Búvópatak
Mindezt a buddhista hagyományból és a történelmi feljegyzésekből tisztán és világosan kiolvashatjuk, de a mai nemzetközi, keleti és nyugati tudományos kutatás is megerősíti. Láthatjuk ebből, hogy
————————————————————————————
őseink szellemisége egykoron elválaszthatatlan volt attól a fennkölt szellemiségtől, amely a Szkíta Bölcs Buddhától ered,
————————————————————————————
és azt is láthatjuk, hogy őseink, a szkíták és a hunok, milyen hatalmas mértékben járultak hozzá az egész emberiség e legnagyobb kincsének a kifejlesztéséhez, elterjesztéséhez, valamint értékeinek fenntartásához.
Természetesen mindez nem maradt nyom nélkül a mi számunkra sem. Népünk szellemi hagyományában a figyelmes kutató könnyen rátalál mind a Keskeny Út, mind a Széles Út, mind pedig a Gyémánt Út tanításaira közvetlenül is, de a Tan ismeretében megállapíthatjuk azt is, hogy egész népi műveltségünkben és szellemiségünkben meghatározó szerepet játszik a buddhista Belső Ösvény a sámánisztikus elemek mellett. A buddhista szellemiség együttélése a sámánizmussal egyébként egy olyan jelenség, amely jellemző a mai buddhista műveltségek mindegyikére.
Így a Megvilágosult által megmutatott fennkölt Ösvény egy olyan búvópatakhoz hasonlít, amely hosszú időn át a felszín alatt áramlott nálunk, azonban, hála megvilágosult tibeti tanítóink jóságának, ma újra teljes dicsőségében, tisztaságában és erejében bukkant fel, hogy újra megtermékenyítse és megvilágosítsa szellemünket és hosszú méltatlan sötétség után újra a megvilágosodás tiszta és gyümölcsöző ösvényére léphessünk.
Tibetiek, hunok, magyarok
Cey-Bert Róbert Gyula: A sólyomember visszatér című könyvében /Püski, 2006/ szó esik egy tibeti lámával folytatott beszélgetésről. Az alábbi szemelvények a fenti könyv részletei:
„… Cering Láma elmondta, hogy nagy tisztelője Kőrösi Csoma Sándornak, akit a tibetológia, a tibeti vallás és kultúra nemzetközi kutatásai megalapítójának tartott. A Ganden kolostorban sokat foglalkozott a tibeti nép eredetének és korai történelmének a kutatásával, különösen a Jarlung dinasztia 5. és 9. század közötti időszaka érdekelte. Amikor megtudta, hogy Kőrösi Csoma Sándor valójában a magyar nép eredetét szerette volna kutatni a tibeti kolostorok könyvtárában, Kőrösi Csoma Sándor iránti tiszteletből őt is kezdte érdekelni a magyarok eredetének a problémája, és több kolostorban is utánanézett, hogy könyvtáraikban találhatók-e a magyarokkal kapcsolatos írások.
Cering Láma:
– Őstörténetünkben az európai időszámítás előtti századok meghatározók voltak. Ebben az időben északon, a mai Mongólia területén éltek az őseink, és a kínai források által említett „hsziong-nuk”, vagyis a hunok keleti ágához tartoztunk.
– Ez azt jelenti, hogy az őseitek a hunok voltak?
– Ez természetesen azt jelentheti, de tudnod kell, hogy a Hun birodalom ebben az időben több különböző népet fogott össze. Lovaskultúrájuk és a táltoshitű vallásuk volt a legfontosabb összekötő kapocs közöttük. Különböző nyelveket és nyelvjárásokat beszéltek, de lassanként kialakult közöttük egy közös kommunikációs nyelv, amelyből kifejlődtek később a török és a mongol nyelvek. A hunok fajilag sem voltak egységesek. A keleti águk tiszta mongoloid volt, a nyugati águk pedig a mongoloid és a kaukazoid népek … keveredéséből tevődött össze. A hunok keleti ágának a leszármazottai a mongolok, a mandzsuk és mi tibetiek, a nyugati ágának viszont a török népek és ti, magyarok vagytok a képviselői.
– Tibeti letelepedésünket a kínai krónikák is megemlítették: „A hunok harcias Csiang törzse a nyugati égbenyúló hegyek körzetében telepedett le” – írta az egyik történészük.
A tibetiek az ősi szkíta hagyomány letéteményesei
A mi ősi magyar szellemi hagyományunk édestestvére a tibeti buddhizmus és a bön, melyek számos hagyományvonala napjainkban is töretlenül él és virágzik. Tibeti kutatók szerint a tibetiek a hunok keleti ágának a leszármazottai – mi magyarok a nyugati ágból eredünk –, akik híven megőrizték a Szkíta Bölcs Buddha tanítását. Hála a megvilágosult tibeti mesterek jóságának, részesülhetünk a lényegi tanításokban és gyakorlatokban. Így ugyanannak az ősöreg fának egy pompás élő hajtásáról hoztunk ojtást hazánkba, hogy a mi hatalmas, régi águnk újra leveleket, virágot és gyümölcsöt teremhessen.
Mind a magyar, mind a tibeti Belső Ösvény hagyományai az ősi közép- illetve belső-ázsiai szkíta szellemiségben gyökereznek, melynek lényege a belső utazás, és amelyet történelem-előtti bönnek vagy történelem-előtti buddhizmusnak[1] nevezhetünk. E fennkölt szellemiség számtalan megvilágosultat adott a világnak. Tibetben két fő, ősi időkbe visszanyúló töretlen átadási hagyománya létezik mind a mai napig: az indiai Szkíta Bölcs Buddhától eredő 2500 éves buddhizmus, és a közép-ázsiai Tönpa Senrab Buddhától eredő 19 000 éves bön.
A Szkíta Bölcs Buddha mondta:
„Láttam egy ősi utat, egy ősrégi ösvényt, melyen a régiek közül a tökéletesen felébredettek jártak. Azt követtem, és mindazt, amit megtudtam, továbbadtam nektek: ezt a makulátlan belső utazást, amely szerencsés és virágzó, elterjedt és mindenütt ismert.”
A buddhák a megvilágosodás legmagasabb szintjét elért mesterek, akik az eleven valóság tiszta és teljes megtapasztalásában élnek. Tudásuk közvetlen és egyetemes, nem tartozik ember által kitalált fogalmi rendszerek, filozófiák, vallások, világnézetek szűkös kereteibe. Túl van a fogalmak korlátain, így lehetetlen fogalmakkal átadni. A tudás „átadása” ezért úgy történik, hogy a mester ügyes módszerekkel lépésről-lépésre kalauzolja a tanítványt belső utazásán, míg az élő tapasztalás meg nem születik benne.
[1] D. Ermakov: Bo and Bön
Rituális maszkok és rejtett arcok az eurázsiai kultúrákban
A rituális maszkok, rejtett arcok, szakrális jelképek és minták több évezredes hagyományát a Belső Ösvény bölcs tanítói tartották fent és terjesztették el az egész kontinensen.
A belső utazás hagyományának hatása a Nyugatra és a magyar szellemiségre
A belső utazás szkíta hagyománya a történelem folyamán sokszor gyakorolt megtermékenyítő hatást világunkra. A Kárpát-medencétől a Csendes-óceánig ívelő Szkíta Övezetben ősidőktől megjelent megvilágosult mesterek újra és újra felelevenítették a lényegi tanításokat, melyek ismételt hullámokban áradtak szét Földünkön, új erőt adva a szellemi útnak.
Eurázsiát ősi időktől fogva behálózták a forgalmas kereskedelmi utak, melyek mentén nemcsak az áruk áramlottak, hanem a szellemi tanítások is terjedtek. Ázsia szívében magas fejlettségű kultúrák, hatalmas birodalmak virágoztak városokkal, öntözéses földműveléssel, hatalmas ménesekkel, nyájakkal, élénk kereskedelemmel, pezsgő szellemi élettel, nagy kolostorokkal, melyek a szellemi élet központjai voltak. Az elsivatagosodás csak az utolsó évezredekben öltött nagyobb méreteket, aminek bizonyítéka az utóbbi évtizedek ásatásai során előkerült sok-sok város, monostor, temetkezési hely, erődítmény és egyéb lelet.
A buddhista hagyomány számon tartja, hogy a Szkíta Bölcs Buddha előtt számos megvilágosult mester – buddha – élt és tanított. A buddhizmussal igen közeli rokonságot mutató tibeti bön úgy tartja, hogy ezek egyike volt Senrab Buddha, akit mint hagyományának alapítóját, a történelem előtti korokba helyezi (i. e. 17 000). Mindezen megvilágosultak tanítványai szerteáradtak a világban, és terjesztették a belső utazás tanait, melyek nyomai máig fellelhetők sok helyütt.
A belső utazás tanításai elterjedtek a Földközi-tenger térségének ókori civilizációiban is. A régi görögök több szkíta mesterről is megemlékeznek, akiket igen nagy tiszteletben tartottak. Nagy hatású legendás szkíta mester volt Abarisz, Püthagorasz mestere, akiről feljegyezték, hogy tudását otthonában, Szkítiában szerezte. Bölcs volt, testet és lelket gyógyító, jövőbelátó és Apolló (a fény és a Nap istene) papja, aki egyszerűségével és őszinteségével kivívta a görögök tiszteletét és nagyrabecsülését.[1] A szkíta filozófust és csodatévő gyógyítót, Toxariszt az athéniek isteneik közé sorolták. Az ő tanítványa volt Anacharszisz, a szkíta királyi sarj, aki az i. e. VI. században érkezett Szkítiából Athénbe, és nagy hatással volt a görögökre mint egyenes, szókimondó „barbár”. Ő volt az első idegen, akit athéni állampolgársággal tiszteltek meg, és elnyerte helyét „Görögország hét bölcse” között.
A Szkíta Bölcs Buddha az i. e. VI. században élt. Maga is sokat utazott a mai India és Közép-Ázsia területén, a megvilágosodását követő több mint négy évtizeden át, egészen haláláig, és arra ösztönözte tanítványait is, hogy utazzanak, gyógyítsanak és tanítsanak. Asóka, India nagy buddhista királya az i. e. III. században tanult mestereket küldött a Földközi Tenger térségének több uralkodójához, hogy megismertessék velük Buddha tanításait, melyek a Buddha idejét követő századok görög bölcseire mélységes hatást gyakoroltak. A buddhista tanok virágoztak a közép-ázsiai görög kolóniákon, és ismertek voltak az egész hellenisztikus világban.[2]
Jézus tanításaiban is meghatározó szerepet játszik a Buddha által tanított Széles Út szellemisége – a szeretet, megváltás és megbocsátás tanítása – amely éppen a Jézust közvetlenül megelőző időkben kezdett széles körben terjedni Indiában és Közép-Ázsiában, nem is olyan messze a mediterrán térségtől, amelyet abban az időben szoros kulturális és kereskedelmi szálak fűztek Közép-Ázsiához és Indiához. De a belső utazás magas szintű gyakorlójára mutat az is, hogy Jézus megvalósította a szivárványtestet, aminek bizonyítéka a halálakor eltűnt teste. E gyakorlat hagyományvonala ma is töretlen mind a tibeti buddhizmusban, mind a bönben, és gyakorlására napjainkban is adódnak példák.[3] A szivárványtest megvalósításához elengedhetetlen az élő hagyományvonal átadása, ami arra a következtetésre vezet, hogy Jézusnak magának is rendelkeznie kellett vele. Nemcsak Jézus, hanem a kereszténység későbbi tanításaiban és gyakorlatában is felismerhető a buddhista hatás.
A belső utazás tanításai Európában később többek között az alkímia néven terjedtek el. Az alkímia belső tanításai és gyakorlatai a testben áramló erőszelekkel kapcsolatos mélységes szellemi tanításokat és gyakorlatokat (kundalíni jóga) tartalmazzák, melyeket alapvetően el kell választani a köztudatban alkímiának nevezett aranycsinálástól. Egyik legjelentősebb hulláma a „sötét középkor” haldokló szellemiségű Európájába hozott világosságot, „újjászületés” (reneszánsz) néven. E kornak számos kiemelkedő alakjáról megmutatkozott, hogy a belső utazás titkos gyakorlója volt. A nyugati világban a Belső Ösvény különböző hagyományait ú. n. titkos társaságok tartják fenn a mai napig, és csekély utánajárással felfedezhetjük, hogy a Nyugat szellemiségét, történelmét, művészetét és tudományát az évszázadok során formáló vezető egyéniségek szinte kivétel nélkül annak a gyakorlói voltak, és ugyanez a jelen korunkra is érvényes.
Napjainkban a tiszta forrásból táplálkozó Belső Ösvény újult erővel terjed az egész világon, és máris jól látható változásokat eredményez a szellemiség, a tudományok és a művészetek terén, egy várva várt újabb „újjászületést” indítva útjára szellemi válság szélére sodort világunkban.
Szorosabb értelemben vett magyar hagyományunkban, miután a szellemi tanításokat fenntartó mestereket, táltosokat az elnyomó hatalmak „belső emigrációba” kényszerítették, az elméről szóló tanítások főleg meséinkben, és az ú. n. „népművészetünk” jelképeiben maradtak ránk,[4] de bölcs tanítóinknak számtalan más eszközük is volt a világról szóló tudásuk megfogalmazására. Ilyen az ötfokú zene, a táncok, a művészet, az ételek elkészítésének módjai, a települések építési rendje, a társadalom szervezése, és ilyen az élet minden részére kiterjedő szokások és szertartások sora, amelyek mind az élet szentségét és mélyebb értelmét fejezik ki. Az életben megjelenített tudást a Belső Ösvény tanítói alkották meg jótéteményként, hogy az egész nép életének megvilágosult rendet adjanak, hogy hétköznapi cselekedetek során keresztül is mindenki át tudja élni a világ szentségét. Ez tükröződik a magyar népi hagyomány ősi szertartásosságában, amely kiterjedt a közösség és az egyén életének minden mozzanatára és tárgyára.
Bár magyar hagyományunk sok értékes eleme ma is meghatározza, vagy legalábbis mélyen befolyásolja gondolkodásunkat és életünket, minden jel arra mutat, hogy a lényegi tanítások élő átadásának vonalai sajnos nálunk mára eltűntek. Napjainkban is léteznek azonban a világon olyan megvilágosult, bölcs tanítók, akik nemcsak őrzik a szkíta hagyomány vonalait, hanem a gyakorlatban is megvalósították annak legbelső lényegét, sőt e megvilágosult mesterek tanításai elérhetők és gyakorlatba ültethetők hazánkban is. Nyitva áll tehát az út, hogy újra befoglaljuk műveltségünkbe a Belső Ösvény tanításait és gyakorlatait, melyek mindannyiunk szellemi, lelki valamint testi jóllétének biztosítékai.
[1] Lásd: Peter Kingsley: Történet, amely szíven talál – Abarisz, a megvilágosult avar mester története, aki útjára indította a Nyugat szellemiségét az antik görög világban – BMK, Budapest
[2] Lásd: prof. Thomas McEvilley kutatásait: The Shape of Ancient Thought: Comparative Studies in Greek and Indian Philosophies – Allworth Press, New York; Georgios T. Halkias: When the Greeks Converted the Buddha: Asymmetrical Transfers of Knowledge in Indo-Greek Cultures – Brill Publishers
[3] Lásd: Csöpel Láma: Jézus feltámadása és a szivárványtest – Buddhista Meditáció Központ, Budapest–Tar
[4] Lásd: Csöpel Láma, Kovács I.: Titkos tanítások magyar mesékben – Belső Ösvény, Budapest; Csöpel Láma: Igazmondó tükör – Buddhista Meditáció Központ, Budapest–Tar; Csöpel Láma: A rejtett arc – Buddhista Meditáció Központ, Budapest–Tar
Egy tibeti mese és magyar változata
Az álombeli gyermek halála
Tibeti mese
Élt egyszer Indiában egy király, aki a belső ösvény odaadó híve volt, ám volt neki egy fia, akit nem érdekelt a szellemi út. A király hívatott egy varázslót, és megparancsolta:
– Teremts egy jelenést, amely következtében a fiam a belső ösvény felé fordul.
– Mihez vonzódik a herceg? – kérdezte a varázsló.
– Szereti a lovakat – felelt a király.
Másnap reggel a varázsló hozott egy gyönyörű lovat, felkantározva. Megkérdezte a herceget, vajon meg akarná-e venni. A herceg csodálattal válaszolt:
– Meg akarom venni, de előbb megvizsgálnám – és felült a lóra.
Ám nem volt képes irányítani, s így a ló elragadta, és hegyen-völgyön vágtatva, végül elérkeztek egy sivatagba, az óceán partján. Itt a ló levetette lovasát, majd elúszott az óceánban. A hercegnek esélye sem volt a hazatérésre, és a közelben sem volt egy lélek sem. Mikor félelmében kétségbe esett, megjelent egy vén, torzonborz asszony, aki közölte, hogy a vidék teljesen lakatlan.
– Eredetileg honnan jöttél? – kérdezte, mire a herceg elmesélte történetét.
– Ez itt az óceán partja, és itt sehol nem lakik senki – mondta a vénasszony. – De van nekem egy lányom. Nem akarnál vele maradni?
Elgondolva, hogy ő bár herceg, még sincs választása, beköltözött a lányhoz. Telt-múlt az idő, és született egy fiuk meg egy lányuk. Végül az öreg mama meghalt, és amikor a holttestét vitték fel a hegyekbe, a herceg felesége kétségbeesésében belevetette magát a folyóba. Anyja megmentésén igyekeztében, a kislányt is elragadta a sebes sodrás. Míg a herceg azon töprengett, hogyan menthetné meg őket, egy farkas elragadta alvó kisfiát. A herceg kétségbeesve zokogott, a mellét verte, és a haját tépte. Idővel aztán megöregedett, és teljesen megőszült.
Mikor a herceg így elveszett az álmában átélt rémségek okozta szenvedésekben, a körülötte álló emberek is látták a gyötrődését, és hallották fájdalmas panaszát, mire a varázsló feloldotta a varázslatot. A herceg ekkor magához hívatta összes miniszterét, és bejelentette, hogy mesélni valója van a jó és rossz sorsáról.
– Se jó, se rossz dolgok nem értek téged, el sem mozdultál a trónodról, az ételed még ki sem hűlt előtted! – mondták a miniszterek.
A herceg nem hallgatott rájuk, és tiltakozásuk ellenére részletesen elmondta a történetét. Miután befejezte, így szólt:
– Ennek az egésznek itt nincs semmi értelme – ezzel lemondott a királyságról, és rálépett a belső fejlődés ösvényére.
Ez a mese a tibeti mesterek egyik legkedveltebb példázata. Mélységes tanításokat rejt, amelyek a meditáció útjának alapvető, lényegi pontjaira, a valóság természetére mutatnak rá.
——————————-
A példázatban, miközben a herceg el sem hagyta trónját, a varázsló mantrák és különböző szerek segítségével összezavarta őt, minek következtében a saját tudata által teremtett álombeli eseményeket valóságnak tartotta, és ebből kifolyólag hosszas szenvedést élt át. Ehhez hasonlóképpen keletkezik a szenvedés életünkben is. A legbensőbb valódi természetünk az egyetemes szeretet és a mindentudó bölcsesség – amely mindig bennünk van, megmásíthatatlanul és elpusztíthatatlanul –, azonban mi elmulasztjuk e valódi természetünk felismerését. Ez a fő oka annak, hogy a felhalmozott vétkeink és szennyeződéseink erejéből a zavaros, önző tudat világában bolyongunk, ahol szenvedéseket élünk át hosszú időn keresztül.
Ahogy a herceg az elvarázsolt állapotban el sem hagyta trónját – ugyanúgy, miközben mi magunk a zavaros tudat világában bolyongunk, a megvilágosult jóság természetünk mindig megmarad, sosem hagy el bennünket, sosem romlik le, és sosem vált át negativitásba.
Ahogy a varázslat feloldásával a herceg felismerte, hogy csak a saját álma okozta a szenvedését, és ezáltal megszabadult – ugyanúgy, mi is felébredhetünk a zavaros tudatunk kavargó állapotából, felismerhetjük, hogy szenvedésünket a saját zavaros, önző érzéseink és gondolataink okozzák, és ezáltal megszabadulhatunk a szenvedéstől.
E tibeti mese változatai léteznek magyar mesekincsünkben is. Megvilágosult táltos mestereink a tibeti mesterekhez hasonlóképpen, példázatként használták ezt a mesét – csakúgy mint számos más mesét – a valóság természetére rámutató tanításként.
***
Az álombeli gyermek halála
Magyar mese
Hol volt, volt hol nem volt, volt egyszer egy ember, s annak egy fia. A fiú a világ minden tudományát kitanulta már, de még egyet meg akart tanulni: a boszorkányságot.
– Édesapám, elmegyek – mondja az apjának – és addig nem nyugszom, míg a boszorkányságot ki nem tanultam.
– Ne menj fiam – mondta az apja – fehérnépnek való a boszorkányság!
A fiúnak azonban nem volt maradása. Útnak is indult, és estére egy faluba ért. Szállást kért egy gazdag embertől. Vacsora közben a gazda kérdi tőle, mi járatban van. A fiú nem akarta elárulni, de a gazda addig faggatta, míg el nem mondta: bizony ő a boszorkányságot szeretné megtanulni.
A gazda nem szólt semmit. Ágyat vettetett a fiúnak a szomszéd szobában, s lefeküdtek.
A fiú azt álmodta, hogy éjszaka az utcán fekszik egy padon, egy városban. Egyszer csak jön az őrség, és beviszik a városházára. Ráfogják, hogy rosszban jár, és akasztófára ítélik. Amint a katonák kísérik az akasztófához, odaszalad a király lánya, s megmenti az életét. A királykisasszony senkihez sem akart férjhez menni, hiába erőltette az apja, ám a fiú megtetszett neki, és egyenesen az apjához vezette:
– Édesapám – mondta – többé nem kell, hogy erőltess senkihez, mert ez a legény lesz az én uram!
Megharagudott szörnyen a király, hogy egy jöttment veszi el a lányát, amikor királyfiak vetélkedtek érte!
– Nekem ez a legény kell – mondta a királyleány – máshoz nem megyek!
A király végül beleegyezett. Nagy lakodalmat csaptak, s nem telt el egy-két esztendő, egy szép aranyhajú fiuk született. Egyszer az apa a gyermekével kimegy a kertbe. Volt ott egy aranyalmafa, s alatta egy aranykút. Karjára vette a gyermeket, és felnyúlt a fára egy almáért. A kisfiú lefordult a karjáról, s a kútba esett.
Keserves sírásra fakadt, s úgy zokogott, hogy a szomszéd szobában a gazda felébredt tőle. Beszalad és felrázza a fiút:
– Ébredj fel, miért sírsz?
A fiú felébred, de csak tovább zokog.
– Jaj istenem, az én kisfiam beleesett a kútba!
– Milyen kisfiad – mondja a gazda – hiszen nincs is gyermeked, miket beszélsz?
A fiú csak most tért magához. Elmondta álmát a gazdának.
– Látod, fiam – mondta a gazda – ilyen a boszorkányság is. Meg akarod-e még mindig tanulni?
– Nem én, soha, bátyámuram! – mondta a fiú, azzal búcsút vett a gazdától, s meg sem állt hazáig.
——————————————
A fiú a saját tudata által teremtett álombeli eseményeket valóságnak tartotta – így okozott neki az álombeli fiú elvesztése valóságos szenvedést. Majd felébredve és felismerve álomképeinek látszólagos, csalárd természetét, szenvedése véget ért.