsőbb lelki hatalom, Khidr próféta, a titokzatos Zöld Ember vezette és védte, aki mindig úgy irányított a színfalak mögül, hogy azt az átlagos emberi értelem felfogni képtelen. Ahogy azt számos szufi gondolkodó felismerte: Nincs menekülés a barbárok elől, mert ők jelentik az életet mindaz mögött, amiről úgy gondoltuk, hogy az maga az élet.
Amíg a szkíta-hun népek hűek maradtak nomád hagyományaikhoz, képesek voltak a legcsodálatosabb alkímia végrehajtására. Az általunk nagyra értékelt kultúráktól távol, saját útjukat járva termékenyítően hatottak más kultúrákra, és újak magvait vetették el. Artúr király szkíta lovagjai, Atila hunjai, az avarok és Árpád magyarjai mindenre kiterjedő nyitottságot, nem-dogmatikus alapelveken nyugvó, vallások iránti teljes elfogadást hoztak magukkal, ami szinte a legnagyobb veszélyt jelentette ellenségeik számára.
Modern világunk az összeomlás szélén áll, és azon tanakodunk, mi lenne a megoldás. Nagy a kockázat, saját túlélésünk függ attól, hogy mit teszünk. A modern kor, technokráciájával, redukcionizmusával és lemondásával mindenről, ami szent, nem tud igazi megoldást kínálni, hisz maga is része a problémának. Azok pedig, akik szeretnének visszatérni a hagyományokhoz, azon aggódnak, hogyan lehet a múlt lényegéhez csatlakozni úgy, hogy ne csak külsőségeiben teremtsük azt újra. Erre az élet-halál kérdésre Pitagorasz és Abarisz válasza:
„Egyetlen módja van annak, hogy valódi lépéseket tegyünk előre – ez az út az elragadtatottság útja, ami kivezet minket saját magunkból. Ez mindig is így volt, és mindig is így lesz, mindnyájunk számára. Itt, a nyugati világban az a furcsa elképzelésünk, hogy a kultúra csak úgy önmagától jött létre, amit aztán tovább teremtünk, alakítunk és jobbá teszünk. Ez azonban egyáltalán nem felel meg az igazságnak. A kultúra nem csak úgy megtörténik. Egy másik világból tudatosan, hihetetlen együttérzéssel és elszántsággal hozzák létre őket.”
A szent hagyományok hozzák létre a kultúrákat és a civilizációkat. A hagyomány az az élő talaj, amiből a kultúránk kisarjadzik. Pitagorasz, Abarisz és a hozzájuk hasonló emberek rájöttek, hogyan lépjenek túl saját magukon, és ezzel lehetővé tették a szentség megjelenését. Lelkesedésük pedig új világot teremtett.
A nem-dogmatikus eurázsiai belső ösvénynek Európában spirituális megújulást előidéző nagy hullámai közül ezek szerint tehát Abarisz volt az első ismert elhozója. Őmellette jártak a görögöknél más megvilágosult szkíta mesterek – Toxarisz (a Tokhár), Anaxarchisz (az Onogur) és mások –; őket követte az Indiában tanult görög Pyrrho, Nagy Sándor korában; a harmadik hullámot hozta Jézus, aki Indiában, Tibetben és Közép-Ázsiában tanult; majd őt követték a szkíta alán lovagok: Artúr király és a kerekasztal lovagjai; majd Atilla hunjai, az avarok, Árpád magyarjai; majd a reneszánsz közép-ázsiai, kis-ázsiai, görög és egyéb mesterei; a 19. században Kőrösi Csoma Sándor és mások munkássága; napjainkban pedig a tibeti, indiai, japán, kínai, dél-kelet-ázsiai és más mesterek.