Minden létező összefügg minden mással – így az elme is a világgal – és a valóságban semmi sem különíthető el semmi mástól, ugyanúgy, mint a háló szemei egymástól.
Az elme négy állapota
A világ jelenségeit négy osztályba sorolhatjuk, elménk négy alapvető állapota alapján:
1. ébrenléti jelenségek,
2. álombéli jelenségek,
3. a halál jelenségei,
4. halál utáni jelenségek.
Ha az elménk „rendben” van, akkor e négy alapvető állapotban bármi tapasztalat születik bennünk, az mind „rendben” lesz.
Boldogok leszünk ébren és álmunkban, és a halál jelenségeit úgy éljük át, mint boldog átmenetet a halál utáni boldog állapotba.
Azonban, ha képtelenek vagyunk elménket rendbe tenni, és rendben tartani – ami nem abból áll, hogy valamiféle mesterséges „rendet” ráerőszakolunk elménkre, hanem egyszerűen abból, hogy feltárjuk és megismerjük elménk, azaz önmagunk már meglévő igaz természetét, az alapvető jóságát, és igaz természetünkkel azonosulva, természetes állapotunkban megmaradunk – ha erre képtelenek vagyunk, akkor a zavarosan kavargó, örökké változó elménk zavarosan kavargó és örökké változó jelenségeket fog tapasztalni mind a négy állapotában.
Az elérhetetlen öröm és boldogság illanó délibábját a zűrzavar szüntelen fergetege kíséri állandó kielégületlenséggel és szenvedéssel, mind ébrenlétünkben, mind álmunkban; a halál és a túlnan gondolatai pedig rettegéssel töltenek el. Halálunk, amikor elérkezik, szenvedést hoz, amely testünk elhagyásával sem ér véget, hanem folytatódik az elménk halál utáni állapotában is.
Új egyesítő szemlélet
„A világ az elme virága” szemlélete azt jelenti, hogy megváltoztatjuk azt az alapvető szokásunkat, hogy énünket mereven elválasztjuk a világtól, a dolgoktól, vagyis mindattól, amit nem tartunk énünknek.
E szemlélet segítségével beláthatjuk, hogy nem vagyunk, és soha nem is voltunk elválasztva semmitől, elválasztottságunk csak egy hamis és alaptalan érzés. Énünk jelenségei és a világ jelenségei szétválaszthatatlanul összefüggenek, a valóságban nem létezik köztük elválasztó határ.
Jó példa erre az álmunkban látott tigris, amelyet önmagunktól elválasztott, önerejéből létező, veszedelmes állatnak élünk meg, és rettegve menekülünk tőle. Felébredés után azonban belátjuk, hogy csak a mi saját elménk teremtette. Mindazonáltal, az álombeli félelem és a menekülés keltette szenvedésünk valóságos, hiába okozza egy puszta téveszme.
Ezt meséli el az alábbi mese, melynek magyar változata itt olvasható:
Az álomban elveszett fiú