Az elme négy állapota
A világ jelenségeit négy osztályba sorolhatjuk, elménk négy alapvető állapota alapján:
– ébrenléti jelenségek,
– álombéli jelenségek,
– a halál jelenségei,
– halál utáni jelenségek.
Ha az elménk “rendben” van, akkor e négy alapvető állapotban bármi tapasztalat születik bennünk, az mind “rendben” lesz.
Boldogok leszünk ébren és álmunkban, és a halál jelenségeit úgy éljük át, mint boldog átmenetet a halál utáni boldog állapotba.
Azonban, ha képtelenek vagyunk elménket rendbe tenni, és rendben tartani – ami nem abból áll, hogy valamiféle mesterséges “rendet” ráerőszakolunk elménkre, hanem egyszerűen abból, hogy feltárjuk és megismerjük elménk, azaz önmagunk már meglévő igaz természetét, az
alapvető jóságát, és igaz természetünkkel azonosulva, természetes állapotunkban megmaradunk – ha erre képtelenek vagyunk, akkor a zavarosan kavargó, örökké változó elménk zavarosan kavargó és örökké változó jelenségeket fog tapasztalni mind a négy állapotában.
Az elérhetetlen öröm és boldogság illanó délibábját a zűrzavar szüntelen fergetege kíséri állandó kielégületlenséggel és szenvedéssel, mind ébrenlétünkben, mind álmunkban; a halál és a túlnan gondolatai pedig rettegéssel töltenek el. Halálunk, amikor elérkezik, szenvedést hoz,
amely testünk elhagyásával sem ér véget, hanem folytatódik az elménk halál utáni állapotában is.
Új egyesítő szemlélet
“A világ az elme virága” szemlélete azt jelenti, hogy megváltoztatjuk azt az alapvető szokásunkat, hogy énünket mereven elválasztjuk a világtól, a dolgoktól, vagyis mindattól, amit nem tartunk énünknek.
Az “én és önmagam,” “én és mások,” “én és a világ dolgai” mereven megosztó, szokásos képzetei helyett, a világ az elme virága személyes és általános jelenségeken alapuló, természetesen összekapcsoló, egyesítő szemléletét vezetjük be életünkbe.
E szemlélet segítségével beláthatjuk, hogy nem vagyunk, és soha nem is voltunk elválasztva semmitől, elválasztottságunk csak egy hamis és alaptalan érzés. Énünk jelenségei és a világ jelenségei szétválaszthatatlanul összefüggenek, a valóságban nem létezik köztük elválasztó
határ.
Jó példa erre az álmunkban látott tigris, amelyet önmagunktól elválasztott, önerejéből létező, veszedelmes állatnak élünk meg, és rettegve menekülünk tőle. Felébredés után azonban belátjuk, hogy csak a mi saját elménk teremtette. Mindazonáltal, az álombeli félelem
és a menekülés keltette szenvedésünk valóságos, hiába okozza egy puszta téveszme. Ezt meséli el az alábbi történet, mely a Belső Ösvény mestereinek egyik kedvenc példabeszéde.
A valóság a tudatunk állapotváltásainak a függvénye
AZ ÁLOMBAN ELVESZTETT FIÚ
Az álombeli szerencsétlenség valódi fájdalmat okoz
Magyar mese
HOLT, VOLT HOL NEM VOLT, volt egyszer egy ember, s annak egy fia. A fiú a világ minden tudományát kitanulta már, de még egyet meg akart tanulni: a boszorkányságot.
– Édesapám, elmegyek – mondja az apjának – és addig nem nyugszom, míg a boszorkányságot ki nem tanultam.
– Ne menj fiam – mondta az apja – fehérnépnek való a boszorkányság!
A fiúnak azonban nem volt maradása. Útnak is indult, és estére egy faluba ért. Szállást kért egy gazdag embertől. Vacsora közben a gazda kérdi tőle, mi járatban van. A fiú nem akarta elárulni, de a gazda addig faggatta, míg el nem mondta: bizony ő a boszorkányságot szeretné megtanulni.
A gazda nem szólt semmit. Ágyat vettetett a fiúnak a szomszéd szobában, s lefeküdtek.
A fiú azt álmodta, hogy éjszaka az utcán fekszik egy padon, egy városban. Egyszer csak jön az őrség, és beviszik a városházára. Ráfogják, hogy rosszban jár, és akasztófára ítélik. Amint a katonák kísérik az akasztófához, odaszalad a király lánya, s megmenti az életét. A királykisasszony senkihez sem akart férjhez menni, hiába erőltette az apja, ám a fiú megtetszett neki, és egyenesen az apjához vezette:
– Édesapám – mondta – többé nem kell, hogy erőltess senkihez, mert ez a legény lesz az én uram!
Megharagudott szörnyen a király, hogy egy jöttment veszi el a lányát, amikor királyfiak vetélkedtek érte!
– Nekem ez a legény kell – mondta a királyleány – máshoz nem megyek!
A király végül beleegyezett. Nagy lakodalmat csaptak, s nem telt el egy-két esztendő, egy szép aranyhajú fiuk született. Egyszer az apa a gyermekével kimegy a kertbe. Volt ott egy aranyalmafa, s alatta egy aranykút. Karjára vette a gyermeket, és felnyúlt a fára egy almáért. A kisfiú lefordult a karjáról, s a kútba esett.
Keserves sírásra fakadt, s úgy zokogott, hogy a szomszéd szobában a gazda felébredt tőle. Beszalad és felrázza a fiút:
– Ébredj fel, miért sírsz?
A fiú felébred, de csak tovább zokog.
– Jaj istenem, az én kisfiam beleesett a kútba!
– Milyen kisfiad – mondja a gazda – hiszen nincs is gyermeked, miket beszélsz?
A fiú csak most tért magához. Elmondta álmát a gazdának.
– Látod, fiam – mondta a gazda – ilyen a boszorkányság is. Meg akarod-e még mindig tanulni?
– Nem én, soha, bátyámuram! – mondta a fiú, azzal búcsút vett a gazdától, s meg sem állt hazáig.
*
Így okozott az álombeli fiú elvesztése valóságos szenvedést.
Ugyanígy teremt az elménk valóságos szenvedést a semmiből az ébrenlét állapotában is, egyszerűen csak a gondolatok és az érzelmek zavaros kavargása által.