• 6. Tiszta szemlélet

EGYSZER A HALÁL URA faggatott egy embert, aki rossztettei révén útban volt a szenvedéssel teli alsó világok felé.
– Találkoztál-e az Ég három küldöttével? – kérdezte tőle.
– Nem, Uram én semmilyen égi küldöttet nem láttam – felelte az ember.
– Láttál-e öreg embert, aki a kortól meggörnyedt és bottal járt? – faggatta tovább.
– Igen, Uram ilyennel sokszor találkoztam – volt a válasz.
– Azért kell az alsó világokba menned, mert nem ismerted fel az öreg emberekben az Ég küldötteit, akik azért jöttek el hozzád, hogy figyelmeztessenek, változz meg, mielőtt megöregszel. Hát szegény, beteg, magányos emberrel találkoztál-e? – folytatta a Halál Ura.
– Igen, Uram, gyakran találkoztam ilyenekkel – felelt az ember.
– Látod, azért kell az alsó világokba menned – mondta a Halál Ura – mert nem ismerted fel a beteg, társtalan, szűkölködő emberekben az Ég küldötteit, akik azért jöttek el hozzád, hogy figyelmeztessenek saját nyomorúságodra. Hát halottat láttál-e valaha?
– Igen, Uram, sokszor voltam a halál jelenlétében.
– Azért kell az alsó világokba menned, mert nem ismerted fel ezekben az emberekben az Ég küldötteit, akik azért jöttek el hozzád, hogy figyelmeztessenek saját elkövetkező halálodra. Ha felismerted volna őket, és megfogadtad volna figyelmeztetésüket, változtattál volna életviteleden, és nem kellett volna az alsó világokba menned.

HOL VOLT, HOL NEM VOLT, élt egyszer egy özvegyasszony. Volt neki egy fia, Jánosnak hívták. Már tizennyolc esztendős volt, de semmit sem akart dolgozni. Az anyja nagyon búsult, hogy mi lesz az ő fiával, mert az csak ült a sutban, és őrölgette a hamut.
Amikor húsz éves lett, a szomszédban házat építettek.
– Mit kopácsolnak azok ott túl a szomszédban? – mondja János az anyjának.
– Házat építenek, fiam. Mindenki dolgozik, csak te nem akarsz!
– Elmegyek én is, segítek!
Elment hát. Éppen a gerendákkal kínlódtak, de sehogy sem bírták.
– Álljatok félre onnan, majd én felrakom!
– Eltakarodj, te hamuőrlő, nem érsz meg egy hagymát!
– Ne olyan mérgesen, mert nektek se fele kár, amit megesztek, ha még azokat a hitvány karókat se tudjátok feltenni!
Azzal fogja János a gerendákat, és felhányja a házra. Lett neki egyszerre becsülete, mindenhová hívták napszámba. Abból, amit keresett, megélt becsületesen az anyjával.
A falu pópája igen fösvény ember volt. Azt mondja Jánosnak:
– Szegődj hozzám, János. Három nap egy esztendő. Eltartalak esztendeig, édesanyáddal együtt, de bért nem adok egyebet: hanem kettőnk közül amelyik hamarabb megharagszik, annak a hátából egy pár bocskorszíjat és bocskort vághat a másik.
János elszegődött a pópához.
Első nap János csépelt reggeltől délig, de se früstököt, se ebédet nem vittek neki. Erre, amit addig csépelt, bevitte a kocsmába, megitta, megette, és amikor hazament este, kérdezte a pópa:
– Na hol van, amit csépeltél?
– Hát elvittem a kocsmába, megittam, megettem. Haragszik, atyám?
– Nem haragszom. – Számba vette a pópa, hogy Jancsinak enni kell, mert egyébként nem lesz haszna. Másnap tett neki kenyeret, szalonnát, hagymát és egy kis pálinkát is a tarisznyájába. János nekilátott, és mind kicsépelte a búzát, egy szikrát sem hagyott.
Másnap így szól a pópa:
– Most elmégy szántani. A kutya majd megy az ökrök előtt, s ahol leül, ott fogsz szántani.
A kutya egy tábla búzában ült le, János pedig el is kezdett szántani ott, a búzában.
Kimegy a pópa, látja a töméntelen kárt, mire János megkérdezi:
– Haragszik, atyám?
– Nem haragszom fiam – mondja, pedig nagyon megharagudott.
Tanakodott a pópa otthon a feleségével, hogy Jánost nem akarja tovább tartani szolgának.
– Hogy pusztítsam el, hogy küldjem el, mikor fogadásunk van? Mindjárt bocskort meg szíjat hasít a hátamból.
Kitalálta hát, hogy kiküldi a nagyerdőre.
– Menj, János – mondja a pópa – van nekem egy disznócsordám meg egy disznópásztorom az erdőben. Miklós bácsinak hívják. Vigyél neki egy inget és egy gatyát. Mondjad neki, vegyen fehér inget meg fehér gatyát, mert már régen nem vett. És hajtsátok haza a disznókat.
Elment János, de a pópának nem volt disznócsordája, hanem arra gondolt, hogy Jánost az erdőben biztosan megeszik a vadak.
Megy János, viszi az inget meg a gatyát, de sehol disznócsordát, disznópásztort nem lát. Egyszer csak talál egy falka vaddisznót meg egy medvét. A medve épp kerítette a vaddisznókat. Gondolta, az a disznópásztor, a Miklós bácsi.
– Álljon meg – mondja a medvének – vegyen fel inget és gatyát! Hoztam tiszta fehéret. Azután meg hajtsuk haza a disznókat.
De a medve oda se neki, csak elkezdi:
– Mamm-mamm!
– Ne majd-majd, hanem most rögtön vegye fel ezt az inget, azt parancsolta a pópa.
A medve csak cammogott ide s tova. Megfogta János a medvét:
– Miklós bá, itt az ing meg a gatya. Vegye fel, és hajtsuk a disznókat!
A medve csak nem hallgatott a szóra. János megfogta, és két jó pofont adott neki. A medve megint elkezdi:
– Mamm-mamm!
– Nem majd, hanem most rögtön hajtsuk a disznókat!
Látta a medve, hogy János ugyancsak készül őt megpofozni, felmászott egy fára.
– Jöjjön le onnan, Miklós bá, hajtsuk a disznókat, este lesz!
De a medve nem jött le. János fogott egy nagy rudat, leszurkálta onnan.
A medve megint elkezdte:
– Mamm-mamm!
– Mindig csak majd-majd! Most rögtön! – mondta János, és megragadta a medve fülét. Adott neki egy jó pofont, és húzta. A rúddal terelte a disznókat, a másik kezével meg Miklós bát fogta. A disznók is, hogy látták, hogy egyet-egyet kapnak a rúddal, mentek szépen. Csak egy szörnyű vadkan nem akart menni, az nekifutott, hogy megmarja. De János úgy agyoncsapta a rúddal, hogy mindjárt felfordult. Aztán odaadta Miklós bának, vigyázzon rá, amíg a többit összetereli.
Hanem Miklós bá mind egy falásig megette.
– A felét meghagyhatta volna – elégedetlenkedett János, ahogy elindultak. Megfogta ismét a medve fülét, és vitte.
Amikor a kapun be akarnak hajtani a disznókkal, hát meglátja őket a pópa.
– Jaj, istenem! – mondja a feleségének. – Hazajött János, hoz egy medvét, meg egy csomó vaddisznót!
– Ez a Miklós bá nem ér egy fabatkát sem! – mondja János – Ráadtam a fehér inget, gatyát, s mégsem akart jönni. De enni nagyon jól eszik, egy egész vadkant megevett. Én ugyan egy napig se tartanám tovább!
– Nem is tartom, fiam, csak kergesd ki még a faluból is!
Fülön fogta János a medvét, kivezette a mezőre, az meg futott egyenest be az erdőbe.
– Ettől megszabadultam – gondolta a pópa – de mit kezdjünk a disznókkal?
– A csűrbe rekeszd be a disznókat – mondja Jánosnak – és holnap vágjuk le őket, de mind!
Kezdik reggel vágni. Vágják két nap, s pörkölik szalmával. Harmadik nap elfogyott a szalma.
– János fiam –  mondja a pópa – eredj el a szomszédba, kérj kölcsön szalmát.
Elmegy János a szomszédba, s kér kölcsön szalmát. Azt mondja a szomszéd:
– Hátul a csűr mellett van, onnét vigyél, János, amennyit gondolsz.
János felveszi az egész boglya szalmát, és viszi az udvaron át. De a csűr szegletébe megakadt a boglya, nem tudta tovább vinni. Kérdi a szomszédtól, hogy szabad-e egy cseppet arrébb mozdítani.
– Szabad, János, szabad!
Azt gondolta a szomszéd, hogy a szalmát szabad-e arrébb vinni.
János félretaszította a csűrt, úgy vitte tovább a szalmát. Megpörkölték a többi disznót is. Most már azon gondolkoztak, hová tegyék azt a sok húst, szalonnát.
Közben a pópa csak azon törte a fejét, hogy Jánost hogyan is veszítse el. Volt egy nagy kiszáradt kút az udvaron. Azt gondolta ki, hogy rakják be a húst a kútba. Beállította a kútba Jánost, hogy rendezze el ő a húst. De egyszerre csak a kútra egy nagy malomkövet tétetett. János látja, hogy nem adnak le több húst, feljön hát a kútszádához. Látja, hogy egy nagy malomkő van rajta. Ő bizony nem áll meg, nekimegy, s a fejét a malomkő lyukába dugja. Kiszáll a kútból malomkővel a fején, s jó napot köszön a pópának:
– Köszönöm a kalapot, atyám! Ilyen kalapja tisztelendő atyámnak soha sem volt. De kérdem én, húst miért nem adnak többet?
– A többit eladtam, fiam – mondja a pópa.
Ette a pópát a méreg, hogy csakugyan nem tudja elpusztítani ezt a gazembert.
Amint így évelődik, jön a parancsolat, hogy kell vagy húsz-harminc ember a faluból katonának. Háború van, az országot el akarják foglalni. Megörül a pópa, hogy Jánost most elküldheti. Mondja is tüstént neki:
– János fiam, menni kell a háborúba!
– Hát, atyám, mit kell ott csinálni?
– Egyebet nem, János, csak verekedni.
– Elmegyek szívesen! –  mondja.
Feltarisnyált Jánosnak a pópa, puliszkát, lisztet, disznóhúst, még egy nagy üstöt is adott. János elindult szépen. Amint odaért a háborúba, azt mondja:
– Előbb főzök egy kis puliszkát, majd azután kezdek verekedni. Eszem jól előbb.
Amint főzte a puliszkát, hát jöttek az ágyúgolyók az ellenségtől.
– Ide ne lövöldözzetek, mert itt emberek vannak! – kiáltott – Ne hajigáljatok engemet, mert bizony pórul jártok!
De bizony csak jöttek a golyók. Ki mellette, ki az üst felett repült el.
– Na bizony, csak még feldöntitek a puliszkafőző üstömet! De lesz ám bajotok, csak helytelenkedjetek!
Hát az ágyúgolyó egyszer csak az üstöt találta el. Darabokra tört az üst, a puliszka meg kiömlött. Megharagudott János nagyon. Volt a közelben egy sátor. Kikapott egy sátorkarót, rárontott az ellenségre. A sátorkaróval össze-vissza verte őket.
Meghallotta a király, hogy jött egy ember, s már meg is verte az ellenséget. Maga elé hívatta, és megköszönte, hogy megszabadította az országot. A lányát feleségül adta hozzá. Csaptak nagy lakodalmat. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

***

Jánosnak nincs soha egy rossz gondolata sem. Tudja a dolgát, bízik az erejében. Föl sem merül benne, hogy valaki neki ártani akar. Közben a pópa fejében egyre csak ez jár: “Egyezség, bocskorszíj, türelem.” Az egyiknek van igazi türelme. Soha eszébe se jut, hogy bántják. A másiknak nincs igazi türelme, el kell szenvednie a problémákat. Erről szól a mese. Vegyük magunkban észre a pópát is és Jánost is. Próbáljunk meg egyre kevésbé pópák, és egyre inkább Jánosok lenni.

HOL VOLT, HOL NEM VOLT, fenn a hegyen élt egy remete, lenn a faluban élt egy család. Történt egyszer, hogy a nagylány teherbe esett. A szülők tudni akarták, ki az apa, azonban a lány nem vallotta be. Végül, amikor gyermeke megszületett, engedett szülei szűnni nem akaró kérlelésének és fenyegetéseinek, és azt mondta:

– A gyermek apja a remete, fenn a hegyen.
A szülők erre fogták a kisbabát, felvitték a hegyre és odaadták a remetének, e szavakkal:
– Itt a gyermeked, te vagy az apja, tedd a dolgod – és a gyermeket ott hagyták nála.
A remete csak annyit mondott:
– Jól van – és gondjaiba vette a kisbabát.
Teltek, múltak az évek, a gyermek a remete mellett már szépen felcseperedett, amikor egy nap a lány odaállt a szülei elé, és azt mondta:
– Nem mertem az igazat elárulni, a gyermekem apja nem a remete, hanem a szomszéd fiú.
A szülők alaposan megdorgálták lányukat, majd felmentek vele a remetéhez a hegyre.
– Bocsásd meg nekünk, szentéletű mester, hogy gyanúba kevertünk, lányunk ma elmondta, hogy nem te vagy a gyermeke apja. Nagyon sajnáljuk, amit tettünk. Mivel nem te vagy  az apja, a gyermeket most magunkkal visszük.
A remete csak annyit mondott:
– Jól van – és átadta nekik a gyermeket.

MESTER ÉS TANÍTVÁNYA virrasztáson vesz részt a gyülekezet egy nagy csoportjával együtt. Az idő múlásával az embereket egymás után nyomja el az álom. Végül már kettőjüket kivéve mindenki alszik. A tanítvány megszólal:
– Milyen szánalmas látvány, mind alszanak, mint a hullák, most, amikor alkalmuk lenne a gyakorlásra és a tisztulásra.
A mester így válaszol:
– Jobb lenne, ha te is inkább aludnál, mint hogy így gyalázkodj.

ÉLT EGYSZER KÉT NAGYHÍRŰ és tanult szerzetes, akik vetélytársak voltak. Egy nap az egyikük megtudta, hogy a másiknak viszonya van egy nővel, ami a szerzetesi fogadalmának a megszegését jelentette. A szerzetesi élet egyik legfőbb fogadalma a szüzesség, melynek megszegése nagyon súlyos következményekkel jár.
A szerzetes szólt a segédjének:
– Készíts egy jó teát, érdekes hírem van!
A segéd elkészítette a teát, és miután felszolgálta, megkérdezte:
– Ugyan mi az a jó hír?
– Azt mesélik – mondta a szerzetes – hogy a vetélytársunknak nője van!
Amikor egy megvilágosult mester értesült a történtekről, arca elszomorodott, és csak ennyit mondott:
– A két szerzetes közül vajon melyik követte el a súlyosabb vétséget?

VOLT EGYSZER EGY EMBER Tibetben, aki elment a vásárba, és a vásárban látott egy vándorló szerzetest. Ezek a szerzetesek, tibeti szokás szerint, vallási témájú festményeket mutattak meg a népnek, amelyek a szentek életét, Buddha, Milarepa, Congkapa, vagy más nagy tanítók életét ábrázolják. Ülnek, olvasnak egy könyvből, és magyarázzák a képen látható dolgokat, elmondják a tanító életét. Ezt látta a mi emberünk, a szerzetest már egy nagy csoport vette körül, és hallgatták. Ő is megállt hallgatni a történetet, nagyon szépnek találta, és ahogy hallgatta, volt ott egy kő, arra letelepedett.
Jól indul a történet… a baj itt kezdődött, mert a kő alatt ott tanyázott egy béka, és amikor a jólélek leült, a kő megbillent és agyonnyomta a békát. A béka kimúlt. Az ember ezt nem tudta, mit sem tudott a békáról.
A béka viszont ahogy meghalt, odakerült a Halál Ura ítélőszéke elé, és rendívül mérges volt az emberre.
– Én kérem szépen nem csináltam semmit, engem azonnal engedjenek vissza az élők világába, mert az, hogy meghaltam, nem az én hibám, jött egy gonosz ember és agyonnyomott egy nagy kővel. Ez történt, én ártatlan vagyok, azonnal tessék engem visszaengedni. Nekem dolgom van, én élni akarok, micsoda pimaszság az, hogy az embert csak úgy a Halál Ura elé hozzák, molesztálják ok nélkül, kérem szépen, engedjenek engem vissza. – Rendkívül mérges volt, haragudott, főleg az emberre. – Micsoda egy alak, én csak ott ültem a kő alatt az árnyékban, hallgattam a tanítást ő meg engem agyonnyomott.
A béka így méltatlankodott, és aztán továbbment mérgében, gyűlölködésében, és követelte, hogy azonnal hozzák elé az embert.
– Ha valakinek itt kell lennie, akkor az az ember, engem pedig engedjenek el. Azt az embert azonnal küldjék a pokolba, mert gonosz, ilyet tesz egy szerencsétlen, jó szándékú békával, aki a szent tanítást hallgatja.
A Halál Ura azt mondja erre:
– Várj egy pillanatra, mert ha ez így van ahogy mondod, ez egy érdekes eset, utánanézünk. – hívta az írnokot, fellapozták a nagy könyvben, megtalálták a békát, a halála napja be volt írva az aznapi dátumra, és mondták neki:
– Te béka, ez stimmel. Neked ma van a halálod napja, azért haltál meg. Nem mehetsz sehova, itt kell maradnod.
A béka csak fortyogott:
– Kérem szépen ez igazságtalanság, azt az embert hozzák ide azonnal, és küldjék a pokolba.
– Nyugodj meg és várj – mondta a Halál Ura a békának – ha az emberednek eljön a halála napja, akkor úgyis jön, magától. Egyelőre úgy látszik, még nem jött el az ideje.
A béka várakozó álláspontra helyezkedett, aztán telt-múlt az idő, és egyszer csak megjelent az ember. Őt is odahozták az ítélőszék elé.
– Ő az, ő az! – kiáltotta a béka – Azonnal küldjétek a pokolba, micsoda gonosz ember, ő ölt meg engem szerencsétlen, ártatlan békát!
Az ember nem értett semmit. A Halál Ura megkérdezi:
– Te ember, te ölted meg ezt a békát?
– Dehogy öltem meg, sose láttam ezt a békát, nem öltem meg.
 A béka elmondja megint ami történt, mire a Halál Ura megkérdezi:
– Na, igaz ez?
– Az a helyzet, hogy én tényleg ott voltam, és hallgattam a tanítást, leültem egy kőre, de én nem láttam, és nem öltem meg semmilyen békát.
Végül is a Halál Ura meghozza döntését:
– Az embert most nem lehet elküldeni a pokolba, mert ártatlan. Igaz, hogy megölt téged béka, de nem tudott róla. Nem szándékkal tette, ezért ártatlan. Most téged sem tudunk elküldeni a pokolba, habár megérdemelnéd, mert ilyen mérges és gyűlölködő békát nem láttam még, úgyhogy a következő az ítélet: Most mind a ketten újjá fogtok születni, embernek születtek, férj, feleség lesz belőletek.
Úgy is történt, és utána együtt mentek a pokolba.

***

Nyilvánvaló, hogy történetünk békájából hiányzott a tiszta szemlélet, és ezért az ember ártatlan cselekedetében gonosz szándékot látott. Mivel sosem láthatjuk mások szándékait, a legjobb amit magunkért tehetünk az, hogy mindig tiszta a szemléletünk, és mindig feltétel nélküli megbocsátást gyakorolunk.

HOL VOLT, HOL NEM VOLT, volt egyszer egy bölcs király, akinek volt egy nem túl okos fia.
– Menj el világot látni – mondta a király a fiának – tanuld meg, hogy kell az országot vezetni, adok neked háromezer aranyat és egy szolgát.
A fiú útnak indult, és eljutott egy messzi országba. Egy este betért egy zarándok menhelyre. A szolgája elaludt, de ő ébren maradt, és találkozott egy szentéletű emberrel, aki szent szövegeket olvasott.
– Tiszteletre méltó mester – szólt a királyfi – kérlek, segíts tudást szerezni!
– A tudásnak ezer arany az ára – válaszolta a szent ember.
– Ha tanítasz engem, adok neked ezer aranyat – mondta a fiú.
– Halld hát a tanácsom: Légy mindig tisztelettudó mindenkivel, soha ne tégy lehetetlenné senkit bármi is történik. Sose nézz le senkit, se a hatalmast, se azt, aki jelentéktelennek látszik. Jusson mindig eszedbe, hogy mindenki a saját cselekedetei hálójának a foglya.
A királyfit ez nem elégítette ki.
– Taníts még – kérlelte a szent embert.
– Minden egyes tanításom megér ezer aranyat – volt a válasz.
A fiú adott még ezer aranyat.
– Segítsd mindig a rászorulókat, bármi is történik. Sose fordíts hátat egy haragosnak, vagy annak, aki bajban van, hanem segíts neki, adj neki jótanácsot – mondta az öreg, és visszatért szövegéhez.
A fiú nem tudott elaludni.
– Taníts még – kérte a mestert.
– Ezer aranyért adok még egy tanácsot.
A fiú odaadta az utolsó ezer aranyát is, mire a mester a következőt mondta:
– Mindig legyen időd arra, hogy a bölcs tanítók szavait meghallgasd, bármi is történik. Ez az utolsó tanácsom.
Reggel a szolga meglátta az üres erszényt, és megkérdezte:
– Hova lett az arany?
– Egy szent tanítónak adtam, aki bölcsességre tanított – felelt a királyfi.
– Akkor most mit tegyünk? – mondta a szolga – nem szolgálhatok olyan urat, akinek nincs pénze. – Azzal otthagyta a királyfit.
Elindult hazafelé a királyfi. Ment, mendegélt, nem volt semmije, a betevő falatját koldulással kereste.
Egyszer bekopogtatott egy öregasszony házába, aki befogadta, és úgy tartotta, mint a saját fiát. A királyfi serényen elvégezte a ház körüli munkát.
– Alkalomadtán majd én segítek neked – mondta a fiúnak.
A királyfi egy hónapig maradt nála.
Ezenközben a királyfi szolgája titokban bemászott az ország királyának a kertjébe. Éjszaka a kert gyümölcsét lopta, nappal a fák között rejtőzött, így a gyümölcs egyre fogyott.
Amikor a király és a minisztere észrevette, hogy a gyümölcs titokzatosan eltűnik, elhatározták, hogy maguk vigyáznak a kertre. Őrködés közben egyszer a király elaludt, és álmában egy kígyó halálosan megmarta. A szolga rátalált a királyra, és elvette a kalapját és a kardját. Találkozott a miniszterrel, aki így könyörgött neki:
– Hagyd meg az életem, fejeden a király kalapja, elismerlek királyomnak! Vedd el feleségül a királynét, és tarts meg miniszterednek!
Így a királyfi volt szolgájából király lett.
Ebben az országban az volt a szokás, hogy a király minden második hónap elmúltával fogadta alattvalóit, akik tiszteletüket fejezték ki uralkodójuk előtt. Telt múlt az idő, elérkezett a fogadás napja. Mit tegyen a hamis király? Kihirdette, hogy beteg, ezért a fogadás elmarad. Néhány hónap múlva aztán bejelentették, hogy a király meggyógyult, és nagy jótékonysági ünnepséget rendez népének. Élelmet osztat mindenkinek, és lesz lóverseny, íjászverseny.
Az öregasszony azt mondta a királyfinak:
– Hét nap múlva elmegyünk és tisztelgünk a király előtt. Élelmet fog adni mindenkinek.
Az egész ország népe összesereglett az ünnepségre. Amikor a hamis királyt meglátták, azt mondták magukban:
– A királyunk arca megváltozott, biztosan a hosszú betegsége miatt.
Azonban a királyfi felismerte volt szolgáját, és azt gondolta:
– Ez az és szolgám! Biztosan megölte a királyt és elorozta a hatalmát. Micsoda gonosztevő! Leleplezem a gazembert! – azonban eszébe jutottak a bölcs tanító szavai: “Légy mindig tisztelettudó mindenkivel, soha ne tégy lehetetlenné senkit, bármi is történik. Sose nézz le senkit, se a hatalmast, se azt, aki jelentéktelennek látszik. Jusson mindig eszedbe, hogy mindenki a saját cselekedetei hálójának a foglya.” Megszívlelte a jótanácsot, és nem szólt senkinek.
– Beállok ennek a királynak a szolgálatába – gondolta két nap múlva a királyfi. Elment az udvarba, és fel is vették futárnak.
A királyné nem szerette az új királyt, titokban összeállt a miniszterrel, és a királyfi-futár ezt észrevette.
A királyné aggódni kezdett:
– A futár meglátott a miniszterrel. Ha a király ezt megtudja, megöl minket! Azonnal meg kell szabadulnunk tőle.
Levelet írt egy bizalmasának. A levélben ez állt: “Aki ezt a levelet viszi, öld meg!” – és elküldte a királyfival.
Az úton a királyfi-futár látott egy kislányt, akinek arany nyaklánca volt, és keservesen sírt. Megkérdezte, miért sír, s a gyermek elmondta, hogy a nyakláncáról egy szépséges gyöngy leesett, és eltűnt a sárban. A királyfinak eszébe jutott a bölcs tanácsa: “Segítsd mindig a rászorulókat, bármi is történik. Sose fordíts hátat egy haragosnak, vagy annak, aki bajban van, hanem segíts neki, adj neki jótanácsot.” Megszívlelte a tanácsot, és elhatározta, hogy segít a kislánynak megkeresni a gyöngyöt.
– Amíg te a gyöngyöt keresed, én elviszem a leveledet – mondta a kislány.
A fiú egy ritka szövésű zsákkal átszűrte a sarat, megtalálta a gyöngyöt, visszahelyezte a nyakláncba, és várta a kislányt. Azonban hiába várt, a kislányt a királynő embere megölte, amint átadta a levelet.
A fiú egész nap várta, de a kislány nem tért vissza. Utánament, hogy megkeresse.
– Mi történt a kislánnyal, aki a levelet hozta? – kérdezte a királynő emberét.
– A feladat elvégeztetett – volt a válasz.
– Mit tettél?
– A levélben az állt, hogy aki átadja, öljem meg! Megöltem, ahogy a királynő parancsolta.
A királyfi elgondolkodott:
– Egy ártatlan kislány halálát okoztam, akit nem is ismertem, a szüleit sem tudom kicsodák. Mit ér hát a bölcs tanítása?
Másnap visszatért a palotába.
A királynő új tervet eszelt ki. Titokban üzent az olajütőnek: “Ha valaki azt kérdezi tőled: ‘Megfőtt-e az olaj?’ azonnal hajítsd a forró olajba!”
Hívatta a királyfit, és azt mondta neki:
– Olajra van szükségünk. Menj el az olajütőhöz és kérdezd meg: “Megfőtt-e az olaj?” Indulj azonnal, és fordulj gyorsan.
A futár nyomban elindult.
Az úton látott egy szerzetest, aki egy szent életéről mesélt az embereknek. Először elsietett mellette, azonban eszébe jutottak a bölcs szavai: “Mindig legyen időd arra, hogy a bölcs tanítók szavait meghallgasd, bármi is történik.” Megszívlelte a tanítást, és visszatért a mesélőhöz. Az egész napot ott töltötte.
Látván, hogy a fiú nem tér vissza, a királyné lóra ült, és elvágtatott az olajütőhöz, hogy megbizonyosodjon cselszövése sikeréről. Megkérdezte az olajütőt:
– Megfőtt-e az olaj? – mire az ember megragadta, és gondolkozás nélkül belevetette a forró olajba.
Ezalatt a királyfi meghallgatta a mesélő szerzetes történetét, majd végül elvált tőle, és megérkezett az olajütőhöz.
– Megfőtt-e az olaj? – kérdezte az embert.
– Az olaj megfőtt, a feladat elvégeztetett.
– Milyen feladatról beszélsz?
– Végrehajtottam a királyné parancsát, megöltem az első embert, aki azt kérdezte: Megfőtt-e az olaj? – felelte az olajütő.
A királyfi rádöbbent, milyen szörnyű sorstól menekült meg, és hálásan gondolta:
– Az én szentéletű tanítóm igazán bölcs!
A király és a miniszter hiába várta a királynét. Keresték mindenhol, de hiába. Végül hívatták a futárt, hátha ő tud valamit. A király megismerte a királyfit, és kérdőre vonta. A királyfi mindkettőjüknek megfelelt:
– Minden aranyam egy bölcs tanítónak adtam, akitől három jótanácsot kaptam. Először, soha ne tégy lehetetlenné senkit; másodszor, segíts a rászorulókon; harmadszor, hallgasd a bölcsek szent szavait. Ezért nem lepleztelek le a nép előtt, és bár tudtam, hogy a királyné összeállt a miniszterrel, mégsem szóltam arról sem. A királyné meg akart ölni, azonban ehelyett egy kislány halálát okozta, mielőtt a saját fondorlata áldozatául esett az olajütő kezétől.
– Jó ember vagy – mondta a király erre – a királyom fia vagy. Mielőtt lemegy a nap, ennek az országnak a királya leszel, én pedig a minisztered leszek.
Így a királyfi az ország királya lett, a szolga a minisztere, az öregasszony a palotába költözött, és az ország virágzott.
Az ifjú király egyszer így szólt:
– Atyám bölcsen cselekedett, amikor tanulni küldött engem – és hazatért apjához.
Az öreg király átadta fiának a hatalom jelvényét, az arany kereket, az új király pedig népének hatalmas és bölcs uralkodója lett.

HOL VOLT, HOL NEM VOLT, élt egyszer egy katona. Messze földön szolgálta a királyt sok-sok éven át, de haza sosem engedték, pedig az esküvőjéről vitték el.
Egyszer úgy adódott, hogy megmentette a kapitánya életét, mire végre megkapta a szabadságos levelet, és nekivágott az országútnak. Amikor ráesteledett, meglátott egy házat az út szélén, s oda bekopogott.
Megkínálták vacsorával, és mialatt evett, a szemét, fülét nyitva tartotta. Látja, hogy van ott egy öregember, mindenki beszél, de az egy árva szót sem szól. Azt gondolta, beteg. Megkérdezte hát:
– Mi baja az öregnek?
– Nincs annak semmi baja – válaszolt a gazda.
– Azért kérdem, merthogy nem szól.
– Ingyen nem szól soha. Adj neki egy aranyat, mindjárt megszólal.
– Ugyan milyen bölcsességgel szolgálhatja meg az öreg az aranyat? – gondolta a katona. Sok szót hallott már életében, de aranyat érőt még soha. Volt neki három aranya. Gondolta, próbát tesz.
– Hallod-e, öreg – mondta – szólj egyet, kapsz egy aranyat – azzal már nyomta is a markába.
Az öreg eltette az aranyat, aztán csak ennyit mondott:
– Ki mit szeret, szép az annak.
Méregette a katona, megért-e egy aranyat, amit hallott. De akárhogy is forgatta, okos mondás volt.
Elővette a második aranyat, s az öregnek adta azt is, hogy szóljon még egyet.
– Kinek mije van, el ne tagadja – mondta az öreg.
Ez még jobban tetszett a katonának.
– Majd lesz még pénzem – gondolta, és odaadta a harmadik aranyat is.
Harmadjára az öreg ezt mondta:
– Az esteli haragot hagyd reggelre.
Ez a mondás még a másik kettőnél is jobban tetszett. Sajnálta is, hogy több pénze nem volt.
– Sose sajnáld, fiam, hogy nincs több pénzed. Mert nekem meg bölcsességem nincs több. Igaz ugyan, hogy ennyi elég az élethez.
Reggel a katona útnak indult. Egy patakhoz ért, ahol egy szép hímes rét terült el. Ott olyat látott, majdhogy gyökeret nem eresztett a lába. Egy gyönyörű szép leány sétálgatott a réten egy loncsos, vedlő, lógó fülű szamárral. De nemcsak sétálgatott, hanem megölelte a szamarat, hol simogatta, hol csókolgatta.
A botjához kapott, hogy megtréfálja őket, nagyot sújt a szamárra. Megérdemli az a lány, hogy szép lány létére ilyen ocsmány szamárral kedveskedik. De eszébe jutott az öregember mondása:
– Ki mit szeret, szép az annak.
– No, ha szép neki, minek bántsam, ő sem ártott nekem – gondolta, s folytatta az útját. De a szamár utána szólt:
– Állj meg, katona!
Mikor megállott, a szamár elmondta, hogy nem igazi szamár ő, hanem elvarázsolt királyfi. Azzal megajándékozta egy tarisznya arannyal, amiért nem űzött gúnyt belőle, mint a többi vándor.
A katona ment tovább. Beért egy sötét erdőbe. Egyszer csak körülfogta egy csapat zsivány.
– Mit viszel a tarisznyádban? – kérdezték.
A katona emlékezett a második mondásra:
– Kinek mije van, el ne tagadja – így aztán az igazat válaszolta:
– Aranyat!
Ahány zsivány, mind hahotára fakadt.
– Bolond vagy – mondták – ugyanbizony honnan lenne egy szegény katonának egy tarisznya aranya?
Azzal a zsiványok tovább mentek, s az arany megmaradt.
Este befordult a falujába. Nehéz lett a szíve, úgy megörült, hogy mindjárt megölelheti édes feleségét. Eszébe jutott, hogy van neki egy jó puskája, vajon meg van-e még?
– Mielőtt bemegyek a házba, benézek az ablakon – gondolta.
Hát mit látott odabent? Azt, hogy a felesége az ő szép puskáját odaadja egy legénynek. A legényt megcsókolja, az meg kiugrik az ablakon, és elmegy.
Olyan harag kapta el erre, hogy lekapta a puskát a válláról, hogy lelövi a feleségét. De eszébe jutott a harmadik mondás:
– Az esti haragot hagyd reggelre!
Eltette hát a haragját másnapra, és bekopogott. Örült az asszony, mikor meglátta, csókolta egyre, nem fáradt bele.
A katona azt mondta, fáradt. Le akar nyugodni. De az álom elkerülte. Szüntelenül arra gondolt, hogy a felesége másnak adta az ő drága puskáját. Meg arra, hogy azt a legényt megcsókolta.
Reggelre kelve megkérdezte:
– Hol a puskám, édes feleségem?
– Odaadtam az öcsémnek, hogy rejtse el. Rablók tanyáznak az erdőben. Üzenték, hogy elrabolják. Elszaladok érte.
Megörült a katona. Most ő csókolta a feleségét. De akármennyit csókolta, nem fáradt bele.

HOL VOLT, HOL NEM VOLT, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak két nevendék leánya. Az egyiket Terkának hívták, a másikat Boriskának.
Sokat búsult, sírt a szegény özvegyasszony, mert mikor volt kenyér a háznál, mikor nem. De nem bánta volna az éhezést sem, csak a nagyobbik leánykája ne lett volna világ restje. Egész nap a porban üldögélt, játszadozott ez a leányka. Szép szó, csúf szó nem használt neki.
Na, hanem annál serényebb, dolgosabb volt a másik. Reggeltől estig a keze meg sem állott. Tett-vett, dolgozott, mint egy nagyleány.
De hiába, mégiscsak nagy szegénységben éltek. Azt mondja egyszer Boriska az édesanyjának:
– Édesanyám, én elmegyek szolgálónak. Talán megsegít az Isten, s a kigyelmed sorsa is jobbra fordul.
Sírt a szegény asszony, hogy inkább az idősebbnek kellene elmenni. Hogy ő még nagyon kicsike a szolgálatra. De Boriska addig kérte az édesanyját, hogy mégiscsak eleresztette:
– Hát csak eredj, édes leányom, segítsen az Isten!
Ment, mendegélt Boriska hegyeken-völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül, s hát amint mendegélne, egyszerre csak keserves nyöszörgést, vinnyogást hall. Megy arrafelé, vajon mi lehet? Hát egy szegény kutya fetrengett a fűben, s mind csak a lábát nyalogatja. Ahogy meglátta Boriskát, megszólítja:
– Ó, te leányka, te, segélj rajtam, megáld érette az Isten! Nézd, tövis ment a talpamba, húzd ki onnét!
Mondá Boriska:
– Kihúztam volna én, te szegény állat, ha nem is szóltál volna – s szépen kihúzta a tövist a kutya lábából. Kendőjéből lehasított egy darabot, s a sebet bekötötte.
Hálálkodott a kutya:
– Köszönöm, te jó leányka, még majd meghálálom a te jóságodat.
– Jól van – mondta Boriska -, Isten áldjon meg!
S amint továbbment, még mosolygott magában, hogy ugyan mi javára lehet neki egy kutya.
Amint ment, mendegélt tovább, halljatok csudát, az út szélén egy szőlőtőke szólította meg, amely úgy tele volt gizgazzal, hogy alig látszott attól.
– Te szegény leány, te – mondá szőlőtőke -, szedd le rólam ezt a sok gizgazt, hadd teremjen én rajtam is szőlő, bizony nem bánod meg!
Boriska nem kérette magát. Megtisztogatta a szőlőtőkét, s hát ez egyszerre csak nekielevenedett a nagy tisztaságtól. Hálálkodott a szőlőtőke is, hogy majd így, majd úgy megszolgálja jóságát, de Boriska jóformán rá se hallgatott, ment mendegélt tovább.
De alig ment egy hajításnyira, egy kúthoz ért, amely tele s tele volt szeméttel.
– Te kisleány – szólította meg a kút -, merd ki belőlem a szemetet, hadd ihassák vizemet a vándoremberek.
Boriska egyszeriben kimerte a szemetet, s hát csak tele lett a kút friss forrásvízzel, s olyan tiszta volt a víz, hogy Boriska szépen láthatta a képét benne. Megköszönte a kút is a kisleány jóságát, s biztatta, hogy jótétel helyébe jót várjon, nem feledkezik meg róla.
Boriska nem szólt semmit, csak továbbment, s mosolygott magában: ugyan mi segítségére lehetne egy kút.
De még egy jó futamodásnyira sem ment, egy összeviszza repedezett kemencét talált, s kérte ez is: sikálja be a repedéseit, bizony megszolgálja.
Boriska egyet sem kérette magát, hamarosan megsikálta a kemencét, s csak mosolygott most is magában, mikor a kemence elkezdett hálálkodni:
– Köszönöm, te jó leányka, majd meghálálom jóságodat.
Eközben estére vált az idő, s szegény Boriska megijedt erősen: jaj, Istenem, mi lesz belőle, merre menjen a nagy sötétségben. Nézett erre, nézett arra, s hát egyszerre csak gyönge világ villant meg a koromsötétségben: gyertya fénye egy ház ablakában. Megbátorodott szívvel sietett a ház felé. Mikor az ajtó elébe ért, egy kicsit megszeppent: hátha nem lesz jó bemenni.
– Mindegy – mondá a leányka -, egy életem, egy halálom, bemegyek.
S bement. Hát a tűzhelyen egy olyan vénasszony kucorgott, hogy az orra a térdét verte.
Megijedt Boriska, de összeszedte a bátorságát, s köszönt illendőképpen:
– Adjon isten jó estét, öreganyó!
– Adjon isten neked is, leányka! Hát te ugyan bizony hol jársz itt, ahol a madár se jár?
Megmondta Boriska, hogy ő bizony szolgálatot keres.
– Na, éppen jókor jöttél, mert szolgálót keresek – mondá az öregasszony. – Nálam három nap egy esztendő. Egyéb dolgod nem lesz, csak főzz egyszer ennem mindennap, s kora reggel két szobát söpörj ki, de a harmadikba be ne tekints, mert bizony jaj lesz akkor neked.
Jól van, Boriska ráállott, ott maradt szolgálónak. Reggel korán kelt, s mire a vénasszony fölébredt, már kisöpörte a két szobát.
A harmadikban feküdt a vénasszony. Boriska nem is nézett a szoba felé, még akkor sem, mikor a vénasszony elment hazulról. Odajárt, a jó Isten tudja, hová, de Boriskának eszébe sem jutott, hogy betekintsen a szobába: vajon mi lehet ott. Bizony nem sok leányka állotta volna meg az ő helyében. De meg aztán egyéb gondja is volt Boriskának, mert az öregasszony, mikor elment hazulról, így szólt hozzá:
– Hallgass ide, leányka! Estére nekem olyan pecsenyét készíts, hogy az sült is legyen, főtt is legyen, de azért nem készült sem kemencében, sem kemence előtt, sem tűzhelyen, sem tűzön, sem lángon.
Szegény Boriska! Búsult, töprengett, csakhogy sírva nem fakadt! Hogy tudjon ő ilyen ételt készíteni?! Inkább szép csöndesen elillan ebből a házból, úgyis látja, hogy itt egy krajcárérőt sem szolgálhat. Amint így évelődnék szegény feje, egyszerre csak – mit gondoltok mi történt? – megszólal a kemence:
– Hallod-e, te kisleányka, te, egyet se búsulj, ne évelődj. Tudom én, hogy ki vagy te. Te vagy az, aki jót tettél egy társammal. Hát tedd föl csak a húst a hátamra, ott nem lesz sem bennem, sem előttem, sem tűzön, sem lángon, s mégis addig fő, míg a leve elpárolog, aztán piros ropogósra sül.
Boriska úgy tett, ahogy a kemence mondta, s hát ennek csakugyan igaza volt. Estére olyan ropogós pecsenyét adott fel a vénasszony asztalára, hogy ennek szeme-szája tátva maradt a nagy álmélkodástól. Mérgelődött is magában, hogy így kifogott rajta ez a csöpp leányka, s másnap már jó hajnalban fölkelt, hátha ágyban találná Boriskát, s valahogy beleköthetne. De Boriska már rég fölkelt, s söpörte a szobákat. Estre ismét pompás pecsenyét adott fel, harmadnap este nemkülönben. Mikor aztán a vénasszony fölkelt az asztaltól, mondá Boriskának:
– Na, Boriska, hozzád hasonló leányra még nem akadtam, akiben semmi hibát ne lehessen találni. Meg is érdemled, hogy a béreden felül még meg is ajándékozzalak. Ihol, itt van két kis ládikó, válaszd azt, amelyik neked jobban tetszik.
Ütött-kopott volt az egyik láda, cifra a másik. Azt mondá Boriska:
– Nem választok én, öreganyó, magára bízom.
De most még jobban ámult-bámult az öregasszony.
– No, hallod-e, szerencséd, hogy nem választottál. Te bizonyosan a cifrát választottad volna s akkor ugyancsak megjárod.
Még az éjjel ott hált Boriska, reggel pedig illedelmesen elbúcsúzott az öregasszonytól, s ment hazafelé. Nem is nézte, mi van a ládikóban. Amint ment, mendegélt hazafelé, útban találta ismét a kemencét, amelyet megsikált volt. Telis-tele volt az mindenféle pompás kaláccsal. De bizony nem engedte továbbmenni Boriskát, amíg ki nem szedett belőle egy jó csomót.
Továbbmenve, a kúthoz ért. Ez is megszólította:
– Nézz belém, hadd hálálom meg a jóságodat!
Boriska belenézett, s még százszor szebb lett, mint volt annak előtte. Pedig azelőtt sem volt ám csúnya.
Ment tovább, s most meg a szőlőtőke állította meg. Tele volt gyönyörűséges szép fürtökkel. Ez sem engedte továbbmenni, míg le nem szedett róla egy kötényre valót. Már-már sok is volt a jóból, de még egyéb is várt reá. Ihol ni, szalad elébe víg ugrándozással a kutya (kutya baja sem volt a lábának), a szájában egy sült nyulat cepelt (bizonyosan a megsikált kemence sütötte meg szívességből), s hiába szabadkozott Boriska, el kellett, hogy fogadja az ajándékot.
Alig bírta haza a sok minden jót. Bezzeg volt otthon ámulás-bámulás, mikor betoppant a temérdek sok kaláccsal, szőlővel meg a sült nyúllal! De hát még mikor a ládikót felnyitották! Valami tündérséges ládikó lehetett ez, mert annyi drága kincs, gyűrű, fülbevaló, selyemruha, arany-, ezüstpénz jött ki belőle, mintha csak egy nagy hombár lett volna, s nem amolyan icipici kis ládikó.
Hej, édes jó Istenem, bezzeg örült a szegény özvegyasszony! Sírva sírt szertelen nagy örömében. Hanem Terka, ő bizony nem örült. Pedig Boriska testvériesen megosztozott vele mindenből.
„Hiszen, jól van – gondolta magában Terka -, amit hoztál, annak fele az enyém, de most majd én is elmegyek ahhoz az öregasszonyhoz, hanem én bizony nem osztozom meg veled, s mégis csak több kincsem meg ruhám lesz nekem!”
S csakugyan, Terka még aznap útnak indult. Boriska jól megmagyarázta, hogy merre menjen, s Terka éppen azon az úton haladt. Hogy, hogy nem, elég az, hogy ő is talált egy kutyát, amelynem tövis volt a lábában. De hiába kérte, hiába vinnyogott keservesen, nemhogy kihúzta volna a tövist a lábából, de még nagyot rúgott rajta. Rábukkant a gizgazos szőlőre, a szemetes kútra, az összevissza repedt oldalú kemencére, de bizony egyiknek sem hallgatta meg a kérését. Majd még dolgozik ingyen! Bár csak azt a három napot kibírja valahogyan az öregasszonynál.
Rá is talált az öregasszony házára, ez fel is fogadta szolgálónak, de már első reggel a vénasszony korábban kelt föl, s Terka még javában horkolt. Mikor aztán nagy nehezen fölébredt, nem is hallgatott a vénasszonyra, hogy mit rendelt vacsorára. Azt hitte, elég, ha tüzet csinál, a húst meg fölibe teszi. Kész is volt már délre a pecsenyével, s délután föl s le sétálgatott az udvaron.
Jön haza este a vénasszony, föladatja a vacsorát, de bizony nem ízlett. Látszott rajta, hogy nem a kemence hátán sült. Az ám, de nem is szólalt meg a kemence Terkának úgy, amint megszólalt volt Boriskának.
Másodnap, harmadnap megint csak olyan pecsenyét adott föl Terka, hogy meg sem ízlelte az öregasszony. Hanem azért neki is elővett két olyan ládikót, s azt mondá:
– Lusta voltál, rossz voltál, de azért csak válassz a két láda közül! Melyik kell: a kopott vagy a cifra?
Bezzeg hogy a cifrát választá. Gondolta, ha a Boriska ütött-kopott ládájában annyi sok kincs volt, mennyi lehet még ebben a gyönyörű szép ládikóban.
Sietett haza, ment, mint a szél. Útközben találta a kemencét, s az tele is volt mindenféle jó kaláccsal, de mikor ki akart belőle szedni, a kemence jól összeégette a kezét; a kútból is akart inni, de ennek meg olyan forró volt a vize, hogy összeégette a száját; a szőlőtőkén is volt szőlő, de olyan magasan, hogy csak létráról lehetett volna fölérni, márpedig létra itt nem volt; a kutya is eleibe szaladt a sült nyúllal, de mikor el akarta venni, jól megharapta a kezét.
De Terka hamar megvigasztalódott. Feledte a keze, szája összeégését, feledte a kutya harapását, csak a ládára gondolt, csak az legyen tele, mint a Boriskáé. Még sebesebben nekiiramodott a menésnek, s estére csakugyan haza is ért. Hej, hogy fog majd irigykedni Boriska, s hát mekkora lesz még a bosszúsága, ha ő majd egy kötő nem sok, annyit sem ad neki! Na hiszen, hirtelen volt az öröm. A ládikót fölnyitotta, de mi volt benne, istenem, mi volt! Mindenféle ringy-rongy s aközött egy kígyó. Bezzeg hogy kidobták a ládikót kígyóstul, mindenestül.
Ha a ládikót ki nem dobták volna, az én mesém is tovább tartott volna.

***

A tiszta szemlélet gyakorlója elvárások nélkül, természetes jószívűséggel és őszinte becsületességgel teszi a dolgát, és segít a rászorulókon. Szerénysége valódi, ezért nem vár jutalmat, elismerést, köszönetet – egyszerűen nem érzi szükségét, mert szíve gazdagsága kifogyhatatlan, mint mesénkben a Boriska ütött-kopott ládikója, melynek szerény külleme végtelen belső gazdagságot rejtett. Az önző lány kívül cifra, hivalkodó ládájában viszont csak ringy-rongy volt és kígyó.

EGYSZER RÉGEN, az indiai Benáreszben egy bölcs, igazságos és jóságos király uralkodott. Birodalma virágzott, az emberek jólétben, harmóniában, békében és boldogságban éltek. A király örvendett népe jóléte láttán, s ezt mondogatta:
– Lám bizonyára sok-sok érdemet gyűjtöttem erényes cselekedetekkel előző életeim során, hogy most ilyen nagy hasznukra tudok lenni a lényeknek, ilyen jól tudom vezetni országomat.
Meghallotta ezt egyszer egy bölcs remete, és így szólt a királyhoz:
– Felséges királyom, valóban jó uralkodója vagy népednek, s ezért minden tisztelet megillet, azonban bocsáss meg szavaimért, de e jólét nem a te érdemed.
– Dicső Mester – szólt a király – hálára köteleznél, ha felfednéd előttünk a mélyebb igazságot, melyet az egyszerű halandók korlátozott elméjével felfogni nem tudunk.
– Országod jóléte négy jóbarát érdeme, az elefánté, a majomé, a nyúlé és a madáré, akik a hatalmas erdőben laknak – válaszolt a jógi.
– E négy jóbarát régóta nagy tiszteletben tartotta egymást és tökéletes egyetértésben élt. Hogy egymás iránt érzett megbecsülésüket még szilárdabb alapokra helyezhessék, egy nap ekképp tanácskoztak:
– Tudjuk jól, hogy egyetértésünk alapja az, hogy míg önnön hibáinkat mindig vizsgálva, szándékaink és cselekedeteink állandó tökéletesítésén dolgozunk, mások minden megnyilatkozását hálával és nagyrabecsüléssel tanításként fogadjuk. Azonban a kétely, gőg, harag, ragaszkodás, irigység, ostobaság és a többi zavaros érzelem időnként elhomályosítja elménket, s ilyenkor feledve állhatatos törekvésünket, boldogságunk biztosítékát, fájdalmat okozunk magunknak és másoknak. Ezért, a zavarodottság és szenvedés e perceit lerövidítendő, válasszunk magunk közül vezetőt. Legyen vezetőnk a legidősebb, akinek szavára ha mindig hallgatunk, gyorsabban visszatérhetünk a figyelmesség és józanság helyes útjára.
Ebben mindnyájan egyetértettek, de hogyan válasszák ki a legidősebbet?
– Amikor e hatalmas fát, mely alatt állunk, először láttam – szólt az elefánt – a tetejéről tudtam szedni a gyümölcsöt. Lám, azóta mily nagyra nőtt.
– Amikor én először láttam – szólt a majom – elértem a földről a tetejét.
– Én a csúcsáról ettem a friss hajtásokat gyermek koromban – így a nyúl.
– Mindnyájan tisztes kort értetek meg – szólt a madár – de én ejtettem el a magot, melyből a fa termett.
Így hát a madarat választották vezetőjüknek, s barátságuk még erősebb lett. Lassanként az erdő összes állata követni kezdte példájukat, szerették, tisztelték és sosem bántották egymást. Az állatok barátsága azután az emberekre is átterjedt, követték a figyelmesség útját, nem ártottak többé másoknak, békesség és megelégedettség költözött szívükbe.
Így alakult ki a jólét, boldogság és összhang az egész birodalomban, négy egyszerű állat tiszta szemlélete és fáradhatatlan, erényes törekvése érdemeiből.

TIBETBEN ÉLT EGY ANYA ÉS FIA. Az anya mindig valamilyen jelképre vágyott Buddhától, amelynek felajánlásokat tehetett volna. A fia kereskedő volt, éppen üzleti útra indult Indiába, és így anyja megkérte, hozzon neki egy ereklyét Buddhától. A fiú azonban elfelejtette. Ez többször is megismétlődött. Végül az anya így szólt fiához:
– Többször megkértelek, hozz nekem valamilyen ereklyét Buddhától, de te mindig elfelejtetted. Ha ez alkalommal is elfelejted, megölöm magam.
A fiú ismét megígérte, hogy hoz ereklyét, s elment Indiába. Ígéretét ismét elfelejtette, s akkor jutott csak eszébe, mikor a házukhoz ért.
– Mit csináljak most – gondolta – ha nincs mit adni anyámnak, megöli magát.
Kétségbeesésében körülnézett, és meglátta egy döglött kutya koponyáját a földön. Egy ötlete támadt:
– Ha kivenném a kutya egyik fogát, és azt mondanám anyámnak, hogy Buddhától van, bizonyosan nem ölné meg magát – ezzel kihúzta az egyik fogat, selyembe csomagolta, s hazaérve odaadta anyjának. Az anyja nagyon megörült, és erős hittel imádkozni kezdett a fog előtt.
Egy nap a kutyafog ereklyéket kezdett létrehozni, és szivárványsátor jelent meg felette. Ez nem azért történt, mert a kutyafognak valamiféle áldása volt. Az anya tiszta szemléletének, erős hitének és bizalmának köszönhetően, Buddha áldásai beleköltöztek a fogba. Az eredmény az anya tiszta szemléletének volt köszönhető.

VOLT BUDDHÁNAK egy személyes kísérője, egy szerzetes, Lekpe Karma, aki sok éven át szolgálta őt. Bár Buddha mellett élt, mégsem volt igazi tiszta szemlélete és hite. Végül egy nap azt mondta Buddhának:
– Téged szolgáltalak huszonkét évig, de azt kell mondanom, hogy ennyi idő után az egyetlen kvalitás, amit benned észrevettem az, hogy a testednek van egy bizonyos kisugárzása, és jól tudod bolondítani az embereket. Ezenkívül egyéb jót nem láttam, és tulajdonképpen egyenlőek vagyunk. Nincs miért szolgáljalak – és ezekkel a szavakkal otthagyta Buddhát.
Amint elindult, Buddha így szólt hozzá:
– A káros cselekedeteid miatt csak hét napod van hátra az életedből.
Lekpe Karma csak nevetett, és a következőt gondolta:
– Mától kezdve hét napon át nem fogok enni. Ha nem eszem, nem tudnak megmérgezni, így nem vagyok kitéve halálos veszélynek. Aztán visszatérek hét nap múlva, és megszégyenítem Buddhát mindenki előtt.
Ezzel a gondolattal elment, és hét napig koplalt. A hetedik nap reggelén szomjas lett, ivott egy kis hideg vizet, amit nem tudott megemészteni, és belehalt. Ahogy Buddha megjósolta, meghalt hét napon belül.
Akkor Buddha azt mondta Nyinének:
– Lekpe Karma meghalt, és egy hatalmas szellemként született újjá egy virágban. Menj és olvasd neki a tant és a buddhák neveit, talán hasznára válik.
Nyine elment, s a városhoz vezető úton elhaladt egy kert mellett. A kertben meglátott egy virágot, amelyben egy hatalmas szellem ült, akkora mint egy hegy, hátat fordítva annak az iránynak ahol Buddha tartózkodott. Amikor Nyine megpróbált segíteni neki, a tan és a buddhák neveinek olvasásával, befogta a fülét ujjával, hogy ne hallhassa. Nagyon szenvedett.

VOLT EGYSZER EGY EMBER, akit Kongpo Bennek hívtak, s aki egy kicsit együgyű volt. Elmentegyszer Lhászába, hogy Dzsowo Rinpocsével találkozzon. Dzsowo Rinpocse a neve egy jól ismert buddhaszobornak.
Amikor Kongpo Ben megérkezett a templomba, senki más nem volt ott. Dzsowo Rinpocse elé ment és megszólította, de ő nem válaszolt.
– Biztosan meditál – gondolta.
Ben elvett egy keveset az oltáron felajánlott süteményekből, belemártotta őket egy vajmécsesbe és megette őket. Miközben élvezte a falatozást, felnézett Dzsowora és látta, hogy a mosoly az arcán nem változott.
– Micsoda láma – gondolta Ben – még ha kutyák jönnének és ellopnák az ételét, valószínűleg akkor is tovább mosolyogna.
– Nagyon rendes láma vagy – szólt Dzsowo Rinpocséhez – tudnál a cipőmre vigyázni, míg kimegyek és körbejárok?
Ezzel levetette a cipőjét, a szobor ölébe tette és kiment. Egy idő után bejött egy oltársegéd, megpillantotta a cipőt és ezt gondolta:
– Valami nagyon rossz szándékú ember rakhatta azokat oda – s ment, hogy eltávolítsa a cipőket Dzsowo öléből. Ebben a pillanatban a szobor megszólalt:
– Ezek Kongpo Ben cipői, én vigyázok rájuk, ne nyúlj hozzájuk!
Ezt hallva a segéd elment. Később Ben visszatért és visszavette a cipőjét, mondván:
– Tudod, tényleg nagyon rendes láma vagy. Jövőre, kérlek, látogasd meg otthonomat. Készítek majd jó disznóhúst, bőséges árpasört, és majd jól érezzük magunkat.
A szobor nem szólt semmit, de úgy látszott, mintha bólintott volna. Ben elment, majd hazaérkezve azt mondta a feleségének:
– Amikor Lhászában voltam, meghívtam ide a lhászai Dzsowo Rinpocsét, kérlek, mától fogva figyeld, hogy megérkezett-e.
Egyik nap a feleség elment vízért a folyóhoz, s meglátta Dzsowo arcvonásait a vízben. Hazaszaladt és szólt Bennek:
– Láttam valakit a folyóban, gondolom, a barátod lehetett.
Mikor Ben ezt meghallotta, kisietett, gondolván, hogy barátja veszélyben van. A folyóban meglátta Dzsowot, mire beleugrott a vízbe, és kiemelte onnan. Elindultak Ben házához. Nem messze a háztól egy nagy lapos szikla állt az út mellett. Ahogy a házhoz közeledtek, Dzsowo így szólt:
– Én nem megyek be közönséges emberek házába, itt maradok – és azzal beleolvadt a sziklába. Ezt követően Dzsowo képmása csodálatos módon megjelent a szikla felületén, és még ma is látható. A folyóban szintén látható Dzsowo képmása. Ez a két híres képmás a tiszta szemléletnek és az erős hitnek köszönhetően jelent meg.

EGY NAP EGY ANYA ÉS A LÁNYA át akart kelni egy folyón. Mindkettőjüket elsodorta az örvény. Az anya azt gondolta:
– Nekem végem van, de nem számít, csak azt kívánom, hogy a lányom megmeneküljön.
A lány vergődése közben azt gondolta:
– Most nekem végem van, de nem számít, csak az anyám megmeneküljön.
Ezekkel a nemes gondolatokkal mindketten a vízbe fulladtak. Tiszta kívánságuk erejéből mindketten az istenek világában születtek ujjá. Ezt jelenti a tiszta szemlélet és a jószívűség.

VOLT EGYSZER EGY rosszindulatú koldus. Egy este lefeküdt a királyi palota kapuja előtt, hogy ott töltse az éjszakát. Nem tudott aludni, és így kezdett gondolkodni:
– Mi lenne ha a király meghalna az éjjel, és engem tennének meg királynak. – Még ha a király meg is halt volna, ki gondolt volna arra, hogy egy koldust ültessenek a király trónjára, de ő mégis így gondolkodott.
Reggel, amikor a király testőrei kihajtottak harci kocsijaikon, a koldus aludt, és az egyik kocsi kerekei keresztülmentek a nyakán, így a koldus meghalt. A koldus nem csinált semmi rosszat, de értelmetlen rossz gondolatai egy múltbeli rossztette visszahatásának gyors beérését okozták, ennek erejéből történt meg halálos balesete.

A DALAI LÁMÁT sok tibeti menekült keresi fel indiai székhelyén, Dharamszalában. Ezek az emberek sokszor életük kockáztatásával menekülnek el hazájukból, és sokan közülük a kínai börtönökben átélt embertelen bánásmódról mesélnek.
Egyszer egy ember, aki hosszú évek sorát töltötte börtönben, pusztán azért, mert hazaszeretetét nem volt hajlandó feladni, elmondta Őszentségének, hogy néhány alkalommal nagyon nehéz helyzetbe került. A Dalai Láma úgy gondolta, biztosan arra utal, hogy súlyos testi kínzásnak vetették alá.
Megkérte az embert meséljen, aki elmondta, a legnagyobb megpróbáltatások azok voltak számára, amikor néhányszor oda jutott, hogy majdnem elveszítette tiszta szemléletét kínzóival szemben.

.