Tetteink meghatározzák jövőbeli tapasztalatainkat. A jótékony tettek visszahatása a gyakorlójukra a boldogság és minden pozitív tapasztalat; az ártalmas tettek visszahatása az elkövetőjükre a szenvedés és minden negatív tapasztalat.
Jótett helyébe jót várj
A cselekedetek visszahatnak elkövetőikre, és visszahatásuk minősége a cselekedet minőségétől függ. Az erőszakos cselekedetek elültetik az erőszak magját elménkben, és amikor kedvező feltételek hatására a mag kihajt és gyümölcsöt hoz, a gyümölcs szenvedés lesz. Ugyanígy, a gyengéd cselekedetek visszahatása boldogság lesz.
A cselekedetek minősége az elkövetés mögött rejlő szándéktól függ. Minden jó és rossz cselekedet esetében a szándék, az indíték a legfontosabb tényező, amely meghatározza, hogy a cselekedet jó vagy rossz lesz.
Ha egy fa gyökere gyógyító hatású, a törzs és a levelek is gyógyító hatásúak lesznek. Ha a gyökér mérgező, a törzs és a levelek is mérgezőek lesznek. Gyógyító hatású levelek nem nőhetnek mérgező gyökérből. Ugyanígy ha egy szándék, egy indíték gyűlöletből vagy ragaszkodásból fejlődik ki, és így nem tiszta, a cselekedet amely következik belőle, szintén rossz lesz akármennyire jónak is látszik. Ezzel szemben, ha a szándék tiszta, akkor még az olyan cselekedetek is, amelyek rossznak tűnnek, végül jók lesznek.
Ahogy egy tanítás mondja:
Ha a gyökér gyógyító, a hajtások is azok,
ha viszont mérgező, vajon nem lesznek-e a hajtások is azok?
A cselekedetet nem a látszat teszi jóvá vagy rosszá, és nem is a nagysága,
hanem a jó vagy rossz szándék mögötte.
Olyan a jót cselekvő, mint a gyógynövény;
áldás a benne bízóknak.
A rosszat cselekvő, mint a mérges növény;
veszte a benne bízóknak.
AKI MÁSNAK VERMET ÁS – Nem mindig jó, ami jónak látszik (Magyar mese)
VOLT EGYSZER egy nagyon hitetlen asszony, elment hozzá egy öreg koldus kéregetni, aki a falu szélén lakott. Mikor az öreg koldus odament, az asszony a szomszédjának rosszat kívánt. Az öreg koldus azt mondta:
– Miért kívánod, hiszen aki másnak vermet ás, maga esik bele?
Azt mondta az asszony magában:
– Majd meglátom én, ki esik bele!
Sütött a koldusnak cipót, mérget tett bele. Mikor máskor odament a koldus, odaadta neki.
Az öreg koldus hazavitte a cipót, volt neki sok száraz kenyere, nem kezdte meg a puha cipót, hanem feltette a polcra, és ő azt ette, amelyik szárazabb volt.
Ez alatt az idő alatt a hitetlen asszonynak a fia jött haza a katonaságból. Késő éjszaka érkezett a faluba, bement a szélső házba, ahol az öreg koldus lakott. Nagyon el volt fáradva meg éhezve, panaszkodott, hogy elfáradt, meg hogy milyen éhes. Az öreg koldus levette a polcról a puha cipót, odaadta neki. Mindjárt megszegte: alig, hogy néhányat falt belőle, mindjárt rosszul érezte magát.
Az öreg koldus ezen megijedt, elszaladt a szomszédokhoz, hogy egy katona bejött hozzá, nagyon éhes volt, ő aztán puha cipóval megkínálta, s az nagyon rosszul lett. De mire a szomszédok összeszaladtak, akkor már beszélni se tudott. Itt aztán a ruhát leszedték róla, akkor látták, hogy az inge elejébe van a neve varrva; látták, hogy a hitetlen asszonynak a fia. Elmentek az asszonyhoz, de mire az asszony odaért, akkorra a fia meghalt.
A hitetlen asszony az öreg koldust bejelentette, hogy az talán adott neki valamit, azért halt meg, az öreg koldus pedig azért jelentette be az asszonyt, mert éppen abból a cipóból adott neki, amit tőle kapott. A cipót megvizsgálták, és mérget találtak benne; ezért aztán az asszony örökös rabságba jutott.
Így járt a hitetlen asszony: másnak ásta az árkot, maga esett bele.
***
A látszólag jó, ám rossz szándékkal elkövetett cselekedet olyan, mint mérgezett kenyeret adni. Amellett, hogy másnak ártunk vele, magunknak is szenvedést okozunk.
Az indíték erejéről szól ez a mese is:
IGAZSÁG ÉS HAMISSÁG (Magyar mese)
HOL VOLT, HOL NEM VOLT, ezelőtt sok idővel, de éppen a napját nem tudom megmondani, az Igazság jól feltarisznyázva útnak indult, hogy bejárja a világot. Ment, ment hegyen, völgyön, falun, városon keresztül; addig ment, míg előtalálta a Hamisságot.
– Jó napot földi! – Köszön az Igazság – Hová? Meddig szándékozol? – kérdi tőle.
– Megyek, hogy bejárjam a világot – felel a Hamisság.
– Éppen jó! – mondja az Igazság – mert én is oda indultam; utazzunk hát együtt!
– Legyen! – azt mondja a Hamisság – de tudod-e, hogy az utazóknak jó egyezségbe kell élni? Osszuk meg hát költségünket, s előbb költsük el a tiédet.
Az Igazság a költségeit közre ereszti s együtt elköltötték. Mikor ez elfogyott, a Hamisságét is el kell együtt költeni; de az azt mondá az Igazságnak:
– Hadd szúrjam ki egyik szemedet, s úgy adok belőle neked is!
Nem volt szegénynek mit tenni, mert erősen meg volt ehülve, kiszúratta egyik szemét, s úgy kapott enni valamit. Azután mikor a Hamisság az Igazságnak enni adott, előbb a másik szemét szúrta ki, azután az egyik karját vágta le, s még aztán a másikat.
Mikor mind ezt véle megtette, úgy akart, hogy magától elhagyja. De az Igazság azon rimánkodott, hogy ne hagyja el őt ilyen gyámoltalan, hanem vezesse el legalább a közelebbi város kapujáig, s ott hagyja el, hadd éljen meg a kéregetésbõl. El is vezette a Hamisság, de nem ahova kívánta, hanem egy akasztófához. Csodálkozott az Igazság, hogy ő egy emberjárást sem vesz észre, s azt gondolta, hogy abból a városból az emberek mind kihaltak. Amint így aggódott, meglepte az álom s elaludt.
Mikor felébredt, hallott a feje felett valami beszédet, s megértette, hogy azok ördögök. A legvénebb ördög azt mondja a többinek:
– Mondjátok el, mit hallottatok, mit csináltatok?
Az egyik azt mondja:
– Én ma öltem meg egy tudós orvost, aki kitalálta az orvosságot, amivel meggyógyulhatnak azok, akiket én nyomorékká tettem, megcsonkítottam, megvakítottam.
– No, te derék fiú vagy! – mondá a vén ördög – de mi lehet az az orvosság?
– Az csak annyiból áll – azt mondja a másik – hogy az éjjel újhold péntek éjjele lesz, akkor a bénák hengergőzzenek meg, s a vakok mosakodjanak meg az éjjel hulló harmatba: a csonkák épekké lesznek, s a vakoknak szemük világa megjön.
– E derék! – mondja a vén ördög.
– Hát ti mit csináltatok? Mit tudtok? – kérdi a többit.
– Én – azt mondja egy másik – ma végeztem el egy munkámat: szomjan akarom megölni a közel lévő királyi város lakosait!
– Mibe áll a te titkod? – kérdi a vén ördög.
Az azt feleli:
– Egy követ helyeztettem a város napkeleti szegletén három öl mélységre a források ereire, ezzel a víz megáll, egy csepp sem folyik, s én bátran járhatok akárhol, mert ezt a titkomat senki sem tudja kitalálni, s úgy lesz, ahogy én szándékozom!
Ezekre a beszédekre a szegény nyomorult Igazság jól figyelmezett. Még többet is beszélgettek az ördögök, de azt a szegény Igazság vaj nem értette, vaj nem tartozott az ő dolgához, s azért reá sem figyelmezett a beszédjükre. Aztán az ördögök onnét mind eltakarodtak, mert immán a kakas szólott hajnalra.
Ekkor az Igazság gondolja, hogy megpróbálja az akkor éjjeli harmat erejét. A harmatos földön meghengergőzött, s hát örömére karjai megépültek! Még akkor inkább igyekezett magát mindenképpen megurusolni; keresgélt mindenfelé, tapogatózott, s ami burjánt csak kaphatott, arról a harmatot mind a szeme helyére dörgölte, s amikor megvirradt, szerencsésen meglátta a világosságot. Hálát adott az igazság istenének, hogy őt, mind igazat, nem hagyta el.
De már az étlenség kényszerítette, hogy valamerre tekeregjék; sietett azért a közel lévő városba, éppen ide pedig azért is, hogy az ördögök éjjeli beszédje annak a városnak a víztelenségéről szólt.
Sietett mennél hamarabb segíteni a nyomorultakon. Nemsokára elérkezett a városhoz; s hát látja, hogy minden ember gyászol.
Egyenesen megy a királyhoz, s megmondja, hogy mi okból ment oda. Igen nagy öröme támadt a királynak, mert az Igazság elmondta neki, hogy a nép szomjúságán hogy lehet segíteni, ahogy az ördögöktől hallotta; s ahogy a királynak azt is elbeszélte, hogy hogy vakult meg, hogy csonkult meg, a király neki egészen hitelt adott. Nagy szorgosan hát a forrást bedugó kőnek kiásásához fogtak; hamar ment a munka, s hamar elérték a követ. Mikor azt onnét kiemelték, a források erei megnyíltak; erősen megörvendett a király, s az egész népség, nagy vígsággal ünnepet tartottak.
A király nem eresztette el az Igazságot, hanem magánál marasztotta; úgy tartotta őt minden dologba, mind legbizalmasabb emberét: nagy gazdagságba és boldogságba helyeztette.
Idő teltével a Hamisságnak is útravalója elfogyott; kéregetésből kezdett élni, de kevés háztól boldogult, s étlen szinte megholt. Ekkor reá talált útitársára, aki most gazdag volt, az Igazságra, s tőle kért valamit. Az Igazság őt megismerte, s azt mondta neki, hogy ad neki egy darab kenyeret, ha hagyja, hogy az egyik szemét kiszúrja. Úgy el volt éhezve a Hamisság, hogy rá kellett állani, mert máskülönben meghalt volna éhen. Az Igazság hát neki kiszúrta ma az egyik szemét, holnap a másikat, azután rendre levágta mind a két karját, egy-egy darab száraz kenyérért; s ennek így is kellett lenni; mert a Hamisság mástól semmit sem kapott.
Mikor már sem szeme, sem keze nem volt, arra kérte az Igazságot, hogy vezesse el őt az alá az akasztófa alá, amelyik alá őt is vezette. Ezt az Igazság teljesítette, s a Hamisságot ott is hagyta az akasztófánál.
Éjjel az ördögök megint oda mentek; de mikor a vénebb a többitől számba kérné, hogy mit csináltak, mit tudnak, az egyik azt találta fel, hogy előbb nézzenek széjjel, valaki nem hallgatja-e beszédjüket? Mert a minap éjjel őket valaki meghallgatta, s azért talált rá a város a bedugott forrás ereire.
Ebbe mindnyájan megegyeztek, a helyet össze-vissza keresgélték, s rátaláltak a Hamisságra; mind összeszaggatták, hurkáját felmatollálták, azután megégették, s a porát a széllel elfújatták. De a pora is olyan ártalmas volt, hogy abból az egész világon mindenhova jutott; s ez az oka, hogy ahol csak ember van, ott hamisságnak lenni kell.
***
Ez a mese is teljes egészében bensőnkben játszódik, szereplői az elménkben működő tényezőket testesítik meg. Igazság és Hamisság személyében a jó és rossz szándékaink öltenek alakot.
Először úgy tűnik, mintha a jóságot a gonoszság könnyen le tudná győzni: Igazság elveszti a tudást jelképező látását és a tevékenységet jelképező kezeit. Azonban a jósága megmarad. Magatehetetlensége így itt csupán korlátolt énje halálát jelenti. Jóságos indíttatásának ereje által új látást és új képességeket nyer, melyek segítségével a szenvedés állapotát jelképező szomjazó, gyászoló városban eltávolítja a bölcsesség nektárjának forrását elzáró követ. Az áramlás felszabadul, s a megvilágosult állapot boldogsága megvalósul.
Hamisság, akiből hiányzik a jó indíttatás, egészen más sorsra jut.
Fenti mesénk párja Tibetből:
SZERÉNYSÉG ÉS HAMISSÁG (Tibeti mese)
HOL VOLT, HOL NEM VOLT, réges-régen élt két ember Tibetben. Az egyik, akit Szerénységnek hívtak, jóságos volt, mindig csak jót akart. A másikat Hamisságnak hívták, és álnok, rossz természetű volt.
Szerénység nagy családot tartott el: apját, anyját, feleségét, tíz kisgyermekkel egyetemben. Minden nap felment a hegytetőre, ahol szedett egy öl virágot, amit aztán a piacon eladott. Így kereste meg családjának a napi betevő falatot.
Hamisság mindenféle csalafintaságokból élt, lopásból és kölcsönökből, melyeket sosem fizetett vissza.
Egyszer Hamisság megkérdezte Szerénységet, miből él.
– Minden nap szedek egy öl virágot, és eladom.
– Tudok egy helyet, ahol sok szép virág terem, gyere velem – mondta Hamisság.
Elérkeztek egy mély szakadék szélére és lenéztek. A szikla tövében egy folyó folyt a mélyben, félúton lefelé a sziklafalban egy barlang szájában nagy bőségben virított a sok szebbnél-szebb virág.
– Ereszkedj le ezen a kötélen, vágd le a virágot és készítsd el a csokrokat – mondta Hamisság – én majd szépen apránként felhúzom őket.
Szerénység nekifogott a munkának, és egymás után küldte fel a csokrokat a kötélen. Ám amikor elkészült, és maga is fel akart menni, csak azt látta, hogy a kötél nincs sehol. Hamisság otthagyta őt, és elvitte a kötelet. Szerénység kétségbeesett imádságba fogott, de semmi sem használt.
Az idő múltával gondolván, hogy társa meghalt, Hamisság elment Szerénység családjához. Elmondta nekik, hogy Szerénység meghalt, és az árvákat az öregszülőkkel együtt szolgáivá tette, az asszonyt pedig feleségül vette.
Szerénység hat hónapon át a barlangban lakott, növényeket és virágokat evett, útját elzárta a hatalmas sebes folyó. Végül a tél beálltával a befagyott folyón átkelt és hazament. Belépett a házba, de nem talált ott senkit. Elindult hát világgá.
Egyszer elérkezett egy templomba, amely az isteni hősnek, Ling Geszárnak volt szentelve, és elhatározta, hogy ott tölti az éjszakát.
Az éj közepén bejött egy tigris a templomba. A tigris Ling Geszár szolgája volt. A megrettent Szerénység az ajtó mögé bújt. Geszár szobra megszólalt:
– Tigris bátyó, eljöttél!
Belépett egy leopárd.
– Leopárd bátyó, eljöttél!
Belépett egy medve.
– Medve bátyó, eljöttél!
Geszár megkérdezte a tigrist:
– Mi újság van Kínában?
– A császár szeme beteg, és semmi sem tudja meggyógyítani. Van-e bajára gyógyír?
– Egy tűt benne hagytak egy selyemzászlóra hímzett sárkány szemében. A sárkány a császár védelmezője, a tű ezért sérti – mondta Geszár.
Most a leopárd szólt:
– Kína közepében van egy gyönyörű szép leány, aki nem beszél, és nincs neki gyermeke. Hogy nyerhetné vissza a hangját?
– Egy hegy tetején van egy gyógyító virág. Reggelente harmat lepi be. E harmatvízből kell a lánynak inni – mondta Geszár.
A medvén volt a sor:
– Kína északi tartományát szárazság sújtja. Három éve nem terem semmi. Hogy lehet vízhez jutni?
– Az alföld közepén áll egy fa. Annak a gyökere közé beszorult egy kígyó. Ha a kígyót kiszabadítják, a víz újra bőséges lesz – mondta Geszár.
A templom mélyén rejtőzött Szerénység félholtra rémülve, és mindent hallott. Ezután az állatok elmentek.
Szerénység elindult Kínába. Útközben hallott a császár betegségéről. Elment hát a palotához, bejelentette magát, mint orvost. Így szólt a császárhoz:
– Felséged mögött van egy zászló, rajta egy hímzett sárkány, amelynek a szemében benne hagytak egy tűt, amitől nagyon szenved.
A császár utánanézett, kihúzta a tűt a sárkány szeméből, és azon nyomban meggyógyult.
– Ezer szertartást ajánlottam fel, meghívtam sok lámát, de semmi haszna! Te pedig csak jöttél és meggyógyítottál. Te egy szent láma vagy, és ahogy ígértem, fele gazdagságom neked adom, és mivel a bölcsességed oly hatalmas, kérlek, gyógyítsd meg a lányom is!
Szerénység, felidézve Ling Geszár szavait, elindult a hegytetőre. Egy hónapon át gyűjtötte minden nap a harmatot a gyógyító virágról. A harmatot azután felajánlotta a császár leányának, aki megitta, és nyomban beszélni kezdett.
A császár meghálálta jócselekedetét, és újból segítségét kérte. Országának egy tartományában több mint három éve nem termett semmi a súlyos szárazság miatt. A folyók kiszáradtak, az emberek és az állatok ezerszámra hullottak.
Szerénység útnak indult egyedül a nagy puszta irányába. Talált a közepén egy hatalmas szantálfát, amely alatt egy kígyót talált beszorulva. Felajánlást tett, és kiszabadította a kígyót. Azon nyomban egy bővizű forrás fakadt a földből, és átalakult egy roppant folyóvá. Az ország újból felvirágzott, s a nép Szerénységet akarta királyának.
Szerénységnek azonban csak egy gondolata volt: megkeresni a családját és a szüleit. Így hát hazaindult egy csapat harcos kíséretében. Az úton találkozott Hamissággal, akit nagyon meglepett, hogy társa ilyen nagy úr lett, és rögtön meg is kérdezte, hogyan szerezte hatalmát és vagyonát.
Szerénység gyanútlanul elmesélt mindent: az éjszakát Ling Geszár templomában, a császár gyógyulását, a leány gyógyulását, és végül a puszta ország termékenységének a helyreállítását.
Hamisságot elöntötte az irigység, és ment, hogy a templomban töltse az éjszakát. Megérkezett a tigris, majd a leopárd, és végül a medve is.
Ling Geszár megkérdezte:
– Mi újságot hoztok Kína földjéről?
– A császár meggyógyult, nem szenved már a szemétől – mondta a tigris.
– A lány remekül beszél – mondta a leopárd.
– A pusztaság visszanyerte termékenységét – mondta a medve.
– De hát hogy lehet, hogy mindezek a bajok elmúltak? – kérdezték az állatok.
– Egy ember elbújt a templomajtó mögé, és kihallgatta szavaimat – válaszolta Ling Geszár.
Hamisság most nagyon megrettent, és halkan nyögött félelmében. Az állatok megtalálták és felfalták.
Szerénységből pedig hatalmas úr lett, megkereste családját, és mindig csak a jót művelte.
***
Törekednünk kell arra, hogy az igazság, a szeretet, az együttérzés és a bölcsesség elvei szerint éljünk.