Közép- és belső-ázsiai szkíta-hun buddhista tanítók
A buddhista barlangtemplomokat évszázadokon át Kína hun uralkodói építették.
————————————————————————————
A buddhizmus Közép- és Belső-Ázsiából terjedt tovább Ázsia többi országába.
————————————————————————————
Kínában a buddhizmust az Észak-Kínában birodalmat alapított hun (tuoba) Északi Wei dinasztia (386–535) buddhista uralkodói terjesztették el, s ezzel Kína szellemiségét és történelmét a mai napig meghatározó alapokat fektettek le. Az Északi Wei uralkodók a buddhizmus és a buddhista művészet nagy pártfogóiként Kína kulturális örökségének olyan nagy jelentőségű kincseit hozták létre, mint a tunhuangi Mogao barlangtemplomok, a Yungang barlangtemplomok, a Longmen barlangtemplomok, a Shaolin Kolostor, Kína egyik legrégibb pagodája: a Szongyue Pagoda stb.
Kínába a buddhista Tant a Közép- és Belső-Ázsiában virágzó szkíta-hun buddhista kultúrákból vitték át nagy tudású, szkíta-hun szerzetesek, akik a hun-szienpi császárok védnöksége alatt tevékenykedtek. An-sih-kao pártus tanító kb. i. sz. 148-171-ig végzett fordító munkát a kínai Lo-jangban. Őáltala vette kezdetét a közel ezer éves fordítói munka Kínában. K’ang-seng-k’ai a mai Szamarkand területéről érkezett a III. sz.-ban. Csu-fa-hu vagy Dharmaraksa Tokharából jött a III-IV. sz.-ban. Amikor az V. sz.-ban Kumárádzsiva megérkezett Kusából, a fordítási munkálatok Kínában elérték a tetőpontot.
A kép korabeli felirata szerint a Buddha szobrok arany emberek, melyeket egy tábornok hozott az uralkodónak i. e. 120-ban, egy „nomádokkal” vagyis hunokkal vívott hadjáratból. A hagyomány szerint ez volt Kína első találkozása a buddhizmussal, mely a későbbiekben is hun közvetítéssel érkezett, a Kínában birodalmat alapító hun császárok támogatásával.
Szkíta buddhista mesterek, akik a tant Kínába vitték
Kumaradzsíva, szkíta buddhista mester
Kumaradzsíva, a nagytiszteletű buddhista szerzetes és fordító a belső-ázsiai Kucsa városában született. Anyja kucsai szkíta hercegnő, apja kasmíri bráhmin volt. Lova átjárókat talált a magas hegyeken, sebes folyókon és vizeken. A legenda szerint, elérkezve Tunhuang ősi városába, Kumaradzsíva megállt, és több napig tanította az írásokat a Puguang Templomban. Röviddel továbbindulásuk előtt lova Tianliu – akit Buddha rendelt mellé, a szent szövegek szállítására – megbetegedett, és mivel küldetését befejezte, kilehelte páráját, és visszatért Buddhához. A mestert mélyen megrendítette hű társának halála, áldozati oltárt emelt fehér paripájának, majd kilenc napon át szertartásokat végzett érte. Ezután a Puguang Templom udvarán megépítette ezt az egyedi kilencemeletes sztúpát, melyben elhelyezte Buddha ereklyéit. A sztúpa csengőinek hangjában a helybéliek ma is a paripa nyerítését hallják.
A Fehér Ló Sztúpa a kucsai szkíta buddhista szerzetes Kumaradzsíva lovának, Tianliunak, a Nyugati Tenger Sárkányának az emlékére épült, amely buddhista szentszövegeket szállított Kucsából Tunhuangba i. sz. 384-ben.
Dharmaraksa, szkíta buddhista mester
A közép-ázsiai szerzetes, Dharmaraksa Közép-Ázsia számos különböző központjában tanult, majd fordítási tevékenységet folytatott Tunhuangban és Észak-Kína nagy városaiban, Csang-anban és Lo-jangban.
An-sih-kao, párthus buddhista mester
An-sih-kao, a párthus trónörökösből lett szerzetes, fordító központot alapított Lojangban, Kínában, a második században. Kína Közép-Ázsia felé fordult buddhista tanítókért és szövegekért. Uralkodói számos esetben szkíta-hun rokon népek szülöttei voltak, és a buddhizmus pártfogói és terjesztői.
Lokaszema, szkíta kusán buddhista mester
Lokaszema avagy Zhi Csen volt a legkorábbi ismert szerzetes, aki mahajána szútrákat fordított kínaira. Szkíta jüecsi születésű kusán volt. A szkíta Kusán Birodalomban született, Gandharában. Abban az időben volt tevékeny, amikor a hatalmas kusán uralkodó, Kaniska aktívan támogatta a buddhizmust.
Bódhidharma
Korabeli források szerint, a zen buddhizmus megalapítója, és a Saolin kolostor első apátja Bódhidharma közép-ázsiai királyi család sarja volt.
Az ázsiai hunok fővárosa
Tungvancseng (Tongwancheng) jelentése: „Tízezer népet irányító”. Helian Bobo, hun császár saját kijelentése szerint: „Az égalattit egyesítő hely, melynek ura tízezer népen uralkodik”, vagy másnéven Pajcseng (Baicheng) „Fehér város”, „Fehérvár” máig fennmaradt hsziungnu (ázsiai hun) romváros, amely Kína Senhszi (Shaanxi) tartományában található. A várost Helian Bobo építette Ta Hszia nevű államának fővárosaként. A város építésén százezren dolgoztak, a munkálatok 419-ben fejeződtek be. Tungvancseng épületei romos állapotukban napjainkig fennmaradtak, mivel majdnem ezer évig homok borította a várost. A romok rekonstrukciója néhány éve kezdődött.
A Ta Hszia hun királyság fővárosát Helian Bobo (i. sz. 381–425) a nagy hun uralkodó építtette, és csaknem húszezer négyzetkilométeres terület tartozott hozzá. A történészek szerint 431 körül a városban és környékén mintegy negyvenezren éltek, voltak közöttük hunok és han kínaiak, illetve a Selyemút mellől érkezett kereskedők is. Feljegyzésekből arra lehet következtetni, hogy a hun birodalom felbomlásával indult meg az északi (vagy fekete) hunok vándorlása. A nyugati irányú vándorlás révén jutott el a mai Kínától sok ezer kilométerre Atilla népe is. Atilla halála után a hunok erős birodalmat hoztak létre a Kaukázusban, s a források még hosszú ideig emlegetik őket. Ottani birodalmuk a VIII. század elején szűnt meg arab támadás miatt. Az eurázsiai népek kultúrájában máig világos nyomot hagytak; a magyarok mellett a mongolok, csakúgy, mint a törökök, őseiknek tekintik őket. A kínai hunológusok a magyarokat tartják a hunok egyik leszármazottjának. A legújabb kínai elméletek szerint egyébként maguk a kínaiak is a Hszia-dinasztiától, illetve a Hszia államból származnak.
Huhanje Sanju – Tengrikut ’Ég Fia’ – hun uralkodó
A Sanju – a hun uralkodó címe – az ujgur hagyományban megőrzött Tengrikut ’Ég Fia’ kínai elferdítése. A kínai császárok gyakran ajánlották fel az uralkodóház nőtagjainak kezét az őket sarcoló szomszédos hatalmas belső-ázsiai birodalmak uralkodóinak, barátságuk elnyerése végett. A két leghíresebb ilyen eset Wengcsen hercegnőnek a tibeti Szongcen Gampo királyhoz (kb. i. sz. 569–649), és Wang Shaodzsun császári feleségnek a déli Hun Birodalom hatalmas uralkodójához, Huhanje Sanjuhoz (kb. i. e. 74–31) történt házasítása. Mindkét házasság átfogó megállapodás része volt, melyben a felek békét kötöttek, elismerve egymás egyenjogúságát és függetlenségét.
A hun és a kínai uralkodó négypontos egyezményt kötött:
• A kínai császár évente adót fizetett a hun Sanjunak selyemben és borban.
• A han udvar hercegnőt ajánlott fel házastársul a Sanjunak.
• A felek elismerték a han és a hun állam egyenrangúságát és függetlenségét.
• Mindkét fél elismerte a Nagy Falat mint a birodalmaikat elválasztó határt.
Kína rendesen fizette az adót, így a megállapodás hatvan éves békét eredményezett a két birodalom között.
Közép-ázsiai buddhista mesterek
————————————————————————————
A tibeti buddhizmus kialakulásában is főszerepet játszottak azok a mesterek, akik Közép-Ázsiából származtak.
————————————————————————————
A tibeti buddhizmus számára szent országot, Orgyent, mind a hagyomány, mind a mai nyugati kutatás Kelet-Afganisztán területre helyezi. Ezt tartják a Gyémánt Út szellemisége fő központjának, ahonnan számos nagy tanító érkezett mind Indiába, mind pedig Tibetbe, illetve esetenként Indián keresztül Tibetbe. A Gyémánt Út hagyomány legnagyobb mesterei közül sokan innen jöttek.
Orgyen Birodalma
Orgyen birodalma (a mai É-Pakisztán és Afganisztán területén feküdt) fontos szerepet játszott a buddhizmus történetében. A Gyémánt Út és a nagy teljesség tanítások hazájának tartják. Orgyen királya, Indrabhuti volt az első az emberek között, aki Buddhától Gyémánt Út tanítást és átadást kapott. Itt született többek között Garab Dordzse és Guru Rinpocse (Padmaszambhava), itt kapott dzogcsen átadást Garab Dordzse, Vairocsana, Guru Rinpocse és Tilopa, sok más mesterrel egyetemben. A buddhista iratok Orgyent gyönyörű zöldellő, termékeny királyságnak írják le, lakosai kedvesek, és nagy tiszteletben tartották a bölcsességet és a tudást. Magas zord hegyek keretezték, a tágas völgyekben fehér sztúpák tornyosultak, arany templomtetők között. Földi paradicsomnak tűnt, ezért „királyi kert”-nek nevezték, ami szanszkritul Oddijána. Úgy is ismerték, mint az Égjáró Tündérek Mennyországát, mert híres volt egyedülálló papnői testvériségéről, akik a bölcsesség és a szellemi út elkötelezettjei voltak. E papnők nem voltak szerzetesnők, jóginik voltak, akik erdei közösségekben éltek.
Indrabuti, Orgyen királya volt az első ember, aki a Gyémánt Út tanításait Buddhától megkapta. Garab Dordzse, a Dzogcsen hagyomány atyja; a buddhizmust Tibetben megalapozó Padmaszambhava, a Második Buddha; a hercegnőből lett megvilágosult jógini, Gelongma Palmo, és még számos mester élt, tanult és ért el megvalósulást Orgyenben.
A Gyémánt Út legnagyobb mesterei Közép-Ázsiában
A tibeti buddhizmus kialakulásában is főszerepet játszottak azok a mesterek, akik Közép-Ázsiából származtak. A legújabb ásatások azt
mutatják, hogy tibeti buddhizmus számára szent ország, Orgyen a mai Kelet-Afganisztán területén feküdt. Ezt tartják a Gyémánt Út szellemisége fő központjának, ahonnan sok nagy tanító érkezett mind Indiába, mind pedig Tibetbe, illetve esetenként Indián keresztül Tibetbe. A Gyémánt Út hagyomány legnagyobb mesterei közül sokan innen jöttek. Buddha kortársa volt Indrabuti, Orgyen királya. Ő volt az, aki a Gyémánt Út tanításait Buddhától az emberek között elsőként megkapta. De Orgyenből származnak olyan megvilágosult mesterek is, mint Garab Dordzse, a „Nagy Teljesség” (dzogcsen) hagyomány atyja, valamint a Lótuszban Született Mester (Padmaszambhava), aki a buddhizmust Tibetben megalapozta, és sokan mások. Emellett a tibetiek folytonos összeköttetésben voltak Közép-Ázsia többi buddhista központjával is. A tibeti buddhizmus számos hagyománya ered a Mahasziddha Naropától, aki Buddha szkíta vérvonalából származott sákja királyfiból vált a tantrikus buddhizmus egyik meghatározó alakjává. A tibeti buddhista böjtös meditáció, a Nyungne megalapozója, Gelongma Palmo orgyeni hercegnő volt.
Dzogcsen mesterek
A tibeti nyingmapa hagyomány szerint a dzogcsen tanításokat az embervilágban a jelenéstest Garab Dordzse (szkr. Prahevadzsra) hirdette Orgyen országában, majd később az ő tanítványa, az ugyancsak orgyeni Dzsampal Senyen (szkr. Mandzsusrimitra) tanította őket Indiában, aki átadta a tanokat tanítványának, a khotáni Sri Szimhának. Ő az orgyeni Padmaszambhavának, valamint Vimalamitrának és Vairocsanának, a tibeti fordítónak adta őket tovább. E három mester által kerültek a tanítások Tibetbe a VIII. század közepén. Ezek a tanítások eredetileg titkos szóbeli tanítások voltak, melyek a tantrikus beavatottaknak egy kis csoportjára korlátozódtak. A hagyomány azt tartja, hogy e tanítások eredetileg az Indiától észak-nyugatra fekvő Orgyen országából származnak. Ezért úgy tűnik, legvalószínűbb az, hogy a dzogcsen eredetét az északnyugati indo-tibeti határ-vidékek területén, Közép-Ázsiában kell keresnünk.
Sang-sung Birodalom
Sang-sung a mai Nyugat- és Észak-nyugat Tibet területén elterülő hatalmas ősi műveltség és királyság volt, amely megelőzte a tibeti buddhizmust. Szellemiségére a bön ősi belső ösvénye nyomta rá bélyegét, amely a beláthatatlan múltba vesző történelem előtti koroktól, az évezredek során meghatározó befolyást gyakorolt egész Eurázsia szellemiségére.
Az ősi Közép- és Belső-Ázsiát történelem előtti idők óta benépesítő szkíta-hun népek sokféleképpen érintkeztek egymással: házasság által, politikai szövetségekkel, fegyveres viszályokkal, kereskedelemmel, kulturális eszközökkel, vallási szertartásokkal stb. A népek kialakulásának és kulturális egymásra-hatásának egyik fontos térsége volt a Tárim medence és a mai észak-kelet tibeti Kanszu és Amdo területe, amely ősidőktől kapcsolódott a mai Észak- és Nyugat-Tibet hatalmas, akkoriban a mainál jóval termékenyebb földjén elhelyezkedő Sang-sung Birodalomhoz. Bönpo források és D. Ermakov kutatásai felfedik, hogy a sang-sung bön, az ősi kínai wu és a protomongol bo murgel mind különböző, rokon ágai voltak ugyanannak a történelemelőtti Belső Ösvénynek, melyet az akkori Belső- és Közép-Ázsia, valamint Európa számos területén élő szkíta-hun népek gyakoroltak. Ez az ősi szellemi ösvény a Szvasztika Bön-ben teljesedik ki, amely számos alapvető hasonlóságot mutat a későbbi buddhizmussal. Első tanítója, a mai Tadzsikisztán és környéke területére tehető közép-ázsiai Olmo Lungring birodalomban született megvilágosult Tönpa Senrab Miwo Buddha volt. Ma is élő hagyománya nemzedékről-nemzedékre száll élő szóbeli átadással amellett, hogy tekintélyes írásos anyaggal is rendelkezik. Nem mai értelemben vett vallás, de nem is sámánisztikus módszerek útja, hanem belső ösvény, amely lényege a belső fejlődés útja, a belső utazás, melynek fő eszköze a meditáció, ugyanúgy, mint a későbbi Szkíta Bölcs Buddha hagyományának.
Buddhista barlangtemplomok Közép-Ázsiától Kínáig
A mai Afganisztántól Közép-Indiáig és Kínáig terjedt a buddhista barlangtemplomok építési területe. Mindez a korabeli kusán, majd fehér hun területeket jelöli ki számunkra, és keletkezési idejük is tökéletesen egybeesik e népek birodalmaival, hiszen a barlangtemplomok első virágzása az i. sz. II–VI. századig tartott.
Yungang egyike Kína legnagyobb és leghíresebb ősi buddhista barlang kolostorainak.
A barlangtemplomban 53 nagy barlangterem található 51 000 kisebb fülkével, ezek mindegyikében egy-egy Buddha szoborral. A barlang-együttes ezenkívül még 1100 kisebb barlangot foglal magában.
Ez a művészeti ág Gandhara – a mai Kabul–Pesavár térség – vidékéről terjedt tovább, így keletkeztek a Kucsa környéki, majd a tunhuangi, turfáni, még később a kínai barlangtemplomok csodálatos szobraikkal, falfestményeikkel. Mindezek eredőjében a Hindukus kusán, perzsa, majd fehér hun fennhatóság alatt álló vidékét találjuk, amely ezek szerint iskolateremtő vidék volt a későbbi nagy keleti kibontakozás számára. A buddhista művészet tehát a pusztai eredetű szkíta kusánok és fehér hunok jóvoltából indult el világhódító útjára.
Buddhista barlangtemplomok, melyek alapítása a buddhizmust pártfogoló Északi Wei dinasztia idejére esik. Ez a dinasztia belső-ázsiai hun-rokon szienpi eredetű volt. Tanvédő Nagy Királyok – A szkíta-hun buddhista művészet monumentális remekei – Longmen barlangtemplom, Belső-Mongólia
Az 1400 barlangban 100 000 szobor található. A sziklába faragott buddhista ábrázolások közül a legkisebbek 25 milliméteresek, a legnagyobbak 17 méter magasak. A barlangtemplom együttes területén majd 2500 sztélét és feliratot is láthatunk – innen kapta az „Ősi sztélék erdeje” nevet –, valamint több mint hatvan buddhista pagodát. A pompás természeti környezetben fekvő barlangtemplomokat egy kilométer hosszan elnyúló sziklába faragták, a folyó mindkét oldalán.
Az első alapozó művészeti stílust Kelet-Turkesztánban is „gandharai stílusnak” nevezik. Kultúrtörténeti jelentőségét tekintve a Kusán Birodalom ezen vonatkozásában is alapvető szellemi értékkel szolgált.
Buddha – Tunhuang, Mogao, Ganszu
A Tunhuang közelében található Mogao barlangok építése a IV. században kezdődött. A buddhista szerzetes Yue-zun (nevében a Yue szótag szkíta yüe-csi származására utal) 366-ban ezen a helyen arany fényben fürdő ezer buddhát látott látomásban, és elhatározta, hogy meditáció barlangot épít. Ettől kezdve a hely fokozatos növekedésnek indult. A hun Északi Liang uralkodók korában már egy kis remeteközösség élt itt. A hun-rokon szienpi Északi Wei és Északi Zhou uralkodó családok tagjai számos barlangot építtettek. Később, a Tang dinasztia idején, a barlangok száma elérte az ezret.
A barlangokat eredetileg remeték lakták, majd később az itt felépülő monostorok céljait szolgálták. Az idők folyamán a hívők zarándokhelyévé váltak.
A hun Északi Liang Dinasztia alatt jöttek létre az első buddhista barlangtemplomok Ganszuban (Ujgurisztán).
A leghíresebbek a Tiantishan (Mennyei Létra Hegy), a Wenshushan (Mandzsusri Hegye) és Maijishan (Búzahalom Hegy).
Megvilágosodott szkíta társadalom
Hérodotosz írja a szkíták egy különleges szentéletű népéről, az argippaeanokról:
„Az argippaeanok magas hegyek lábánál élnek. A férfiak és a nők egyaránt kopaszok, lapos orrúak és hosszú állúak. Saját nyelvükön beszélnek. Úgy öltözködnek, mint a szkíták. Egy bizonyos fa gyümölcsének a sűrű, fekete levét isszák, olykor tejjel keverve is. A gyümölcs préselésénél maradt sűrűjéből lepényt készítenek, melyet hús helyett fogyasztanak, mert hazájukban kevés juhot tartanak. Fa alatt laknak, melyet télire vastag fehér nemezzel borítanak körül, ám nyáron ezt a nemez borítást leszedik (az indián wigwam párhuzama, a jurta egyszerűbb alakja, mely használatát a szkítáknál, hunoknál, mongoloknál és a szibériai népeknél is ismerjük – a ford. jegyzete).
Senki sem bántja ezt a népet, mert szentnek tartják őket. Semmilyen fegyverük sincs. Ha szomszédaik összevesznek, ők megoldják a viszályt, és ha valaki hozzájuk menekül, menedéket élvez minden bántalomtól.
E kopasz emberek azt mondják, a szomszédos sziklás hegyekben élőknek olyan a lábuk, mint a kecskéé (a kecske jó hegymászó), a hegyen túl pedig olyan népek laknak, akik az év felét alvással töltik (ez utalás lehet olyan népekre, mint a Ladakban és Zanszkárban élők, akik a rendkívül
hideg hosszú telet ma is föld alatti pincékben, vermekben töltik – a ford. jegyzete). A kopasz emberektől keletre az Isszedoniánok (wu-szunok) laknak, míg az északi területek ismeretlenek előttünk.”
Sokan az argippaeanokat a Volgánál élő kalmükök őseinek tartják, Byung-mo Kim, koreai történész viszont ezt írja róluk:
„A kopasz argippaeanok a mai Pazyrikban éltek, az Altáj hegység magasföldjein. A Pazyrikban feltárt későbbi szkíta kultúra utolsó leletei az i. e. III. századból valók. Ebben az időben a buddhizmus terjedt világszerte. Ezért jutottam a feltevésre, hogy az argippaeanok buddhista szerzetesek és szerzetesnők lehettek. Lehetséges, hogy a szkíták elvitték a hírt az Altáj régióból a puszta nomádjaihoz, akik közvetítésével aztán eljutott a Fekete tengerhez, ahol Hérodotosz élt[1].”
Hérodotosz e fontos feljegyzése egy megvilágosult, szent, békés, erőszakmentes társadalomban élő szkíta népről tudósít bennünket. Leírása alátámasztja a buddhista és a bön hagyományokban őrzött közép- illetve belső-ázsiai megvilágosult birodalmak – Olmo Lungring, Sambala, Orgyen – egykori valóságos létezését. E birodalmakról azt tartják, hogy az egész népük elérte a megvilágosodást.
[1] Byung-mo Kim, Chairman, Korea Institute of Heritage – “Geography” is the Father of History;
Buddha tanításai a szkíta-hun népek között terjedtek el legerőteljesebben
A szkíták és a hunok buddhista műveltségét Belső-Ázsiában egyik utódnépük, az ujgurok folytatták tovább magas szinten, majd pedig a mongolok – akik szintén a hunok leszármazottainak tartják magukat – vették át immáron a tibetiek közvetítésével, és tartják fenn, mind a mai napig.
Buddha tanításai a szkíta-hun népek között terjedtek el legerőteljesebben, Indiában valamint Közép- és Belső-Ázsiában, és innen terjedtek tovább Kínába, Japánba és Dél-Kelet-Ázsiába, szkíta-hun mesterek közvetítésével. Dél-Kelet Ázsia egyik nagy buddhista kultúráját például, Burma földjén, szintén belső-ázsiai szkíta-hun eredetű nép hozta létre. A pyu nép a belső-ázsiai Ganszu ősi hun területéről vándorolt le Burmába, és alapított meg ott egy sok évszázados virágzó buddhista kultúrát.
Összefoglaló
Buddha tehát a múltat, jelent és jövőt látó mindentudásával úgy döntött, hogy szkítának születik, mivel a szkítákat választotta, mint a megvilágosodás tanításainak befogadására legalkalmasabb népet, mert amint azt később a történelem is bebizonyította, a szkíta szellemiség szolgált erre legalkalmasabb alappal, s ezért Buddha így tudta a leghatékonyabb segítséget nyújtani a világ lényeinek. Ez az ősi szkíta szellemi hagyomány beláthatatlan időktől fogva létezett Eurázsiában, és Buddha ebbe a hagyományba hozott újult erőt a tökéletes megvilágosodás megtapasztalásával, hasonlóan az előző korokban eljött megvilágosult mesterekhez.