A szkíta filozófia azt tanítja, hogy a valóság nem az, aminek látszik. Amit mi valóságként élünk meg, az egy összetett és illuzórikus képzetvilág, amelyet az elménk hoz létre. Minden lény valódi természete alapvetően tiszta és megvilágosodott. A valóság alapvető természete az eredendő önazonosság hiánya. A valóság alapvető természete a tudat, amely végső értelemben feltétel nélküli.
A VILÁG AZ ELME VIRÁGA
Minden létező összefügg minden mással – így az elme is a világgal – és a valóságban semmi sem különíthető el semmi mástól, ugyanúgy, mint a háló szemei egymástól.
Ha önmagunk és a világ alapvető jóságára nem vagyunk képesek ráhangolódni, úgy érezzük, valami hiányzik életünkből. Elégedetlenséget érzünk, bár nem tudjuk pontosan meghatározni miért, és állandóan küzdünk elégedetlenségünk megszüntetéséért.
Hiányérzetünk és küzdelmünk, úgy tűnik, egy alapvető elszakítottság és szembenállás érzetből adódik: én, szemben önmagammal; én, szemben másokkal; én, szemben a világgal; én, szemben a dolgokkal.
——————————————————————————————————
Megszoktuk, és arra neveltek, hogy világunkban a dolgoknak tulajdonítsuk a legfontosabb helyet.
——————————————————————————————————-
A világot, mint a dolgok világát látjuk, és a dolgokat, mint tőlünk független létezőket tapasztaljuk meg. Ez a látásmód azonban csak egy szokás. Egyszerűen az történt, hogy tudtunk nélkül, és így szabad elhatározásunkon kívül felvettünk és szokásunkká tettünk egy olyan szemléletet, amelyet pusztán külső és belső kényszerek erőltetnek ránk. Ennek a szokásnak megfelelően azután mindig az az érzésünk, hogy boldogságunk és szenvedésünk rajtunk kívül álló, tőlünk független dolgok, személyek vagy események függvénye.
————————————————————————————————–
Azonban ez csak egy szokás, és mint minden szokást, meg lehet változtatni.
——————————————————————————————————
Gondoljunk csak az álom példájára. Álmunkban is látunk dolgokat, és a dolgok ott is tőlünk független létezőknek tűnnek. Ha kellemes dolgokkal álmodunk, álmunkban boldogságot érzünk, ha kellemetlen dolgokkal álmodunk, szenvedünk. Mindez így van a közönséges álmok esetében, amelyekben nem vagyunk tudatában annak, hogy álmodunk.
Előfordulhat azonban, hogy tudatos álmunk van, vagyis tudatában vagyunk annak, hogy álmodunk. Ilyen esetben az álomban látott dolgok elveszítik meghatározó szerepüket, hiszen tudjuk, hogy az egész csak álom. A kellemes dolgoktól nem esünk elragadtatásba, és a rossz dolgok sem okoznak rémületet, fájdalmat – egyszerűen nem kerülünk a dolgok hatása alá, mert tudatosságunk révén szabadok vagyunk. Mindebből tisztán láthatjuk, hogy az álmainkban átélt boldogság és szenvedés elsősorban nem az álombeli dolgokon múlik, hanem azon, hogy álmunk természetét illetően tudatosak vagyunk, vagy pedig tudatlanok.
Az ébrenlét állapotában ugyanígy lehetünk tudatosak vagy tudatlanok. Ha tudatlanok vagyunk, a világról alkotott téveszméinken alapuló, mélyen beidegződött látásmódunk a zavaros érzelmeinkkel – a gyűlölettel, a ragaszkodással, a gőggel, az irigységgel és az ostobasággal – kart karba öltve ugyanolyan mértékben elvarázsolhatnak bennünket, akár egy álom. Ha azonban tudatosak vagyunk, és ismerjük elménk csalárd mesterkedésének valódi természetét, a varázslatnak nem kerülünk a hatása alá, hanem megőrizzük higgadtságunkat, józanságunkat és szabadságunkat.
Ha ezt alaposan mérlegeljük, beláthatjuk, hogy
————————————————————————————————————
örömünk és bánatunk, boldogságunk és szenvedésünk az ébrenléti állapotunkban is főképp attól függ, hogy tudatosak vagyunk-e vagy pedig tudatlanok,
——————————————————————————————————————-
míg a dolgok jelentősége életünknek ezekben a legfontosabb kérdéseiben háttérbe szorul.
A Belső Ösvény ezért egy alapvetően új gondolkodásmódot javasol, melynek alapja a felismerés: a világ az elme virága. Eszerint
——————————————————————————————————————
az elménk olyan, mint egy virágzó fa, amelyen a virágok a világ jelenségei, dolgai.
—————————————————————————————————————–
Ha a fa egészséges és jól van, a virágok is egészségesek és jól vannak. Ha a fa beteg, a virágok is betegek. Ahogy a fán nőnek a virágok, úgy hozza létre az elménk is a világ jelenségeit. Elménk változásai magukkal hozzák világunk változásait.
Ezt fogalmazza meg saját tapasztalata alapján a költő, Reviczky Gyula:
MAGAMRÓL – Meddig tart az öröm s a bánat?
Ellenmondás van dalaimban,
Majd ragyogók, majd éjsötétek.
Rossznak mondod a világot,
Dőresége bosszúságod;
Siratod az élet álmát,
Földi gondok durva jármát;
Fölpanaszlod lázban égve:
Bölcs elméje, jók erénye
S fényt sugárzó lángod, ég,
Csak hiúság, búborék.
Ó, pedig hány perced, órád
Volt, midőn e sújtoló vád
Könnyeidben elviharzott,
S kiderült rá szíved, arcod.
Gyönyörűség volt az élet,
Megáldottad születésed;
Rózsák közt jársz, azt hivéd,
S mi okozta? . . . Semmiség!
Nem tudod, mi nyomja szíved,
Semmiségek üdvözítnek.
Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
Hogy e bűnös-bűvös élet,
Mely ma szennyes, ronda börtön,
Holnap éden kertje rögtön.
Ma a békét áhítod,
S holnap küzdve élni jobb.
Ember! Önző vágy vezérel,
Bánatával, örömével
Ezt az undok szép világot
Sorsodon át nézve látod.
Hogyha gondok elcsigáznak:
A világot éri vádad,
S ha örömre gyúl szíved:
Nincs e földnél semmi szebb.
Ragyoghat a nap az égen;
Te sötétben, feketében
Látsz mindent, ha bánatod van;
Míg, ha kedved lángra lobban,
Minden érted van teremtve;
Télen is jársz rózsakertbe,
A nap is csak rád ragyog,
S kik itt laknak: angyalok.
Az örvendőt meg nem érted,
Ha világod búban éled;
S csak ha lelked szenvedőnek
Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
Mit törődöl a világgal,
Szenvedő szív sóhajával,
Ha egy édes pillanat
Teljesíti vágyadat!
Hát ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen . . .
Úgy tekints az emberekre,
Hogy a föld se jó, se ferde;
Se gyönyör, se bú tanyája,
Csak magadnak képe, mása.
Ki sóhajtoz, ki mulat.
A világ csak – hangulat.
***
Elménk változásai kiszámíthatatlanok. Vegyük észre, milyen villámgyorsan és milyen gyökeresen képes elménk megfordulni. Egy nap alatt hányszor hányódunk oda-vissza elménk sokszor gyökeresen ellentétes állapotai között.
Az elme forgandó – a szerencse forgandó
Csodálattal ámulva bámulni mások gazdagságát, hatalmát és jó helyzetét, ugyanakkor magasra tartott orral lenézni a gyengét, koldust vagy nyomorultat, apró dolgok miatt nagy elragadtatásba esni – ezek mind annak a jelei, hogy nincs semmi tapasztalatunk a jó és rossz szerencséről, a világ boldogságáról és szenvedéséről.
A KÉT NŐVÉR – buddhista mese
EGYSZER EGY JÓL ÖLTÖZÖTT, gyönyörű asszony látogatott meg egy házat. A ház gazdája megkérdezte tőle, hogy kicsoda, és azt a választ kapta, hogy ő a jólét istennője. A házigazda egészen odavolt az elragadtatástól, és ellátta minden földi jóval.
Nem sokkal később még egy asszony jelent meg a háznál, csúnya külsejű és szegényesen öltözött. A házigazda kérdésére elárulta, hogy ő a nyomorúság istennője. A házigazda megijedt, és megpróbálta elküldeni a házból, de az asszony nem volt hajlandó távozni, mondván:
– A jólét istennője a nővérem. Kötöttünk egy egyezséget, hogy soha nem élünk külön egymástól; ha elűzöl engem, neki is jönni kell velem.
És valóban, amint a csúnya külsejű asszony eltávozott, a másik asszony is eltűnt a házból.
—————————————————————
A születéssel együtt jár a halál, a szerencsével együtt jár a balsors, a rossz mindig követi a jót. Az ostoba retteg a balsorstól, és áhítozik a szerencse után, de a Megvilágosodás keresőjének felül kell emelkedni mindkettőjükön, szabadnak kell lennie minden világi kötöttségtől.
A TÜNDÉR KÁPRÁZAT VÁROSÁBAN – Tibeti történet
MILAREPA, A NAGY megvilágosult tibeti jógi ifjú korában elhagyta otthonát, és elindult a megvilágosodás útján. Évekig tanulta és gyakorolta a Belső Ösvényt bölcs tanítója, Marpa vezetésével. Hosszú évek után egyszer visszatért szülőföldjére, hogy láthassa családját és otthonát. A viszontlátást így írta le:
“Olyan volt, mint egy valóságos álom. A földemet gaz nőtte be. Bementem házamba, amely egy templom mintájára épült. A szent könyveket eső áztatta és por lepte be. Patkányok és egerek raktak fészket bennük, és potyogtatták tele ürülékükkel. E látvány elgondolkoztatott, és szívem szomorúsággal telt meg. Beléptem a nagy szobába. A tűzhely omladékkal kevert romjai egy dombot képeztek, amit sűrűn benőtt a gyom. Egy helyen összetört, kifehéredett csontok hevertek. Rádöbbentem, hogy ezek az anyám csontjai. Emlékezetétől érzelmek hulláma öntött el, és mélységes szomorúságomban majdnem elájultam.”
Később, gyemekkori tanítójával találkozva, Milarepa ezt a dalt énekelte:
“. . . a tündér káprázat városában
a messziről jött utast szomorúság fogadta.
Gunthang különös földjén
juhnyájaim és a legelők
gonoszok kezére jutottak . . .
Ez is a tűnő káprázatot példázza,
egy példa, mely gyakorlásra ösztönöz.
A nagy terem beomlott házamban
oroszlán felső állkapcsához hasonló.
Négyszögű, négyfalú, csúcsos házam
ma szamár lógó fülére emlékeztet . . .
Ez is a tűnő káprázatot példázza,
egy példa, mely gyakorlásra ösztönöz.
Jó földemet, Termékeny Háromszöget
a gaz verte fel mára.
Rokonaim, unokatestvéreim
ma mind az ellenségeim,
miután ellenünk harcba szálltak . . .
Ez is a tűnő káprázatot példázza,
egy példa, mely gyakorlásra ösztönöz.
Jó atyám, Mila Bölcsesség Zászlaja
nincs többé, mára nyoma sem maradt.
Anyám, Fehér Drágakő, Nyang leszármazottja,
nem más mint csontok morzsaléka . . .
Ez is a tűnő káprázatot példázza,
egy példa, mely gyakorlásra ösztönöz.
Családunk papja, Egek Ezer Ékköve
ma egy gazdaságban szolga.
Szent könyveink, Drágakövek Palotája
patkányok s egerek tanyája . . .
Ez is a tűnő káprázatot példázza,
egy példa, mely gyakorlásra ösztönöz.
Anyai nagybátyám, Jung, a Diadalmas
ellenségeim között él ma.
Húgom, Peta Boldog Oltalmazó
elbujdokolt nyomtalan . . .
Ez is a tűnő káprázatot példázza,
egy példa, mely gyakorlásra ösztönöz.
Tiszteletreméltó Marpa,
Együttérző, Rendíthetetlen,
áldd meg e koldust, hogy gyakorlását
egyedüllétben folytathassa!
***
Bármit is látunk, magasat vagy alacsonyat, jót vagy rosszat, ne szédítsen meg a magas, és ne viszolyogjunk az alacsonytól, mert ránk is vár boldogság és szomorúság, jó és rossz. Nagy ritkaság, hogy magas társadalmi szerep, boldogság vagy szomorúság, gazdagság vagy szegénység kitartson egész életen át.
Ahogyan mondani szokták:
“Ritka dolog hosszú időn át fenntartani az összhangot,
ritka dolog, hogy a gazdag ember egész életében boldog legyen,
rika dolog, hogy a tudós soha ne ejtsen hibát.”
Manapság, ha valakit megdicsérnek, felszáll az ég tetejébe, ha viszont bírálat éri, elsüllyed a föld alá. Nem tudjuk, hogyan kell a dolgokat a helyükre tenni. Ez szűklátókörűségre vall.
Ahogy mondani szokták:
“Ne dicsérj idegent túl korán,
még egy barátnak se tárd fel
örömed vagy bánatod túl korán.”
Még a kiváló embereknek is vannak rossz tulajdonságaik; még a tovajok között sincs egy se, akinek ne lenne jó tulajdonsága.
Ahogy mondani szokták:
“Ritka az olyan ember, akinek
nincsenek rossz, csak jó tulajdonságai;
ritka a görcs nélküli fa,
ritka az edzett vas, mely éles és hajlékony.”
Az elme négy állapota
A világ jelenségeit négy osztályba sorolhatjuk, elménk négy alapvető állapota alapján:
ébrenléti jelenségek,
álombéli jelenségek,
a halál jelenségei,
halál utáni jelenségek.
Ha az elménk “rendben” van, akkor e négy alapvető állapotban bármi tapasztalat születik bennünk, az mind “rendben” lesz.
——————————————————————————————————-
Boldogok leszünk ébren és álmunkban, és a halál jelenségeit úgy éljük át, mint boldog átmenetet a halál utáni boldog állapotba.
————————————————————————————————————–
Azonban, ha képtelenek vagyunk elménket rendbe tenni, és rendben tartani – ami nem abból áll, hogy valamiféle mesterséges “rendet” ráerőszakolunk elménkre, hanem egyszerűen abból, hogy feltárjuk és megismerjük elménk, azaz önmagunk már meglévő igaz természetét, az alapvető jóságát, és igaz természetünkkel azonosulva, természetes állapotunkban megmaradunk – ha erre képtelenek vagyunk, akkor a zavarosan kavargó, örökké változó elménk zavarosan kavargó és örökké változó jelenségeket fog tapasztalni mind a négy állapotában.
Az elérhetetlen öröm és boldogság illanó délibábját a zűrzavar szüntelen fergetege kíséri állandó kielégületlenséggel és szenvedéssel, mind ébrenlétünkben, mind álmunkban; a halál és a túlnan gondolatai pedig rettegéssel töltenek el. Halálunk, amikor elérkezik, szenvedést hoz, amely testünk elhagyásával sem ér véget, hanem folytatódik az elménk halál utáni állapotában is.
Új egyesítő szemlélet
“A világ az elme virága” szemlélete azt jelenti, hogy megváltoztatjuk azt az alapvető szokásunkat, hogy énünket mereven elválasztjuk a világtól, a dolgoktól, vagyis mindattól, amit nem tartunk énünknek.
——————————————————————————————————-
Az “én és önmagam,” “én és mások,” “én és a világ dolgai” mereven megosztó, szokásos képzetei helyett, a világ az elme virága személyes és általános jelenségeken alapuló, természetesen összekapcsoló, egyesítő szemléletét vezetjük be életünkbe.
———————————————————————————————————
E szemlélet segítségével beláthatjuk, hogy nem vagyunk, és soha nem is voltunk elválasztva semmitől, elválasztottságunk csak egy hamis és alaptalan érzés. Énünk jelenségei és a világ jelenségei szétválszthatatlanul összefüggenek, a valóságban nem létezik köztük elválasztó határ.
Jó példa erre az álmunkban látott tigris, amelyet önmagunktól elválasztott, önerejéből létező, veszedelmes állatnak élünk meg, és rettegve menekülünk tőle. Felébredés után azonban belátjuk, hogy csak a mi saját elménk teremtette, s a szenvedésünk azonnal elillan. Mindazonáltal, az álombeli félelem és a menekülés keltette szenvedésünk valóságos, hiába okozza egy puszta téveszme.
Ezt meséli el az alábbi történet, melynek tibeti változata a Belső Ösvény tibeti mestereinek egyik kedvenc példabeszéde.
AZ ÁLOMBAN ELVESZTETT FIÚ – Magyar mese
Az álombeli szerencsétlenség valódi fájdalmat okoz
HOLT, VOLT HOL NEM VOLT, volt egyszer egy ember, s annak egy fia. A fiú a világ minden tudományát kitanulta már, de még egyet meg akart tanulni: a boszorkányságot.
– Édesapám, elmegyek – mondja az apjának – és addig nem nyugszom, míg a boszorkányságot ki nem tanultam.
– Ne menj fiam – mondta az apja – fehérnépnek való a boszorkányság!
A fiúnak azonban nem volt maradása. Útnak is indult, és estére egy faluba ért. Szállást kért egy gazdag embertől. Vacsora közben a gazda kérdi tőle, mi járatban van. A fiú nem akarta elárulni, de a gazda addig faggatta, míg el nem mondta: bizony ő a boszorkányságot szeretné megtanulni.
A gazda nem szólt semmit. Ágyat vettetett a fiúnak a szomszéd szobában, s lefeküdtek.
A fiú azt álmodta, hogy éjszaka az utcán fekszik egy padon, egy városban. Egyszer csak jön az őrség, és beviszik a városházára. Ráfogják, hogy rosszban jár, és akasztófára ítélik. Amint a katonák kísérik az akasztófához, odaszalad a király lánya, s megmenti az életét. A királykisasszony senkihez sem akart férjhez menni, hiába erőltette az apja, ám a fiú megtetszett neki, és egyenesen az apjához vezette:
– Édesapám – mondta – többé nem kell, hogy erőltess senkihez, mert ez a legény lesz az én uram!
Megharagudott szörnyen a király, hogy egy jöttment veszi el a lányát, amikor királyfiak vetélkedtek érte!
– Nekem ez a legény kell – mondta a királyleány – máshoz nem megyek!
A király végül beleegyezett. Nagy lakodalmat csaptak, s nem telt el egy-két esztendő, egy szép aranyhajú fiuk született. Egyszer az apa a gyermekével kimegy a kertbe. Volt ott egy aranyalmafa, s alatta egy aranykút. Karjára vette a gyermeket, és felnyúlt a fára egy almáért. A kisfiú lefordult a karjáról, s a kútba esett.
Keserves sírásra fakadt, s úgy zokogott, hogy a szomszéd szobában a gazda felébredt tőle. Beszalad és felrázza a fiút:
– Ébredj fel, miért sírsz?
A fiú felébred, de csak tovább zokog.
– Jaj istenem, az én kisfiam beleesett a kútba!
– Milyen kisfiad – mondja a gazda – hiszen nincs is gyermeked, miket beszélsz?
A fiú csak most tért magához. Elmondta álmát a gazdának.
– Látod, fiam – mondta a gazda – ilyen a boszorkányság is. Meg akarod-e még mindig tanulni?
– Nem én, soha, bátyámuram! – mondta a fiú, azzal búcsút vett a gazdától, s meg sem állt hazáig.
***
Így okozott az álombeli fiú elvesztése valóságos szenvedést.
Ugyanígy teremt az elménk valóságos szenvedést a semmiből az ébrenlét állapotában is, egyszerűen csak a gondolatok és az érzelmek zavaros kavargása által. Ezt írja le a két alábbi mese:
A CSÍKÓTOJÁS – Tibeti mese
HOLT, VOLT HOL NEM VOLT, élt egyszer egy faluban egy együgyű ember. Gondolta, elmegy a városba, ahol minden bizonnyal ő lesz a legragyogóbb, a legdörzsöltebb és a legszemrevalóbb, úgy hogy majd mindenki őt fogja csodálni. Kiöltözött, mint egy gazdag ember, és elindult.
Amint megérkezett, elment a piacra. Látta a sok zöldséget, és ahogy körülnézett, meglátott néhány tököt. Törte a fejét, mik is lehetnek, mert ő még sosem látott hozzájuk hasonlót. Végezetül úgy döntött, nem lehetnek mások, mint csikótojások. Meg is kérdezte az árust:
– Azok ott tán csikótojások?
Az árus meglepődött:
– Micsoda egy félnótás – gondolta magában – ilyen ostoba kérdés ostoba választ érdemel – majd így szólt:
– Igen uram, azok bizony nem mások, mint csikótojások.
– Mi az áruk? – kérdezte barátunk.
– Ötven gormo darabja – volt a válasz, bár a tök egyébként csak egy gormoba került.
Emberünk kiszámolta az ötven gormot, és a csikótojással hazaindult nagy boldogan a falujába. Közben így beszélt magában:
– Milyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen ritka dologra tettem szert a városban! Otthon a csikótojásomat jól bebugyolálom, és a kemence mellett tartom, ahol jó meleg van, így majd hamarosan kikel belőle a kiscsikó. Amikor aztán a csikó megnőtt, eladom jó pénzért, és a pénzen veszek jónéhány új tojást ugyanannál az árusnál. De minderről a faluban egy szót se szólok, nehogy mások is megtudják, hogy így lehet csikóhoz jutni.
Ilyen terveket szövögetett útja közben, amikor elérkezett egy kis tóhoz. A tó partján volt egy fa, tövében bokorral. Nagy hőség volt, ezért elhatározta, hogy megfürdik. A csikótojást feltette a fa ágai közé, levetkőzött, beugrott a vízbe és élvezte a fürdőt.
Hirtelen szél kerekedett, a csikótojás leesett a bokorba és széttörött. A bokorban ott lapult egy nyúl, amely megrémülve a robajtól kiugrott a bokorból és futásnak eredt.
Emberünk látta a tököt széttörni és a nyulat elfutni, és felkiáltott:
– A kiscsikó kikelt a tojásból!
Azzal kiugrott a vízből, és a nyúl után eredt. Még a ruháját sem vette magára. Futott, futott a nyúl után sokáig, de nem érte utol. Végül nagy bánatosan és csalódottan hazament, és elmesélte a feleségének, hogy járt a csikótojással.
A felesége éppoly együgyű volt, mint ő.
– Miért nem fogtad meg a csikót, és hoztad haza nekem? – kérdezte – Jó lett volna lovalgoni rajta!
Mikor embrünk ezt meghallotta, szörnyen megharagudott:
– Még rá is ültél volna arra a piciny csikóra, te szívtelen! Hát eltörted volna a hátát! – azzal nekiesett az asszonynak, és addig verte, mígnem a nagy sírás-rívásra a szomszédok is összegyűltek. Elmesélte nekik, hogy járt a csikótojással, mire az emberek jót nevettek a két félnótáson.
***
Így lett a sosemvolt kiscsikó megüléséből valóságos szenvedés.
Zavarosan kavargó elménk malma az álmodozásból érzelmeket és szenvedést őröl:
KIÉ LESZ A KISBUNDA? – Magyar mese (Honnan jön a szenvedés?)
HOL VOLT, HOL NEM VOLT, volt egyszer egy lány, azt a szomszéd Jancsi feleségül akarta venni. Elmentek megkéretni. Ahogy ott üldögélnek, azt mondja az apja a lánynak, hogy menjen le a pincébe, és hozzon fel a kérőknek egy korsó bort.
Lemegy a leány a korsó borért, aztán ahogy ment a pincébe, hát ott volt egy káposztáskő a pince grádicsán.
Leér a leány a pincébe, és elkezd nagyon sírni, annyira, hogy csak úgy zokog. Várják, várják, hogy hozza a korsó bort, de nem jön. Mondja az asszonynak az ura, hogy menjen le azért a lányért, nézze meg, hogy miért nem jön azzal borral.
Amint megy az asszony, hát látja, hogy már egészen odavan a lánya. Kérdi, hogy mit talált itt a pincében, amiért annyira sír.
– Hühühühü, hogy miért? Azért, mert hogyha elmegyek a szomszéd Jancsihoz férjhez, aztán majd lesz egy kis Jancsi, annak veszünk egy kis bundát, aztán lejön ide a pincébe, akkor ráesik az a káposztáskő, és kire marad a kis bunda!
Az asszony is fogja magát, leül a lánya mellé, és elkezd ő is ott jajgatni, sírni.
Fenn a házban meg lesik, várják, hogy hozzák már a bort. Kapja magát az ember, ő is lemegy, hogy lássa, hol vannak, miért nem hozzák már azt a bort.
– Hát ti – kérdi – mit bőgtök itt?
Már mind a ketten fáradtra sírták magukat.
– Hát bizony, apjuk, itt nagy baj van!
– Micsoda?
– Hát ha ez a szomszéd Jancsi elveszi a mi lányunkat, aztán majd lesz egy kis Jancsi, aztán annak veszünk egy kis bundát, aztán lejön ide a pincébe a kis Jancsi, akkor ráesik ez a káposztáskő, aztán meghal, akkor kire marad a kis bunda!
Az ember is elgondolja, hogy hát csakugyan ez így van. Ő is odaült melléjük, s elkezdtek ríni mind a hárman. Várják őket fenn, de nem jönnek. Lemennek a kérők megnézni, hogy mit csinálnak ott lenn. Kérdik, miért sírnak olyan nagyon, mind a hárman. Elmondja az ember, hogy milyen nagy baj van itt. Azt mondja:
– A szomszéd Jancsi elveszi a mi lányunkat, aztán akkor lesz egy kis Jancsi, annak veszünk egy kis bundát. Aztán ha lejön a kis Jancsi ide a pincébe, ráesik ez a káposztáskő, akkor kire marad a kis bunda!
Azt mondja a vőlegény:
– No, én nem veszem el a kendtek leányát, ha ilyen buták mind a hárman. Majd csak akkor veszem el, ha még ilyen három butát találok, mint maguk.
Fogta magát a szomszéd Jancsi, és elment, hogy még keres három ilyen butát. Megy, megy, hát egyszer lát egy embert, látja, hogy kifut egy házból meg befut egy teknővel. Odamegy, hogy megkérdezze, mit futkos azzal a teknővel, hol ki, hol be a házba.
Azt mondja az ember:
– Édes fiam, én most csináltam ezt a házat, de ebben olyan sötétség van, hogy még. Már reggel óta futkosok, hordom teknőszámra a világosságot, mégsincs világosság. Ha valaki telehordaná, háromszáz forintot adnék neki.
Azt mondja Jancsi, hogy ő telehordja.
– Nohát, akkor kapsz háromszáz forintot.
Fogta magát Jancsi, vágott a házra két nagy ablakot, mindjárt világosság lett a szobában. Kapott érte háromszáz forintot.
Ment tovább, hát látja, hogy egy ember a diót vasvillával dobálja fel a padlásra. Olyan kis zsúpos ház volt, a pitvarból dobálta fel.
Odamegy Jancsi, azt mondja:
– Mit csinál urambátyám itten?
– Hát, édes fiam, ezt a diót reggel óta szórom erre a padlásra, aztán még egy szem sincs fenn. Ha nekem valaki felszórná, háromszáz forintot adnék neki.
Azt mondja Jancsi, hogy ő felszórja.
Mindjárt fogott egy kosarat, és felhordta a diót. Kapott háromszáz forintot, aztán ment tovább.
Amint megy, meglát egy asszonyt, aki a birkát felkötötte a rokkára, s úgy akarta lefonni a gyapját. De a birka nem állt meg, mindig húzta-vonta a rokkát. Odamegy hozzá Jancsi, s megkérdi:
– Mit csinál nénémasszony itten?
Azt mondja az öregasszony:
– Ezt a birkagyapjút akarom lefonni, de már reggel elkezdtem, s még semmit se fontam. Nem áll meg. Ha valaki lefonná, adnék neki háromszáz forintot.
Hát Jancsi megfogta a birkát, összekötözte a lábát, lenyírta a gyapját, felkötötte a rokkára, és lefonta. Kapott ott is háromszáz forintot. Volt már Jancsinak kilencszáz forintja, belevarrta egy zacskóba, és elment haza.
Mivelhogy talált három bolondot, hát elvette a szomszédék lányát. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
***
Eddig a mese, amely mélységes tanulságokat rejt.
Az első rész leírja,
—————————————————————————————————
hogyan teremt a zavaros elme valóságos szenvedést a semmiből, teljesen alaptalanul.
—————————————————————————————————–
A család itt az elmét jelképezi, így Jancsi a mese első részében a saját zavaros elméjével szembesül. Felismeri, hogy a zavaros elmében annyi boldogság sincs, amennyi egy tű hegyén elfér.
A zavaros elme nem ismeri saját igaz természetét. Ugyanúgy, mint az álmodó elme, képtelen a benne lejátszódó jelenségek – gondolatok, érzelmek, észlelések, álmodozások – természetének felismerésére; vagyis nem ismeri fel, hogy azok csak puszta gondolatok, érzelmek, észlelések, képzelgések, álmok. Ehelyett egy nagyon erős szokás uralkodik benne, amelynek erejéből a gondolatok, érzelmek stb magukkal ragadják, és tartalmukkal, üzenetükkel teljesen lebilincselik.
————————————————————————————————————
Az az alapvető öntudatlan szokásunk, hogy mindig szabad prédául vetjük magunkat a saját elménk teremtményeinek – gondolatainknak, érzelmeinknek.
——————————————————————————————————————
Így esik elménk a saját teremtményei áldozatául, ahogyan a mondabeli szobrász beleszeretett a saját művébe, vagy ahogy a mesében a palackba zárt szellem fenyegeti azt, aki őt vigyázatlanul kiengedte. Ez a szokásunk minden szenvedésünk egyik alapvető forrása.
A mese második részében azonban megkapjuk a megoldást. Jancsi elindul a boldogság keresésére. Találkozása a három balgával az elme természetére rámutató mélységes titkos tanítás. A három balga valójában a tanító álcázott megjelenése, és Jancsinak három próbát kell kiállnia, amelyek által felismerésekhez jut önmaga alapvető, rejtett természetét illetően.
Gondolaton és szón túljutott
tudás, kezdet- s végtelen, mint a tér,
megkülönböztető tudás látja csak –
buddhák anyja, néked hódolok.
Ez a rövid ima az elme igaz természetét, az alapvető jóságot dicsőíti, amely a zavaros elme világán túljutott tiszta tudásnak, a buddhák megvilágosult tudatállapotának a szülőanyja. Első három sora közvetlen kapcsolatban áll mesehősünk három találkozásával.
Az első találkozásban a fiú az ablaktalan, sötét házon ablakot nyitva beengedi a világosságot, amit teknővel nem lehet behordani. A sötét ház itt a korlátolt elmét, a fény pedig a tiszta elme természetesen, önmagától áradó határtalan fénytermészetét jelenti.
Az ostoba embernek álcázott tanító rávezeti Jancsit arra, hogy a tudást nem kell, sőt nem is lehet mesterségesen elsajátítani, könyvekből, vagy más módon – teknővel behordani – mert
—————————————————————————————————————
a tiszta tudás az elménk sosem született, és bennünk mindig meglévő igaz természete, az alapvető jóság tiszta világossága.
—————————————————————————————————————–
Mindig is rendelkeztünk vele, ezért nem kell megszerezni vagy elsajátítani, mint valami új, idegen, külső dolgot, hanem a már meglévőt kell feltárni, felismerni. Ha képesek vagyunk megszabadulni az elménket korlátozó ostobaságtól, és létrehozni a nyitottságot, azáltal megteremthetjük a feltételt ahhoz, hogy önkéntelenül megnyilvánuljon bennünk elménk igaz természete, a sosem született, kezdet- és végtelen világosság, amely olyan, mint a mindent befogadó határtalan tér.
Házadon nyissál ablakot,
a fény magától beragyog –
tárjad szélesre szívedet,
a tudás felragyog benned.
——————————————————————————————————————–
A nyitottságot önmagunk természetének feltárásával valósíthatjuk meg, a szemlélődés gyakorlata segítségével.
————————————————————————————————————
Ez az első rámutatás az ima második sorához kapcsolódik:
“tudás, kezdet- s végtelen, mint a tér,”
A második találkozásban a számtalan dió a világ jelenségeinek végtelen sokféleségét jelenti, a dió behordása a házba pedig azt, hogy a tiszta megvilágosult elme képes a világ minden arcát és részletét ismerni. A vasvilla a gondolatok és szavak lehatároló, korlátozó képzeteit, fogalmait jelképezi, amelyekkel a jelenségek természetét nem lehet megragadni, felfogni és az elme házában összegyűjteni.
———————————————————————————————————–
A jelenségek természete túl finom és megfoghatatlan a fogalmak durva eszközei számára.
————————————————————————————————————-
A jelenségvilág megismerésének kulcsa a kölcsönös függésben keletkezés, amely szerint minden létező összefügg minden mással – így az elme is a világgal – és a valóságban semmi sem különíthető el semmi mástól, ugyanúgy, mint a háló szemei egymástól. Mesénkben ezt a fonott kosár jelképezi, amelynek minden fonata együtt mozog minden más fonattal, és a kosár egészével.
A fiú tehát a jelenségek kölcsönös függése felismerésének kosarával éri el, hogy az elme házában létrejöjjön a számtalan jelenség-dió ismerete. Ez a második rámutatás az ima első sorához kapcsolódik:
“Gondolaton és szón túljutott
tudás, . . .”
A harmadik találkozásban az asszony nem tudja a gyapjút megfonni, mert nem nyírja le a birkáról, és a birka őt rokkástól magával húzza.
Ez az alapvető ragaszkodást írja le, amelynek köszönhető, hogy az észlelő énünk, és az általunk észlelt dolgok között nem tudunk tisztán különbséget tenni, azok zavarosan összekeverednek elménkben, így minden dolog, beleértve önmagunkat is, az összemosódó, kibogozhatatlan, homályos képzetek, fogalmak, rávetítések, elvárások, előítéletek zűrzavarává válik.
Ennek a ragaszkodásnak köszönhető, hogy miközben a világ megismeréséről beszélünk,
—————————————————————————————————————
önző és zavaros elménk a világ józan megismerése helyett, tévesen, a világ birtokbavételére, leigázására, bekebelezésére törekszik,
————————————————————————————————————–
amit önmagunkban is jól láthatunk, de ugyanezt csináljuk a társadalom szintjén is.
A fiú lenyírja a gyapjút, amivel megmutatja, hogy a birkát meg kell különböztetni gyapjától, ha eredményt akarunk. Ez azt jelenti, hogy a zavaros ragaszkodás helyett a tiszta megkülönböztető tudást kell alkalmazni. A valóságot csak így tudjuk megismerni, mert a tiszta megkülönböztető tudás mentes a zavaros elme tákolmányaitól, és mindent tisztán annak ismer, ami. Ez a harmadik rámutatás az ima harmadik sorával kapcsolatos:
“megkülönböztető tudás látja csak – ”
————————————————————————————————————–
A világ tehát az elme virága, a világ jelenségei egymással és az elme jelenségeivel kölcsönös, szétvághatatlan függésben állnak.
—————————————————————————————————————
Ezt a szemléletet a szemlélődés gyakorlatával életünk valóságosan működő alapjává tehetjük.
Milarepa, a nagy tibeti mester énekelte ezt a dalt fő tanítványának, Gampopának:
[1] hit, erkölcs, adakozás, tudás, szerénység, önuralom és bölcsesség
KACOR KIRÁLY – Magyar mese (A zavaros „én” kialakulása öt lépésben)
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony s annak egy macskája. Nagy macska volt már, de éppen olyan nyalánk volt, mintha kis macska lett volna. Egy reggel is mind felnyalta a lábasból a tejet. Megharagudott az özvegyasszony, jól elverte, s elkergette a háztól. A macska elbujdosott a falu végére, s ott nagy szomorúan leült a híd mellé.
A híd végén ült egy róka is, lógatta a lompos farkát. Meglátja azt a macska, neki-nekifutott, s játszadozni kezd a róka farkával. A róka megijed, felugrik, megfordul. A macska is megijed, hátrál, s felborzolja magát. Így nézték egymást egy darabig.
A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta mit csináljon. Végtére a róka szólalt meg:
– Ugyan, ha meg nem sérteném, nem mondaná meg az úr, hogy miféle nemzettség?
– Én vagyok a Kacor király!
– Kacor király? Soha hírét nem hallottam!
– Bizony pedig hallhattad volna. Minden állatot meg tudok regulázni, olyan nagy a hatalmam.
Megszeppent a róka, s nagy alázatosan kérte a macskát, hogy legyen a vendége egy kis csirkehúsra. Minthogy már délfelé járt az idő, s a macska nagyon ehetnék volt, nem várt két meghívást. Elindult hát a róka barlangjába. A macska hamar beletalálta magát a nagy uraságba, s örvendett, hogy a róka olyan tisztelettel szolgálja, mintha valóságos király volna. Urasan is viselkedett, keveset szólott és sokat evett, ebéd után álomra dőlt, s azt parancsolta a rókának, ügyeljen, hogy senki se háborgassa, amíg alszik.
A róka kiállott a barlang szájához strázsálni. Hát éppen akkor ment el ott a kis nyúl.
– Hallod-e, te kis nyúl, itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik; ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
Megijedt a kis nyúl, szépen lassan elkotródott, s egy tisztáson lekuporodva azon gondolkozott: „Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottam.“
Arra bódorgott egy medve is. Kérdi tőle a nyúl: hova megyen?
– Járok egyet, mert nagyon unatkozom.
– Jaj, erre ne járj, mert a róka azt mondja, hogy az ő ura, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj! Minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
– Kacor király? Soha hírét sem hallottam. Már csak azért is arra megyek, legalább meglátom, milyen az a Kacor király. – El is indult a medve a róka barlangja felé.
– Hallod-e te medve – kiált rá a strázsa. – Itt ne járj, mert az én uram, a Kacor király alszik, s ha kijő, majd nem tudod, merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
Erre a medvének inába szállt a bátorsága, szó nélkül megfordult és visszatért a kis nyúlhoz. Ott találta a kis nyúllal a farkast és a varjút is; panaszolták, hogy ők is éppen úgy jártak.
– Ki lehet az a Kacor király? Soha hírét sem hallottuk! – mondták mindnyájan, s azon tanakodtak, mit csináljanak, hogy megláthassák. Abban állapodtak meg, hogy meghívják ebédre a rókával együtt. Mindjárt el is küldötték a varjút, meghívni a vendégeket.
Mikor a róka meglátta a varjút, nagy méreggel kifutott, s összeszidta, hogy megint alkalmatlankodik.
– Eltakarodj innen! Nem megmondtam már? Az én uram, a Kacor király; ha kijő, majd nem tudod merre szaladj; minden állatot megreguláz, olyan nagy a hatalma!
– Tudom, nagyon jól tudom; nem is magam jószántából jöttem ide, hanem a medve, a farkas és a nyúl küldött, hogy meghívjalak benneteket hozzájuk ebédre.
– Az már más! Várj egy kicsit.
Ezzel bement a róka megjelenteni a dolgot a Kacor királynak. Kisvártatva ki is jött, tudtára adta a varjúnak, hogy a király szívesen fogadja a meghívást, elmennek az ebédre, csak tudják, hova.
– Eljövök én holnap értetek, s elvezetlek!
A jó hírre a medve, a farkas és a nyúl ugyancsak felütötte a lacikonyháját. A kis nyulat megtették szakácsnak, mert kurta farka van, s így nem könnyen égeti meg magát. A medve fát és vadakat hordott a konyhára. A farkas asztalt terített, és pecsenyét forgatott.
Mikor kész volt már az ebéd, a varjú elindult a vendégekért. Egyik fáról a másikra szállott, de nem mert leszállani, hanem csak a fán maradt, s onnan szólítgatta a rókát.
– Várj egy kicsit, mindjárt készen leszünk – mondta a róka –, csak még a bajszát pödri ki az én fenséges uram.
S csakugyan, végre kijött a Kacor király. Lassan s nagy méltósággal lépdelt elöl, de a varjút szemmel tartotta, mert félt tőle. A varjú is szepegett, csak fél szemmel mert rátekinteni, egyik fáról a másikra szökdécselt, úgy vezette őket.
A medve, a farkas és a nyúl nagy várakozásban volt, mind azt mondották: vajon milyen lehet az a Kacor király? Ki-kinéztek az útra, ahonnan a vendégeket várták.
– Ott jön, ott jön! Jaj istenem, merre fussak! – kiáltotta a kis nyúl, s ijedtében nekifutott a tűznek. Megpörkölte magát, s ettől olyan bátor lett, hogy fordultában belekapott a farkas képébe, jól végigkarmolta. A farkas azt hitte, hogy ezt csak a medve tehette véle, s ezért jól képen teremtette a medvét. A medve a kis nyúlnak akarta továbbadni az ütést, de a Kacor királyt találta el, aki épp akkor ért oda.
Mikor látta, hogy a fenséges Kacor királyt ütötte meg, úgy megrémült, hogy nyaka közé szedte a lábát. A Kacor király meg attól ijedt meg, hogy úgy nyakon teremtették. Uzsgyi hát, ő is futóra!
Elröppent ijedtében a varjú is.
Még most is mennek, ha meg nem állnak.
***
A MESE MAGYARÁZATA
Hol volt, hol nem volt
„Hol volt, hol nem volt” – ez a mondás egy mély bölcseleti gondolatot hordoz magában, melynek rengeteg következménye és értelmezése lehet. Ez az alapja minden mesének, és e gondolat sugárzik át minden mese történetén. A mesei világban ez az igazság a kezdetek alapállása. A mese a lét és a nemlét mezsgyéjén játszódik.
A Belső Ösvény követőinek a „hol volt, hol nem volt” üzenete az, hogy valójában már kezdettől fogva megvilágosodottak vagyunk, boldogok, tiszták és tökéletes lények. Azonban ezzel a tudattal elvesztettük a kapcsolatunkat, és nem tudjuk felismerni ezt az állapotot. Ezért az idők folyamán a megvilágosult Mesterek, akik már elérték ezt az állapotot, időről-időre megjelennek köztünk látszattestben. A példamutatásuk és tanításaik révén olyan látszatigazságokat mutatnak be nekünk, melyek vezethetnek minket a tiszta igazság felé vezető úton. Ilyen tanításokat hordoz a mese. Ezt teszik ők azért, mert az igazság „elgondolhatatlan, kifejezhetetlen, soha meg sem született, soha meg nem szűnő, a végtelen térrel azonos természetű”, mint a mi csodaszarvasunk fénye, mely „gyújtatlan gyúlad, oltatlan alszik.” Ez az üzenet a mese mélyén, amely a végtelen igazság kertjébe vezet bennünket.
Hol játszódik a mese?
Ez a történet, hasonlóan más mesékhez, itt és most bontakozik ki bennünk. A mese a mi belső világunkban zajlik.
A ház
A ház, ahol az özvegyasszony és a macska él, a tudatunk szimbóluma. Ez a ház képviseli azt a teret, ahol minden gondolat, érzés, tapasztalás és élmény lakozik. Ebben a tudatban játszódnak le az életünk tapasztalatai és gondolataink.
Az özvegyasszony
Az özvegyasszony, mint női energia, az ismeret és a tudás megtestesítője. Az, hogy özvegy, nincs férje, hiányosságra mutat rá. A férfi az együttérzés jelképe, míg a nő a tudásé. Ahogy a madár nem repülhet mindkét szárnya nélkül, ugyanúgy az együttérzés és a tudás is együtt szükséges ahhoz, hogy teljessé váljunk. Az együttérzés nélküli tudás vak, és ezért ártalmas is lehet.
Az együttérzés szeretetteljes tevékenységben nyilvánul meg, olyan cselekedetekben, amelyek mások megsegítésére irányulnak. A tudás önző és öncélú lehet az együttérzés nélkül, ami veszélyes mind az egyén, mind mások számára.
A macska
A macska a házban az asszony társaként él, így mesénkben ő a férfi szimbóluma. Itt ő az együttérző szeretet képviselője, de a tudat fegyelmezetlen, öntörvényű, lázadó oldalát mutatja, amint a mese is írja: „nagy macska volt már, de éppen olyan lázadó volt, mintha kis macska lett volna”. Ez a szertelenül csapongó tudat leírása. Ázsiában a majom személyesíti meg mindezt, de a mesénk macskája hasonlóan fejezi ki ezt a lázadó, kíváncsi, öntörvényű tudatot.
A macska ravaszsága a mesénkben később az együttérzés hatékony, segítő, jótékony módszereinek gúnyos ábrázolása lesz. Mivel a macska nem illeszkedik a betöltendő szerepéhez, kárt okoz, és természetes, biztonságos otthonából el kell mennie.
A híd
Míg a ház az tudatot, a híd az utat jelképezi. A ház az özvegyasszony és a macska közös otthona, azaz a tudat. A híd az út, ahol a változások és megoldások felé vezető lépések történnek. Ez arra emlékeztet bennünket, hogy a tudatosságunkban kell változásokat eszközölnünk, hogy megtaláljuk az igazi megértést és egyensúlyt az életben.
A macska és a róka találkozása
A macska elveszti otthonát, és útra kel, keresve a biztonságot. Az ismeretlenbe vezető úton találkozik a rókával, aki az ismeretlen és a kihívások megtestesítője. A macska és a róka találkozása a változás pillanata.
„A róka sohasem látott macskát, a macska sohasem látott rókát. Mindegyik félt, de egyik sem tudta, mit csináljon.”
Ez az állapot a tudat első találkozása a valódi valósággal, ahol még nincsenek előzetes elképzelések vagy torzulások. Ez az eredeti tudatállapot, amikor csak a tiszta érzékelés és a nyitott tér létezik. Ebben az állapotban vagyunk az „énünk” kialakulása előtt, ahol teljes nyitottságban, szabadságban és térben élünk. A mindennapi életünket és gondolatainkat vizsgálva láthatjuk, hogy amikor valamit észlelünk, az első pillanatban egyszerűen csak észleljük a dolgot a tiszta tudatban. Nincs még következetesség vagy fogalomalkotás. Ez a feltétel nélküli találkozás a meztelen valósággal minden pillanatban lejátszódik, újra és újra, azonban képtelenek vagyunk felismerni, és ezért mindig, újra és újra, összezavarodik a tudatunk.
Hajlamosak vagyunk azonnal, impulzív módon reagálni, kategorizálni és azonosítani az észlelt dolgokat. Sietve próbálunk nevet adni nekik, beskatulyázni, osztályozni és sorolni. Ezzel azonban korlátozzuk és eltorzítjuk az eredeti érzékelést. Az élmények és fogalmak fokozatosan alakulnak ki és válnak összetettebbé, ahogy az életünk és tapasztalataink folyamatosan formálódnak és alakulnak.
A mese felhívja a figyelmet arra, hogy visszatérjünk ehhez az eredeti állapothoz, ahol a tudat tiszta és nyitott, és ne hagyjuk, hogy a későbbi következtetések és megszokások elhomályosítsák az igazi valóságot. Az egyszerű észlelés és a nyitott látásmód lehetőséget ad a mélyebb megértéshez és a valóság tiszta felfogásához.
A megrettenés
A megrettenés azt a pillanatot jelöli, amikor az én-érzet kialakul, és a tudatlanság, vagy más szóval, a nemtudás, kezdetét veszi. A nemtudás azt az állapotot jelenti, amikor nem vagyunk képesek felismerni saját tudatunk igazi természetét. Ebben az állapotban nem veszünk tudomást a tér nyitott, áradó és értelmes természetéről. Amikor a tudatban rés támad, és egy pillanatra megjelenik az éberség és a nyitottság, akkor felmerül a gyanú: „Talán rájövök, hogy nincs is szilárd énem. Ezt már nem akarom…” Ez az a kényszerű cselekedetek és események sorozatát eredményező megrémülés, amelyet a múltbeli tetteink és választásaink hoznak létre. Ez a végső összezavarodástól és kétségbeeséstől való félelem. Attól való félelem, hogy nincs énünk, és hogy nélküle nem tudunk élni. Az én nélküli állapottól való félelem folyamatosan nyugtalanít bennünket, mivel azt hisszük, egy biztos pontra van szükségünk az életünkben, azonban az egyetlen, amit valóban elérhetünk, az a nyílt tér tapasztalata, az én-érzet hiánya. Ezért megpróbáljuk megmerevíteni vagy befagyasztani ezt a tér tapasztalatát. A nemtudás ebben az esetben nem ostobaság, hanem egyfajta makacsság. Rájövünk az én-nélküliségünkre, amit nem akarunk elfogadni, mert valamibe szeretnénk kapaszkodni.
A hazugság
A mese macskája hazudik, hiszen ő nem király, mert a király a teljességet szimbolizálja a Belső Ösvény meséiben. A macska, különösen királyként, a hazug én-érzet megtestesítője, amely megpróbálja átvenni a teljesség szerepét. A mese könnyed és humoros hangnemben mutatja be ezt, a macska királyként való viselkedését. A tréfa és a könnyedség azért fontos, mert lehetővé teszi számunkra, hogy ugyanazt a jelenséget sokféle szemszögből vizsgáljuk meg. A Belső Ösvény ezt a módszert gyakran alkalmazza a tanításokban. A „hol volt, hol nem volt” kezdet is ebbe a kategóriába tartozik, valamint a tréfás mesekezdetek, vagy akár teljes mesék.
A tréfa itt azért fontos, mert a téma rendkívül súlyos: az „én” és minden, amit az „én” képvisel, hazugság, ami az életünk problémáinak és szenvedéseinek a gyökere. A tréfa segít abban, hogy nevetve ismerjük fel önámításunkat, mivel a komolyan vett önmegismerés sokszor túl ijesztő és kényelmetlen. Az én-érzetünk megszilárdítása, és vele együtt az énünk által birtokolt terület kialakítása, a külső viszonyításokból származó önérvényesítésekkel, és a valóságra vetített elképzeléseinkkel történik. Azért teszünk erőfeszítéseket, mert a bizonytalanság érzése gyötör minket abban a tekintetben, hogy egyáltalán létezünk-e vagy sem. Ebből az okból kiindulva próbáljuk bizonyítani a létezésünket, és keresünk valami állandó dolgot, amelynek segítségével elkülönülhetünk mindattól, ami más. Azonban az erőfeszítés kérdésessé válik, amikor megkérdőjelezünk mindent. Talán az egész nem más, mint egy saját magunk által létrehozott rászedés? A rászedés ott lapul, hogy azt érezzük, létezik egy elkülönült „én” és egy „más”.
A zavaros „ én” kialakulása öt lépésben – nemtudás, érzés, észlelés-ösztönzés, fogalom és tudat
A hazug „én” kialakulása öt lépésben zajlik:
1. Nemtudás: Az első lépés a nemtudás, amikor az eredeti tudatból, a teljesség élményéből kiszakadva egy olyan képzet jön létre, amely az „én” kialakulását kezdi előkészíteni.
Történetünk ázsiai változatában nem macska, hanem egy majom szerepel, amely eszmélése egy pillanatában hazája, az őserdő szabad világával szembesülve úgy megretten, hogy eszméletét veszti. Majd felébredve, egy üres házban találja magát, amelyről nem tudja, hogy ő maga teremti annak szilárd falait. Amikor magához tér, nem emlékszik az előzményekre, azt hiszi, ez a természetes, és ez mindig így volt. Úgy érzi, mintha elveszett volna. Félve menekül a házban, és elbújik egy álomképzet biztonságába. Az általa teremtett képzetben a falak kemények és áthatolhatatlanok, és a ház egy börtönnek tűnik számára.
2. Érzés: A második lépés az érzés, amikor a majom a házban kezdi érezni a falak minőségét, a keménységüket és egyéb tulajdonságaikat.
3. Észlelés-ösztönzés: A harmadik lépés az észlelés és az ösztönzés kialakulása. Vonzódást, taszítást és közömbösséget érez bizonyos dolgok iránt. Ezen érzések hatására kezdi megformálni az érzéseket, amelyek választásaira ösztönzik. Például kezdi meghatározni, hogy melyik dolog vonzó, melyik kellemes, melyik ijesztő vagy rossz, és melyik közömbös.
4. Fogalom: A negyedik lépés a fogalmi keret kialakítása. A majom kezdi felismerni és címkézni az érzésekhez kapcsolódó dolgokat. Például megnevezi az ablakot, a sarkot vagy a falat. Ez a lépés segít az érzések besorolásában és értékelésében. A majom létrehoz egy fogalmi rendszert, amely segíti neki a dolgok kiértékelését és besorolását.
5. Tudat: Az ötödik és utolsó lépésben a majom elkezd képzelődni és álmodozni. Képzelete és álmai alapján olyan jelentéseket és értelmezéseket ad a dolgoknak, amelyekkel azok eredetileg nem rendelkeznek. Ezt hívjuk rávetítésnek. Így a tudat végleg kialakul, és az „én” hamis képzete teljessé válik. Az ember elmerül saját elképzelt világában, és a dolgokat az ő saját elképzelt jelentéseivel ruházza fel.
Ez a folyamat bemutatja, hogyan alakul ki az „én” a tudatban, és hogyan vezet ez az „én” által létrehozott elképzelések és vélemények világához, amelyet tévesen a való világnak hiszünk.
A zavaros tudat hat országa – a hat fajta személyiség
Az álmodozás és képzelgés szintjén létrehozzuk a zavaros tudat különböző országait, attól függően, hogy tudatunk milyen állapotban van. A Belső Ösvény tanítások hat ilyen tudat-országról beszélnek, amelyekből ötöt a zavaros érzelmek öt fő fajtája hoz létre, a hatodikat pedig az öt érzelem folytonos váltakozása teremti.
A tudat hat birodalma és az azokhoz kapcsolódó érzelmi állapotok tanítása azt taglalja, hogy a tudat különböző „országokban” tartózkodik, attól függően, milyen érzelmi állapotban van éppen. Hat ilyen tudat-országról van szó, melyeket az alapvető zavaros érzelmek határoznak meg. Az uralkodó érzelem változásával a tudat-ország élménye is változik. Az ember folyamatosan vándorol ezek között az állapotok között, és minden pillanatban újra megszületik egy adott tudat-országban.
Az öt alapvető zavaros érzelem, és az azokhoz kapcsolódó tudat-országok:
- Ha a gyűlölet uralja tudatunkat, úgy érezzük, hogy a világ gyűlöl, kínoz bennünket, és ezáltal létrejön a „pokol” tudat-birodalma.
- Ha a ragaszkodás, sóvárgás irányít minket, kielégíthetetlen vágy, éhség és szomjúság gyötör bennünket, ezt hívjuk az „éhes szellemek” tudat-birodalmának.
- Ha közöny és tompaság jellemzi tudatunkat, merev gondolati és cselekvési mintákba süllyedünk, ez az „állatok” birodalma.
- Ha irigység, féltékenység vezérel bennünket, folyamatosan küzdenünk kell a bizonyításért és a magasabbra törésért, és ebből jön létre a „féltékeny félistenek” világa tudatunkban.
- Ha gőg és önelégültség uralkodik rajtunk, túlértékeljük saját magunkat, ez a zavaros tudat „isten” birodalma.
- Ha mindegyik zavaros érzelem folyamatosan egymást váltja bennünk, akkor az „emberek” világában vagyunk, ahol a kételyek uralnak.
Az alapvető érzelmek és az ezekhez kapcsolódó tudat-országok folyamatosan váltakoznak, és az életünk során minden pillanatban más-más tudat-országban találhatjuk magunkat. Azonban a tudat tisztításával és fejlesztésével elérhetjük a tiszta tudat szabad és boldog állapotát, megszabadulva a zavaros tudat kényszerítő birodalmától. Az eredeti szabadság és boldogság felé vezető úton mindig ott van a lehetőség a szabadulásra, még akkor is, ha gyakran választjuk a megszokás és az ideiglenes kényelem látszatbiztonságát.
A mese végkifejlete
A történet váratlanul és hirtelen csúcsra ér, amikor Kacor király birodalma összeomlik az események és a félreértések következtében. A kis nyúl reakciója végül katasztrófához vezet, és a többiek is megzavarodnak, hajba kapnak egymással.
A mese mélyebb jelentése rávilágít Kacor király hazugságának és a zavaros tudat hiúságának pusztító természetére. Kacor király birodalma egy álombirodalom – ezt mondja el a mese azzal, hogy Kacor király végig alszik –, és a mese ezzel utal arra, hogy ezek a látszólagos „hatalom” és „királyság” fogalmak csak illúziók, amelyeknek nincs valóságos alapjuk. Az álom és a hazugság világa pusztulásra van ítélve.
A kacor szó jelentése – amely egy olyan metszőkést idéz, amellyel magunk felé vágunk – jelképesen utal arra, hogy a hazugság, az önámítás és a rosszindulat végül önmagunknak okoz kárt. A mese elénk tárja, hogy a zavaros gondolkodás és a hibás értelmezés hosszabb távon a romláshoz és a szenvedéshez vezet.
Az üzenet az, hogy a változás és a mulandóság mindenáron bekövetkezik, függetlenül attól, hogy mennyire próbáljuk megakadályozni vagy megfékezni. Az igazi szabadulás és megértés azonban azoknak a privilégiuma, akik felkészültek, akik elég bátorsággal és bölcsességgel rendelkeznek ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal és elfogadják azt.
A mese a kerék folytonos forgására utal, ami arra emlékeztet bennünket, hogy az élet és az események mindig mozgásban vannak, és a bölcsesség e mozgás természetének a felismerésében rejlik.