A kép közepén Kampó táltos arca látható, a háttérben a Kis gömböc szkíta ábrázolása
Kampó táltos
Volt Mátyás királynak egy gyönyörűséges holdas lova, mely éjen amerre ment vele, bármily setétben, az egész tájat megvilágította; hadjáratában kimondhatatlan szolgálatára volt s még boldogult édesapjának is, kitől ő örökségben kapta. De megtörtént, hogy e nagybecsű lovát: Holdast, – ez volt a neve – míg ő az erdőben elszunnyadt, egy török Táltos elrabolta. Roppant nagy jutalmat, kincset és hét vármegyét szabad választás szerint, hírdetett ki Mátyás a megtalálónak. Kampó táltos vállalkozott fölkeresésére.
Ment, ment messze síkon-erdőn, míg egy barlangra talált s abban egy síránkozó asszonyra, ki kérdésére azt válaszolta:
– Ha az én leányomat megmented a Tündérsziget üvegpalotájából, úgy föltalálod a Holdas lovat is. Oda pedig úgy juthatsz el, ha a Tündérvárőrzők után lappangva, – midőn a folyón átmentek reggelenkint vadászatra – hídjokat elszeded s a várnagy tarsolyát és kardját elveszed. A tarsolyban a vár titkos kulcsát nyered, a karddal az őröket győzheted le. Hétélű kard az, minden ügyes vágásra hétfelé hasít. Csak ilyen vitéz bánhat vele, mint te vagy, látom. Hogy pedig köd borítson s meg ne lássanak, íme ezen bűbájos fű, melyet mezítlen testedhez köss a melledre; vigyázz, sehol vissza ne tekints! A vívásodban vágásodat balról jobbra intézd! Lányom: a szép Delibáb, gyermeke az epedő Sivatagnak. Jutalmad gazdag lesz, ha visszahozod őt keblemre!
Erre megvendégelte s erősítő füveket adott étkeibe. Hétszer annyi erőt nyert s ment síkon-erdőn messzire, míg a nagy folyó partján meghált a Tündérek hídja alatt.
Hajnalhasadtakor átvonult a Tündérvár őrsége a hosszú és íves hídon; Kampó láthatatlanul leste és szemelgette köztök a várnagyot. Mindjárt ráismert s nyomban követte őket.
Amint az erdőben szerteszéledtek, a várnagy nyomait követte, míg az letelepedvén, kardját leoldta. De bár láthatatlanul közelgett, meghallá lépéseit a Tündérvárnagy s talpraállt a neszre, kardjához kapott; Kampó buzogányát markolja s láthatatlanul baljáról közelget hozzá, így nem érik csapásai. Míg buzogányával küzd, baljával a bűvös kard markolatához fér, erős küzdéssel kivívja azt s vele a tarsolyt. A zajra az őrség körébe gyűl, de irtózatos vágása elől szerterohannak, ő pedig visszamegy, a hídat lebontja s ott áll a vár előtt, a kulcsot a titkos ajtóba illeszti, végtelenül forgatja; de nem nyílik az ki. Haragos indulattal kerülgette a várat, de élettelen csendesség volt körülötte, nem látott senkit, nem hallott senkit.
Alkonyatfelé szelíd hangok hallatszottak ki a várból: hazatértek a szertekalandozó Tündérek és a szép Delibáb, ki a verőfényes puszták fölött uszkált tündérhajóban; vidám mulatozással lebegték körül arany- és ezüsthajú társnéi. Igy folyt az est is vidám enyelgés közt.
Kampó vitézben növekedett a vágy bejutni. Úgy szívére hatott az a szép ének, amit onnét kihallott; újra meg újra feszegette az erős vaskaput. Már midőn szürkült az ég, akkor tekinte ki a szép Delibáb, kit valami titkos bánat epesztett s meglátta fehér ködbe burkolva tündéri szemével, mit napfényben nem láthatott volna: az emberalakfélét és a kulcs csikorgása hallatára kiszólt hozzá:
– Ki vagy?
– A hűség embere! – volt a felelt.
Delibáb megszánta s egy virágbokrétát dobott le neki, melyben + formába volt kötve tizenkét virágszál, úgy hogy a virág gombjai négyfelé állottak, mindenütt három arany és ezüst fonállal volt a fűzér átkötve, benne egy kis gyémántkő, melynek világossága mellett belátta Kampó a titkos zár lyukát, mely olyan volt, hogy négyfélekép lehetett a kulcsot beletenni. Elértette a virágfűzérből a nyitás módját, hogy mind a négyfélekép beillesztve a kulcsot, háromszor fordítsa s így megnyílt az ajtó; de ott iszonyú oroszlán állott egy roppant rézajtó mellett.
Kampó bízott hétélű kardjába s erős vívás után leküzdte az oroszlánt s mint előbb a vasajtót, úgy a rézajtót is kinyitotta, ugyanúgy forgatván a kulcsot balfelé.
Az ezüstajtó mellett rettenetes nagyságú kígyó sziszegett feléje, azt is legyőzte, nyelvét kivágta, valamint az oroszlányét is és tarsolyába tette.
Bement azonkép az ezüstajtón is, hol az aranyajtó mellett a legijesztőbb hétfejű Sárkánnyal volt a legnagyobb birkozása; de ereje folyton növekedett, ezt is levívta hétélű kardjával s bement az aranyajtón szint’ azonkép; de ott majd megvakult a fényességtől.
A Tündérsereg tánczmulatságot tartott s amint az emberi alakot megérezték közeledni, csodás sikoltással rohantak szét, csak Delibáb tündér maradt ott s így kérdé őt:
– Hűség vitéz embere, mi szándék hordoz téged ezen tilos helyen?
– Csak hűségem és szeretetem.
– Jeles mindkettő s úgy illik össze, hogy egymás nélkül semmit sem ér, de sok bajjal jár s nagy áldozatokba kerül, erő és bátorság kell hozzá!
– Erről híresnek ismer engem az ország s azért vállalkoztam e nagy útra.
– Mi tehát czélja útadnak, ki érdemelte meg vitéz hűségedet?
– Az én jó királyom, kiért élek-halok, mint minden jó vitéze.
– Ily hűség és bátorság sokra képes, de hol nyerted e vár titkos kulcsát?
– Ott, hol e kardot, mellyel azt kivívtam.
– Szerencsétlen, te meggyilkoltad e vár szolgáit s erre anyám adott tanácsot, úgy-e?
– Igen, ha te vagy Delibáb, a szomorú Sivatag leánya, kiért anyja szünetlen epedez s kinek egyetlen vágya, hogy szívéhez öleljen; az is kötelességem, hogy hozzá vigyelek, jutalmam nagy lesz.
– Boldogtalan anya, szerencsétlen bajnok! Nem tudjátok, mily veszedelembe ejt kívánságtok? Tűnj el innen, tűnj el szaporán, irtózatos bűnhődés követ! Királyom hatalma nagyobb a tiednél, szegény föld fia! Aranyhajú Tündérkirály hírét hallottad-e? Íme, megölted szolgáit, szétháborítád tündérleányit, jaj neked! Mit cselekedtél? Szörnyű lesz büntetésed!
– Tudtam, hogy nagy dologba keveredem, de vitéznek nem szabad ilyest számba venni; egy életem, egy halálom, egy országom, egy királyom!
– S mily szolgálatot kívánsz tenni királyodnak?
– Egyetlen kedves Holdas lovát keresem föl, mit rablók loptak el.
Delibáb szíve megesett a jeles vitéz bátor hűségén.
– Emberek sorsa bajokkal küzdeni, te nagyot merészeltél, de szívem fájna, ha sorsod összezúzna. Ime, e bárd, hét vágás vele fölépíti a lerontott hídat; íme, e síp, hét fúvás vele összegyűjti a várőrséget. Nézz e varázstükörbe, ilyen volt, kit megöltél, siess gyorsan hozzá, vedd föl ruháit s tégy egészen úgy, mint ő s hétheti szolgálat által, ha kiállod minden hiba nélkül, kedvében járva mindenkinek e sok Tündér közül, jóvá teszed hibádat s még szerencséhez is juthatsz; de ez nagy koczka, ellenkező esetben életeddel játszol!
– Hűséget fogadok, kegyes asszonyom, csak segítségedet nyerjem!
Itt e kis gombostű, oda tűzd, ahol legbecsesebb helyét gondolod, mindenre megtanít. Öltsd fel e bocskort s menj mint a gondolat, hipp, hopp! Ott teremj a hídnál!
Úgy lett; Kampó nagy örömmel teljesített mindent. Mire a Tündérkirály hazajött, minden rendén volt, Kampó teljesen helyét pótolta az elsikkasztott s gondosan földbe rejtett várnagynak. Delibáb, elseje s legkedvesebbike a Tündéreknek, a királynak főszobaleánya, ki aranyhaját fésülte s ebből midőn elszenderült ölében, nem egyet rejtett el keblébe, urának sok titkát bírta és sok varázsszerekkel bírt, minden bajt elhárított Kampó elől. Általa Kampó csakhamar igen meghitté lett a várban. Mindenkinek kedvére járt, ami erdőn, hegyen, völgyön kedves volt, meghozta nekik, már előre tudta kívánságaikat, virágillatot, gyémántot, mely emberi hűségből; színaranyat, mely emberi boldogságból; tiszta ezüstöt, mely igaz szeretetből; gyöngyöket, mik emberi irgalomból; rubintot, mely háladatosságból forrt ki s ennek igen örültek a szép Tündérek, viszonozták is mindennemű jókkal, adván neki számos becsű ajándékokat. Büvellő Tündérke adott neki írt, mellyel ha magát vagy mást megkent s mondta:
– Bűvös-bájos kenőcse, legyek tarka lepécske!
Mindjárt azzá lett. Gillike Tündér a madarak szavát érttette meg vele. Szemőke Tündér oly tükörrel ajándékozta meg, mellyel hét mérföldre elláthatott, ha belenézett. Füvellő oly füvet, melyet magánál hordott, valamennyi füvek megszólamlottak s megmondták, mi nevök s mire valók. Szüdellő (oly) tulajdonságot (adott), mellyel az emberek szíveit, amint valakit látott, mindjárt kiismerte. Illangó oly varázstüszőt, mellyel egyszerre hét mérföldet ugorhatott. Szolgálathűségét pedig abban tüntette ki leginkább, hogy a Tündérvár mindenkép pontos szolgálattal volt ellátva minden parancsolat nélkül és a Tündérkert, melyben arany almák, ezüst körték, gyémánt és rubint virágok teremtek, híven meg volt őrizve a gonosz Zivatar, Zuzmara és Harkánya Boszorkányok ártalmaitól; sőt midőn egyszer a gonosz Szipirtyóbanya a tizenkét Tündérleánynak, kik egy hattyútóban fürödtek, levetett tollruháikat el akarta lopni, hogy azokkal Rinya leányát fölékesítse, Kampó hét mérföldről meglátta és azonnal ott termett, egy vágással hétfelé szelte a banyát.
Kampó ezeknélfogva annyira meghitt volt a Tündérvárban, hogy láthatta, mit senki más: a Tündérek titkos vigalmait; látta a szép Tündér Ilonát: a Tündérek királynéját; látta esti mulatságaikat, midőn leggyönyörübb madáréneklés mellett tánczoltak, majd orsómódra pörögve, gyorsan mint a forgószél, majd a levegőbe röpködve, hol ilyenkor a Tündérek számtalan serege gyűlt össze, szolgált körükben s értette beszédeiket.
Végre kitelt a szolgálat ideje, a hét hét s megemlékezett fogadásáról. Kérte Delibábot, jönne vele anyjához, de ez igen szabadkozott, mert azt mondá, ha elmegy, a Tündérek nyomon érik s a Tündérkirály elátkozza, hogy neki s anyjának veszni kell, hanem intette, hogy menjen csak és ellátta á tündérszerekkel, keresse fel a Holdas lovat.
Ment tehát Kampó s midőn bűvös tükrével hét mérföldet áttekintett, azt egy ugrásra meg is tette, de amint beesteledett a nagy rónaságon, lenyugodott és oly mély álomba merült, hogy nem is érezte, midőn a bosszús vén Sivatag odalopódzván, minden tündéri szereitől megfosztotta. Ezalatt hirtelen ott termett a rút Szipirtyóbanya is, ki szinte bosszút akart állni rajta s míg elprédált tündéradományai felett koczódtak, azalatt végre fölébredt Kampó s kardjához kap, de már azzal a banyák hadakoztak s Kampó nagy sebet kapott, mely a mellét hasította föl. Összekonczolták volna, ha tizenkét fehér holló képében a tizenkét megvédett Tündér őt körülröpködve, láthatatlan ködbe nem borítja s gyors inalásra nem inti.
Amint így a síkon bolyongott a késsel metszhető sötétben, egyszerre a Fiastyúkot látta maga felé közeledni, csirkéivel leröpülve az égről, szavából kivette, hogy merre menjen s amint ment, igen virágos rétbe jutott, hol a füvek rendre megnevezték magokat s erejöket. Amint a sebgyógyító füvet hallotta, azonnal föltépte és mellére rakta s így meggyógyulva gyorsabban folytatta útját, míg egy nagy folyóhoz ért, ott egy fa alatt ült le s pihent.
Egyszer valami suttogást hall, hát föltekint a fára, ott két szarkamadarat hall beszélgetni:
– Mi újság nálatok, túlfelől, szomszéd? – így szól az egyik.
– Hát az, hogy egy gyönyörűséges szép lovat látni, melynek hold van a homlokán, hogy a legsötétebb éjjel is kivilágítja az útat, amerre megyen.
– És ki ennek a gazdája?
– Annak a gazdája egy bűbájos ember, akit senki se ismer; mert ahányszor látni, annyiféle.
– És hol lakik e furcsa ember?
– Ott, hol ha keresik, se’ találják, ha megtalálják, se’ látják, ha látják, se’ ismernek rá; de néked megmondom: vízen túl, erdőn innen, hegyen alól, völgyön felül, aki a hét számot érti s hét hetet szolgált Tündérországban, olyan ember megismerheti.
Kampó jól fülelt mindezekre, nem is kellett neki több, elértette ő ez utasítást, a szarkák pedig e rövid csevegés után odább repültek, ő meg nekieredt a partnak.
Amint ott bolyongott, talált egy kivájt fát, abba beleült s átevezett a nagy folyón. Amint a tulsó partra jutott, éppen egy halászgunyhóra talált. Bent öreg halász sütött halat, őt is megvendégelte. Kérdésére, hogy mi járatban volna? mondá, hogy szolgálatot keres.
– Héj, atyámfia! nehéz dolog a szolgálat. Vigyázz, hogy rossz helyre ne találj. Sok ilyen jámbor rajtavesztett már az úri szolgálatban. Csak sokra ne vágyj, azt ajánlom s eszeden járj, különben póruljársz!
Többet nem szólt, de Kampó kinézte szívéből, amit gondolt. Jóllakván, köszönetet mondott s tovább ment az úton.
Nemsokára egy vadászforma Embert lát magafelé közeledni. Kérdésére, hogy mi járatban van?
– Szolgálatkeresésben! – mondá.
– És mit kívánsz bérül?
– Keveset, uram. Azt is úgy, ha megérdemlem.
– S mihez értesz?
– Kevéshez, uram; de örömest tanulok és szót fogadni már tudok, amit rám bíznak, úgy végzem.
– Jól van, hát hét nap a próbaidő, hétszer hét a többi, meglátom, szavadat beváltod-e? Fizetésben nem leszek fösvény, a többi a te dolgod, jer velem!
Nemsokára egy barlangba értek s azon messze haladva, egyszer egy völgy felé nyíló udvaron voltak. Köröskörül nagy magas hegyek; valami rettenetes kinézésű Vénanyók ült ott egy fa alatt, ezer meg ezerránczos pofával.
– Itt van anyám egy új cseléd, parancsolj vele.
Kampó már tudta, hányat ütött az óra; tudta, hogy kiféle az ördöngősen vigyorgó vén szatyor.
– Éhes vagy, fiam, úgy-e?
Elébe tett egy darab hamukenyeret s egy korsó vizet. Kampó úgy tette mintha jóízüen falná, azonban ügyesen félrerakta s igen köszönte.
Azután kiszabták kötelességét, hogy lovász lesz, de úgy vigyázzon magára, hogy ha legkisebb hibát követ el, karóra jut! s mutattak neki egynéhány ilykép jutalmazott szolgát. Kampó dolgát végezte s búsan ment nyugalomra a kiadott másnapi parancsolattal. Amint álmatlanul hevert, fecskecsevegést hall:
– Szegény szolga, te is szomorú helyre jutottál, hej, csak annyi eszed volna, hogy minden lónak homloksörényéből három szálat húznál ki, nem vesznének el soha a te lovaid!
Kampó azonnal megtette.
– Fonj abból ostorkát, azzal suhogass nekik, akárhol lesznek, előkerülnek! – mondának a fecskék örvendve, hogy Kampó megérté a szavokat.
Kampó is igen megörült a jó tanácsnak, aztán lefeküdt, de nem alhatott; eszébe jutott megnézni a keblébe rakott hamukenyeret, hát mily öröm! a leggyönyörübb fehér kenyér vált abból. Kampó sokáig csodálkozott ezen s a fecskefészekbe is tett abból egy darabot, a többit jóízün elköltötte. Csak akkor jutott eszébe, hogy a tündérgombostűt odatűzte volt szíve tájához ruhája belsejébe s most is ott volt még, megörült neki nagyon, elővette s megfordította ujjai közt, azonnal megtudta a ház egész állapotát. Éjjelre kését döfte a küszöbbe s a vén Boszorkány nem mehetett be azon, hogy neki árthasson.
Amint reggel kenyerét megkapta, eltette, az adott italt alig kóstolta, mert abba álompor volt vegyítve s künn azt egy forrás vizével erőtlenítette meg. Hamukenyere mindig kaláccsá vált, ha a tündértűvel böködte meg s így jóllakhatott. Hiába vetette a Vénbanya utána a pemetét, midőn kiment a lovakkal legelőre s midőn elaludt, hiába űzte azokat szét a Boszorkány a szerével; mihelyt sörényökből fonyt ostorkájával suhogtatott nekik, azonnal ott termettek.
Igy nem foghatván ki rajta, szörnyen megbosszankodott s mondá fiának, hogy az ezermester lovászon adjon túl. Ez tehát a hét nap mulva mondá:
– Öcsém, derék gyerek vagy, mit kívánsz szolgálatodért, mond ki szándékodat!
Kampó a legrongyosabb nyerget s kötőféket kérte díjul.
– Ficzkó, te ördögfi vagy, hol tanultad meg a hét számot?
Ekkor előhozott egy igen rongyos nyerget s kötőféket.
– Nesze, vigyen el apád, az Ördög, ki erre tanított, vesztedet kéred, de legyen, nesze!
– Hohó, gazda, nem az a legrongyosabb!
Megint másikat hozott, de az sem volt az; ekkor czivakodni kezdtek. Kampó megmondta a rejtekhelyet, ahol a bűvös nyereg van, de gazdája nem akarta kiadni; birkozásra került a dolog, Kampó jó porcziót vett be az erősítő gyökér levéből s úgy vágta a földhöz gazdáját, hogy az hónaljig sülyedt be, aztán lekötözte; a banya pemetjét, gereblyéjét pedig a küszöbhöz szegezte, hogy az nem mehetett ki a házból s fölkereste a bűvös nyerget s kötőféket, ráült a Holdas lóra, oly gyorsan lovagolt mint a szél.
Mikor már a török Táltos kiszabadította magát nagynehezen kötelékéből, szétrágva a kötelet, Kampó száz mérföldre volt, utána nyargalt a táltos legjobb lován, de amint tovább ment, mindig fogyott ereje és ahogy a síkra jött, végtelen tengert látott maga előtt mindenütt. Delibáb Tündér munkája volt ez és ettől visszarettent a török Táltos, mert nyomát sem láthatta sehol a Holdas lovon nyargaló Kampónak, ki azonfelül még egy jeles kardját is elvitte a legyőzött török Táltosnak.
A Vénanyó is dúlt-fúlt bezárt kamrájában, de a varázskulccsal bezárt ajtót nem bírta kinyitni s boszorkányszerei tündérszeggel voltak beszegezve. Amint azonban az ellenséges banyák megérezték Kampónak diadalmas jöttét, ismét útját akarták állni; a rút Szipirtyó igen ékesen földíszített leányát: Rinyát állította az út mellé egy folyó hídjánál megmérgezett almákkal, melyek gyönyörűséges szépek voltak.
– Szomjas vitéz, végy e szép s jó almákból! – így hívogatta Rinya, de Kampó kardját szúrta az almába s vér folyt és sikoltás hallatszott.
– Vessz el átkozott! – mondá Kampó s tovább nyargalt.
Odébb ismét gyönyörű szép kenyérrel kínálta a nyájas alakba öltözött Harkánya; de kardjával döfvén abba is, vér folyt és sikoltás hallatszott s eltünt a gonosz nő.
Végre a forró homokos rónán izzadásra hevültet egy korsó vízzel kínálta Sivatag anyók; de azt is kardja vágásával oszlatta el.
Igy ért végre haza, meghozván dicsőségesen a Holdas lovat. Nagy öröm lett Mátyás vitézei közt s nagy vigasság közt mutatta be a király a jeles vitézt, jutalma választására kérte föl, de Kampó megelégedett a dicsőséggel s nem fogadott el semmit.
Észre sem vették a vigadó vitézek, midőn közülük eltűnt, csak mikor a törökök ellen folyt a háború, akkor ismert rá egyik-másik vitéz ismét, hogy köztük itt-ott megvillant s aprította az ellenséget; de már a diadal után hova lett megint? senki sem tudta, mind elveszettnek hitte, míg más ütközetben ismét feltűnt. Innét a neve, hogy: Táltos Tündérvitéz.
A kis gömböc
Volt egyszer a világon, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt nekik három lányuk meg egy kis malacuk. Mikor a malacot már jól meghizlalták, vagy ahogy mondták, annyira, hogy kétujjnyi zsír volt a hátán, megölték. A húsát felrakták a füstre, a gömböcöt pedig felkötötték a padláson a legelső gerendára, a szelemenre. Ötőjüknek csak annyi volt a kis malac húsa, mint egy eperszem. Már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböcre, azt mondja hát a legöregebb lányának:
– Eredj csak fel, lányom, a padlásra, akaszd le a szelemen gerendáról azt a kis gömböcöt, főzzük meg.
Felmegy hát a lány a padlásra; amint a szelemenről le akarja vágni a gömböcöt, csak azt mondja az neki:
– Hamm, mindjárt bekaplak – S nem tréfált, hanem igazán bekapta.
Lesték, várták odalenn a lányt a gömböccel, hogy jön-e végre. De biza nem haladt. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:
– Eredj csak fel, lányom, a nénéd után, mondjad neki, hogy hozza azt a kis gömböcöt.
Felmegy hát a másik lány is, szétnéz a padláson, de nem látja sehol nénjét. Azzal odamegy a kémény mellé, s le akarja vágni a kis gömböcöt, de az azt mondja neki:
– Már a nénéd lenyeltem, hamm, téged is bekaplak! – Azzal szépen bekapta.
Odalenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat. Mikor aztán megsokallta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának:
– Eredj csak fel, lányom, hidd le már a nénéidet, azok az isten nélkül valók bizonyosan az aszalt meggyet szemelgetik.
Amint felmegy a kislány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböc:
– Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is bekaplak! – S bekapta azt is.
Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká. Felment hát a nyújtófával, hogy majd lehívja őket, de úgy, hogy nem köszönik meg, mert elhányja a hátukon a bőrt. Amint felment, azt mondja neki a kis gömböc:
– Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! – Azzal úgy bekapta, hogy még a kisujja se látszott ki.
Aztán a gazda, a szegény ember is, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra. Amint odamegy a kémény mellé; azt mondja neki a kis gömböc:
– Három lányod, feleséged már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! – És nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rossz kócmadzag már nem bírt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböc pedig leesett; azután, hogy feltápászkodott, elkezdett gurulni, s gurult, gurult a garádicson a földre.
Amint a kiskapun kigurult, kinn az utcán előtalált egy csoport kaszáló embert, s azt az egész csoportot is mind egy szálig bekapta. Azzal gurult, gurult tovább. Az országúton előtalált egy regement katonát. Azokat is minden bagázsitól együtt bekapta. Megint gurult tovább.
Nem messzire onnan, az árokparton egy kis kanászgyerek legeltette a csürhét. A disznók szerteszéjjel cserkésztek, a kis kanászgyerek pedig ott ült az árokparton, s a bécsi bicskájával kenyeret, szalonnát evett. Odamegy a kis gömböc a kis kanászgyerekhez is, s azt mondja neki:
– Már három lányt apjostól-anyjostól, meg egy csoport kaszás ember egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
Hanem amint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböc szájában, az aztán kihasította. Csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböcöt pedig otthagyták az árokparton kirepedve.
Ha a kis gömböcöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna, az én kis mesém is tovább tartott volna!